Nem fogja a kezét a zebrán, nem fut utána, csak üvölteni tud, hogy „állj már meg!”

Évekig éltünk Budapest Palotanegyedében, ahol az utóbbi időben bizony igencsak ellehetetlenedett nem csak a közlekedés, de a nyugodt élet is. 0-24-ben autók döngetnek a szűk utcákon, esténként bulizó fiatalok hangjára próbálsz meg álomba szenderülni, napközben pedig próbálod átverekedni magad a zsúfolt és kutyagumival teli járdákon, hogy eljuthass A-ból B-be. Ugyan manapság már nem jellemző, hogy a belvárosban túlzottan ismernéd akár a közvetlen szomszédjaidat is, azért arcról nagyjából felismered a környéken lakókat. Nos, nekem ilyen ismerős arc a mai napig egy anyuka két kicsi gyerekkel, - a kisfiú 4, a kislány 6 év körül lehet.

Mindegy, hogy arról van-e szó, hogy a láthatóan álmos és nyűgösködő gyermek épp hisztizik valamiért, vagy mondjuk arról, hogy megáll-e majd a kisfiú az utca másik végén a motorral, vagy legurul az autók elé: az anyjuk kizárólag kiabálással kommunikál velük. Milliószor láttam már őket hazafelé kaptatni, villamosról le, zebrán át, utcákon oda-vissza gyalog, vagy valamilyen gyerekjárművön, és ezen alkalmakkor az anya egyetlen egyszer sem fogta meg a kezüket a rendőrlámpánál, sem máshol, nem sétált a gyerekek mellett szorosan, vagy futott utánuk egy-egy meglódulás után.

Ezen a ponton szívem szerint ott mindenki előtt én is fogtam volna ezt a cseppet sem szimpatikus édesanyát és néhány rángatás meg fejébe üvöltött mondat keretében elmagyaráztam volna neki, hogy itt, ebben a relációban egy valaki nem normális és az ő, nem pedig a gyerek. De persze uralkodtam magamon, nagyot nyeltem és fejemet csóválva átmentem a zebrán, és még haza nem értem, igyekeztem lenyugodni az újabb sokkból. Nem az én dolgom végül is, mondhatjuk. Ennek ellenére mégis zavar, felháborít és elszomorít. Leginkább talán az utóbbi. Szomorú érzés tudni, hogy biztosan van két kisgyerek a világon, - és még mennyi lehet rajtuk kívül-, akik nap mint nap mást se tapasztalnak, látnak és tanulnak, mint azt, hogy az egyetlen kommunikációs eszköz a hangos szó, a kiabálás, ami minden egyes szituációban alkalmazható, bár tény, hogy hasztalan minta. Hiszen ők még nem rakják össze fejben, hogy ez valójában cseppet sem hatékony módszer, vagy hogy egyáltalán miért is történik velük. Nem tudatosítják, hogy miként hat rájuk a megállás nélküli felszólítás és kiabálás, hiszen ebben szocializálódnak, tehát számukra ez a normális. Bizonyára nem is tudnák dekódolni, ha egy másik felnőtt szép szóval próbálna elérni náluk bármit, ha valaki megfogná a kezüket és nyugodtan, szétnézve áthaladna velük az úttesten, vagy ha mellettük kocogva menne, amíg ők a szárnyukat próbálgatják a bicajon, vagy motoron.

Sajnálom ezeket a gyerekeket, hogy nincs igazi, biztonságot nyújtó kapcsolódási pontjuk és kötődésük egy felnőtt emberhez és elgondolkodtat, hogy miért lesz anya valakiből, akit láthatóan ennyire hidegen hagy a gyermeke minden mozzanata és a velük töltött időt nyűgnek éli meg. Próbálok nem ítélkezni, csak a válaszokat keresem magamban erre a kérdésre. Persze nem találom, hiszen fogalmam sincs róla, mi zajlik a nő fejében vagy az életében. Csak azt tudom, hogy nagyon nem jó ez így, ahogy van és hogy egy gyerek sem ilyesfajta bánásmódot érdemel. Minden alkalommal, amikor végig megyek a kapujuk előtt az utcán, abban reménykedem, hogy ezúttal nem látom majd őket. Nem azért, mert amit nem látunk, az nincs is, hanem azért, mert amikor nézem őket, úgy érzem tehetetlen vagyok. Ti is voltatok már így ezzel, ha hasonlót láttatok? Vajon szabad-e és érdemes-e ilyen helyzetben bármit tenni?

Nyitókép: youtube.com