Micónapló – Marad az élet

Nomen est omen. Milán nagyon kedves. Nem csak azért, mert ezt jelenti a neve, hanem tényleg tündéri, édes, kiegyensúlyozott, nyugodt, jókedvű kisbaba. Öt hetesen ajándékozott meg az első igazi, nekem szóló, tátott szájú, fogatlan mosollyal, a világ legbájosabb mosolyával. Azóta ezt a tudományát rendszeresen gyakorolja, intenzíven szaporítva az eufórikus pillanatok számát az édesanyja és mások életében. Szinte soha nem sír, türelmes a tisztába tételnél akkor is, ha már éhes, és még a kezdetben annyira utált fürdőzést is elviseli. Egyértelművé vált számomra, hogy jól választottunk nevet.

Hétfőn hathetes lett, ami azt jelenti, hogy hivatalosan kikerült az újszülött státuszból, és bekerült a csecsemők megtisztelő körébe. Ennek örömére kinőtte az ötvenhatos ruhákat, és elkezdte a hatvanketteseket hordani. Párás szemmel csomagoltam el a pici rugdalózókat, és azon gondolkodtam, vajon lesz-e még valaha ilyen pici holmi a kezemben. Összesen egy kilót hízott a születési súlyához képest, 4400 g-ot nyomott a hathetes mérlegelésnél.

Mikor koncentrál valamire, akkor a homlokát ráncolja, a szemöldökét összehúzza, és a foltokban már kikopott újszülött-hajával olyan, mint egy egészen apró, öreg bácsika. Gyönyörű a szeme, mintha világosodna a színe, és nem hiszem, hogy csak az elfogult anyai szívem mondatja velem, hogy egyértelműen látom benne megcsillanni az érdeklődés szikráit. Kedvenc elfoglaltsága a nézelődés, és ezen belül is vannak fokozatok. Pompás mulatság, ha valaki vállra veszi, és úgy kukucskálhat hátrafelé. Még ennél is jobban szereti, ha eközben sétálunk vele, ilyenkor a legérdekesebb a mozgó világ. De simán, ölben is elnézelődik, ha jó a kedve. Egyre több időt tölt a játszószőnyegén vagy a babatornáztató alatt, a kis lelógó állatkákat birizgálva.

Szinte alig halljuk a hangját, és nagyon kedvesen, hang nélkül, percekig képes a száját görbíteni, vagy sírásra tátani, anélkül, hogy valóban hangosan sírni kezdene. Csak figyelmeztet. Hogy itten, anyám, hamarosan gondok lesznek, ha nem cselekszel valamit.

Lassan alakul ki a napirendje is, a kis bioritmusa a következőképpen néz ki. Hatszor szopik napközben, általában háromóránként, fél hét körül ébred, és szoptatás közben, este tíz körül alszik el.

Azt olvastam valahol, hogy ha elhagyják a hat kilót, akkor a csecsemők akár hét órát is alhatnak, de addig négyóránként ébreszteni kell őket. Én bevallom, nem ébresztem. A gyerek gyarapszik, boldognak látszik, eszemben sincs felrángatni, még ha kilenc órát is alszik egyhuzamban. Délelőtt általában alszik, és estefelé kezd nyűgösebb lenni, de ezt is nagyon szolidan, diszkréten intézi, szinte bocsánatkérően, nehogy zavarjon bennünket.

Csani imádja. Ahányszor elmegy Micó mellett, csattanós puszit nyom a pofijára, és felkiált: „puszi-puszi, kicsikém!”. Mikor megjött a testvérem Angliából, szinte első dolga volt közölni vele, hogy Micót nem adjuk neki, még kölcsön se. Meg kell mondjam, megkönnyebbültem eme kijelentés hallatán.

Ami az életünk eseményeit illeti, az elmúlt két hétben a legfontosabb volt számunkra a nagypapám búcsúztatójára való lelki és fizikai készülődés. Csani, azt hiszem, nem igazán értette meg, hogy miről is van szó, mit is jelent, hogy Tata meghalt. Mikor meglátta a fényképét, hangosan felkiáltott, hogy „de hát ott van Tata!” Micó nyilvánvalóan még annyit se fogott fel. De mintha mindketten érezték volna, hogy ők nyújtják nekem a legnagyobb vigaszt, mindketten nagyon sok ösztönös, forró, feltétlen, gyermeki szeretet adtak nekem. Az előző generációk elvesztéséért csak a jövendő generációk kárpótolhatnak bennünket, ezt most értettem meg.

Maga a szertartás számomra nagyon felemelő volt, a család összegyűlt, édesapám mesélte el az én drága Tatám izgalmakban bővelkedő élettörténetét, amihez számtalan megható, és urambocsá’ vidám pillanat kapcsolódott.

Kérdezték, túljutottam-e már a halálán. Nem tudtam, mit válaszoljak. Nincs min túljutni, azt hiszem. A nagypapám meghalt, és ezen semmi nem változtat. De örökké itt marad a szívemben, hordozom a véremben, és mikor megtipor az élet, számtalan boldog emlékhez térhetek vissza, mint egy meleget adó családi tűzhelyhez. Ez a muníció örökre az enyém marad, senki nem veheti el tőlem, amíg csak élek, és ezért csak hálás lehetek. Hetvennyolc évesen fájdalmak nélkül elszenderedni a saját ágyadban, a családod körében, és nem ébredni fel többé, szerintem nem kívánhattunk neki különbet, onnantól kezdve, hogy tudtuk, el fogjuk veszíteni. Remélem, egy napon Csani és Micó gyerekei ugyanolyan szeretettel fognak rám gondolni, ahogy én gondolok Rá, és akkor tudni fogom, hogy nekem is sikerült teljes életet élnem.

A sötét éjszakát pedig mindig felváltja a fényes nappal. A legrégebbi barátnőm, akivel tizenhárom évesen együtt bicikliztünk a töltésen, és akivel együtt botladoztunk a korcsolyapályán, egészséges kisfiúnak adott életet. Hihetetlen belegondolni, hogy szeleburdi kamaszlányokból mindketten édesanyák lettünk. Továbbá, az egyik, szívemnek kedves barátnőm megosztotta velünk a titkot, hogy ismét kisbabát vár.

Mikor el vagyok keseredve, és azon merengek, hogy mi marad a halál után, akkor ezek a csodálatos dolgok emlékeztetnek rá. Hiszen mi más is maradna, mint az élet…

Szofi

Szofi , 2012. augusztus 29.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 

2012 08 31. 13:12
Én is csak azt szerettem volna írni, hogy az írásodat megkönnyeztem. Annyi egyszerűség és mégis nemesség van a stílusodban. Isten nyugosztalja Drága Nagyapádat!
→ válasz erre
2012 09 01. 20:29
Szia Szofi! Nagyon édesek a gyerkőceid! Szeretem olvasni a beszámolóidat annál is inkább, mert az én kisfiam 3 héttel idősebb mint Micó.
→ válasz erre
2012 10 09. 16:33
Köszönöm, hogy olvastok, és megosztottátok velem a gondolataitokat!
→ válasz erre
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XGyerünk, anyukám! - Teakiadó