A pléhpofa megrémíti a kisbabát

Személyiségfejlődésünkhöz, testi-lelki és mentális egészségünkhöz elengedhetetlenül fontos egy időszakban az, hogy kötődni tudjunk más személyekhez, és azok a személyek reagáljanak ránk. Ez az időszak – talán nem titok – pont a kisbabakor, bár természetesen a kötődés és a reagálás, a ránk való fogékonyság, érzékenység később is rendkívül fontos részét képezik a saját magunkról kialakított képünknek és a szociális képességeinknek-kapcsolatainknak.

Egy kisbaba szemszögéből ezért is nagyon fontos, hogy édesanyja – vagy az őt gondozó, hozzá legközelebb álló személy – reagál-e rá, de főleg az a lényeg, hogy miképp teszi azt. Hogy az igényeinek, szükségleteinek megfelelő választ kapja-e az anyukájától-apukájától. A babák rendkívül fogékonyak és folyamatos interakcióban állnak az őket körülvevő környezettel, no meg az anyjukkal is. Csak nézzetek meg egy átlagos anyát a babájával: a kicsi mosolyog, hadonászik, gőgicsél, mutogat, anya pedig beszél hozzá, mosolyog, simogatja, puszit ad, arra néz, amerre a pici mutat. Egy átlagos anya-gyerek kapcsolatban így van ez. Egy átlagos anya-gyerek kapcsolatban a kötődés erős és biztonságos. De vannak nem átlagos kapcsolatok is.

Dr. Edward Tronick, a Bostoni Gyermekkórház és a Harvard Egyetem kutató gyermekpszichológus professzora egy egyszerű, de annál elgondolkodtatóbb és hátborzongatóbb kísérletben mutatja be, mi történik akkor, ha egy kisbaba az anyja részéről hirtelen nem tapasztal érzékenységet-fogékonyságot. Vagyis, ha anya  nem reagál.

A Pléhpofa kísérlet menetének lényege tényleg pofonegyszerű: a kísérletben részt vevő anyák és babáik az első szakaszban pont úgy viselkednek, ahogy egyébként is szoktak. Anya beszél a babához, a baba folyamatosan reagál anyára, aki folyamatosan reagál a kicsire. A második szakaszban azonban arra kérték az anyákat, hogy vegyenek fel pléhpofát, és ne reagáljanak a gyerekre. A hatás döbbenetes…

A kisbabák pillanatokon belül rájönnek, hogy valami nincs rendben. És igyekeznek helyreállítani az addigi interakciót minden rendelkezésükre álló eszközzel. Először mosolyognak-mutogatnak, hátha anya visszamosolyog vagy arra néz, amire a baba mutat, ám mivel anya továbbra is csak rezzenéstelen arccal nézi őket, valami mással kell próbálkozniuk. Hátha két kinyújtott pracli reakciót szül! Ha ez sem megy, akkor egy sikítás! Minden eszközt bevet, ami eddig bevált és reakciót szült.

A végén a baba már annyira stresszes attól, hogy nem sikerül reakciót kicsikarni anyából, hogy inkább félrefordítja a fejét, majd elkeseredetten sírni kezd.

Az egész nem tart tovább, mint egy perc. És szerencsére a kísérletek során anya végül mégiscsak ismét reagálni kezd a babára, vagyis a világ rendje helyreáll. Dr. Tronick úgy fogalmaz, olyan ez kicsit, mint a jó, a rossz és a csúnya. Jó esetben az anya folyamatos érzékenységet mutat a gyermeke iránt, de olykor előfordul, hogy rossz helyzet áll elő, és az anya nem bizonyul fogékonynak a babára. Ilyenkor a kicsi páni félelmet élhet át, de a maga eszközeivel végül eléri, hogy ismét reagáljanak rá és az igényeire. Dr. Tronick azt mondja, hogy bizony vannak olyan csúnya szituációk is, amikor viszont a babának esélye sincs arra, hogy kivívja a neki járó figyelmet – nincs anya és baba között szinkronitás, összehangolódás, akkor se, ha próbálkoznak. Aztán, ha ez sokáig fennáll, inkább már nem is próbálkoznak – ezt hívja a pszichológia tanult tehetetlenségnek.

Ez történhet például azokkal a babákkal, akiknek édesanyja a gyermekágyi depresszióval küzd és képtelen egyedül felülkerekedni a helyzeten – a depressziós ember mimikája a való életben sem közvetít érzelmeket, pont úgy, mint a kísérletben részt vevő mama arca. Ez történhet azokkal a picikkel, akiknek szülei nem várták megszületésüket azok után sem, hogy kiderült, készülődik a világra, de ez történhet azokkal a picikkel is, akiknek anyukája a magában hordozott mintákat vagy önmaga anyaságába vetett bizalmatlanságát képtelen leküzdeni. És ezért is fontos, hogy ha valaki úgy látja, nem megy egyedül, segítséget tudjon kérni – és kapjon is!

Mert azért azt is érdemes tudni, hogy a tökéletes baba-mama kapcsolat legfőbb jellemzője nem az, hogy mindig tökéletes a szinkronitás – az odafigyelés, a reakciókészség, az érzékenység vagy a fogékonyság -, hanem az, hogy a felek képesek ezeket a kommunikációs-interakciós hibákat kijavítani, és újra egymás felé fordulni.

Szilágyi Diána , 2013. július 18.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?