Amióta anya lettem; a telefonom (szinte) az egyetlen szociális életem

A napokban elcsíptem egy gúnyos megjegyzést, mikor a kisfiamat, Bálintot tologattam a babakocsival és közben – igen; bevallom – nyomogattam a telefonom. „Nem is törődik a gyermekével, csak azt a nyavalyás telefont bámulja” – ekképp ítélkezett egy korombeli nő, illetve még cifrább szavak hagyták el a száját.

A következő sorokat nem magyarázkodásnak szánom, mert igazából sosem izgatott különösebben mások véleménye, csupán azért írom le, hogy ha Te is hasonló cipőben jársz; tudd, én (és szerintem vagyunk még így egy páran) tökéletesen megértelek.

Amikor másfél évvel ezelőtt anyává váltam, volt egy jó pár dolog, ami rendesen letaglózott. Baromi nehezen szoktam meg az örökös kialvatlanságot, azt, hogy a konyhába eljutni egy szendvics készítés erejéig, fél órámba telik, a nagybevásárlás elintézése pedig két nap szervezkedést/előkészületet igényel. Eleinte próbáltam barátokat átcsábítani, azt hittem, megy az osztott figyelem (a munkámban például mindig is nagyon jó voltam benne), de ez esetben nem. Bálintot félóránként vagy szoptatni kellett, vagy pelenkázni vagy olyan szívszorítóan sírt fel, mikor megpróbáltam a kiságyába letenni, hogy szépen sorra küldtem el a barátaimat, míg végül már át sem hívtam őket. Különben is, szégyelltem az alakom, hogy fut a lakás, vagy épp nem tudom semmivel megkínálni őket.

Egy nap azon kaptam magam, hogy azt sem tudom többé, ki vagyok. Egy robotnak több önálló gondolata és változatosabb napjai lehetnek, mint nekem – ez volt az érzésem. Hova tűnt az a tüzes, folyton mászkáló, nagy dumás, vagány nő, aki igényli a rendszeres szociális életet, az összeröffenéseket, sok barátja van és sosem fogy ki a sztorikból?! Azt még el tudom fogadni, hogy egy időre most egészen más témák kerültek előtérbe, mint eddig, és persze mindent megér a kisfiam… amitől inkább megijedtem, hogy nem láttam, mikor lesz ennek vége, vajon visszatér-e valaha a régi énem, élhetem-e újra azt az életet (persze nem kevés módosítással), amit korábban, és amit annyira imádtam mindig is?!

Ma már tudom, hogy nem kell felszámolni teljes mértékben csak azért a társasági életed, mert gyereked van (az én drága barátaim például rendkívül toleránsak), de az is biztos, hogy egy pohár borral való koccintás is sokkal több szervezést igényel, mint anno. Sok olyan programom is lett volna, ami nem gyerekbarát, plusz ugye csak más úgy kikapcsolni, hogy VALÓBAN kikapcsolsz és felnőttek társaságában vagy, amikor nem azt figyeled, hogy mégis mit csinál a gyerek… Van, akinek akad bébiszitterre pénze, de azért valljuk meg, nem ez az alap. Akinek pedig ez nem adatik meg, a szülei, anyósa, apósa vidéken él, a párja pedig éjt nappallá téve gürizik, az meg van lőve – nagyjából így voltunk ezzel mi is. Hát persze, hogy amint tudtam, a telefonomat babráltam!

Amióta anya lettem; a telefonom (szinte) az egyenlet szociális életem

Az online térben egy picit úgy tudom érezni magam, mint minden „normális” ember, senki nem látja, hogy miközben épp beszélgetünk és eltűnök fél percre, épp Bálintot teszem tisztába, senki nem tudja, hogy mi van rajtam (melyik szakadt otthonkám) és mennyire kócos a hajam…

Egy időben kicsit többet is képzeltem bele a virtuális „barátságokba”, ugyanakkor komoly mankót is jelentett nekem az a néhány ismeretlen ember, akikkel baba-mama fórumokon ismerkedtem meg, vagy rég elfeledett kapcsolatokat tudtam feléleszteni a messengeren keresztül. Közös élményeink a napi beszámolók lettek, fellélegeztem, hogy nem rontok el, vagy nem csak én rontok el dolgokat és mindig van valakinek egy jó szava hozzám…

A nap 24 órájában Bálinttal vagyok, tényleg olyan nagy bűn lenne, hogy olykor a telefonomra pillantok fél szemmel és feldob, ha pittyeg, mert valaki rám üzent cseten?! Nem az a legfontosabb, hogy az anyuka jól érezze magát, ha más nem, legalább virtuálisan, néhány üzenettől felvidulva? Szerintem nincs ebben semmi rossz!

 

Orsi , 2019. május 29.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?