Micónapló – A birodalom új ura

Mikor kislány voltam, ahogy kitört a nyári szünet, beültünk a fehér Trabantunkba, és négy és fél óra alatt eldöcögtünk a nagymamám testvéréhez Somlószőlősbe. Hetekig nyaraltunk, a kertből szedtük a reggelihez a paprikát, a paradicsomot, az uborkát, a fáról a cseresznyét meg a barackot, bokorról a málnát, kergettük a tyúkokat, pucoltuk a borsót, a zöldbabot, a zöldséget. Ezer könyvet olvastam ki a hintapadban, a szilvafák árnyékában, és itt voltam először szerelmes a falu huncutszemű, jóképű legénykéjébe.

A nagymamám testvére meghalt, a szerelem elmúlt, az idill véget ért. A másod-unokatestvéreim, akikkel együtt nőttünk fel a titkok kertjében, szinte soha nem keresnek. Felnőttek, megváltoztak, nem akarok igazságtalan lenni, én is biztos sokat változtam, és én sem erőltettem meg magam talán eléggé. Akik pedig összetartottak bennünket már vagy a temetőben vannak, vagy saját öregségükkel küzdenek rosszcsont kölkek helyett.

Szürreális érzés volt tizenöt év elteltével Micót ugyanebben a kertben látni. Futkározott a hatalmas teraszon, markolta a sódert, falta a cseresznyét. Hogy hogyan kerültünk oda? Magam sem értem. Szeretett rokonainknál voltunk látogatóban, ott töltöttük a napot, még az első szerelmemmel is találkoztam, már a temetőkben nyugvókat is felkerestük, a fantasztikus pékségben is vásároltunk és hazafelé készültünk, mikor egyszer csak ott termett mellettünk a másod-unokatestvéreim nagypapája.

Nem láttam őt se tizenöt éve, nem keresett minket soha, és úgy tűnt, nem is igazán kötődik hozzánk, a gyerekzsivajos nyarakat is inkább csak eltűrte anno. Most meg ott állt, és valami elképesztően aranyosan körbeudvarolt engem és a testvéremet, parolázott a férjemmel, és elhívott minket, hogy somlai bort adjon a pincéjéből. Andrással odasétáltunk az ezerszer koptatott aszfalton, megdobbant a szívem a régi kerítés láttán, és csak itta-itta be a szemem a látványt, szinte nem változott semmi. És abban a gyönyörű, zegzugos birodalomban most a kisfiam volt az úr.

Aztán felkerekedtünk, hazamentünk, és meg akartuk nézni az argentin meccset, de képtelen voltam ébren maradni, elájultam, bele a jó puha ágyba.

Ilyen mozgalmas két hetet nem lehet egy éjszaka alatt kipihenni, az biztos. Múlt hétvégén kerti partit tartottunk bográccsal anyósoméknál, hat család volt jelen, babanetes barátaink, akiknek, ahogy nekünk is, 2009. májusi csemetéjük (is) van. A kicsik ugráltak a medencében, a trambulinon, a fejünkön. Aztán voltunk csúszdaparkban, négyesben, hihetetlen gyorsan elment az idő, kiszívta az erőnket a víz, a nap, a gyenge szellő.

Majd hétköznap átjöttek a barátaink sörözni, Csani bemutató úszásán voltunk, csütörtökön este tízig ügyeltem, pénteken pedig hazajött a testvérem végre, és a fodrászt is megjártam három, hajszerkezet számára kínkeserves hónap után. A hollandok, kilencvenhat óta kedvenc csapatom, a két évvel ezelőtti csúfondáros pont nélküli Eb-kiesést most egy 5-1-es győzelemmel szépítették a címvédő spanyolok ellen. Extázis. Aztán szombaton szépen elmentünk a barátainkhoz és grilleztünk, meg megint söröztünk, elvégre itt a nyár!

Mivel a mi életünk mozgalmas, így Micónak sincs más választása. Csani élvezi a nyüzsgést „ma hova megyünk, vagy ki jön hozzánk?” – kérdezi ovi után, és egészen elkámpicsorodik, ha kiderül, hogy nem elég, hogy nem megyünk aznap sehová, de még csak senki nem is jön hozzánk – bár ez igencsak ritkán fordul elő.

Micóka, nos, ő nem ekkora partiarc. Nehezebben oldódik, az ölemből nézi az ismeretleneket, vagy épp csak régnemlátottakat, és határozottan kifejezésre juttatja, ha idegesíti az, ahogy az újonnan érkezett az arcába mászik. Én már tudom, hogy hagyni kell oldódni, és kicsit később sem puszit kell tőle kérni, hanem pacsit, szívesen adja az ötösöket, és gurgulázva kacag is hozzá, a kis rizsszem fogait villogtatva. Aztán lemászik az ölemből, nézelődik, mászkál, de ha túl sok az élmény, és elfárad, akkor hozza a kis mackós rongyikáját, és az arcához szorítja, mint valami védőhálót, amiben el lehet bújni mindenki elől. Nincsen cumi, nincsen ujjszopás, de kendő nélkül nem élet az élet.

Micó beszélget is, hihetetlen fejlődésen ment keresztül, nagyon édes kis vékony hangon karattyol. Orsi repül, apa alszik, Csani kéri, Mami halló, Papi hol van – mindent mond, ha nem is ennyire tisztán. Talán a mozgása is rendeződik össze, el ne kiabáljam, az elmúlt két hétben nem volt sérülés, seb, heg varr, még esés is alig-alig. Viszont imádom, hogy könnyen nevet, kiabál, hogy „dejekek”, mikor odaérünk a bölcsibe, és nyújtott karral szalad felém, ha érte megyek. Vagy megragadja a kezem, és rángat, vezet, visz oda, ahol valamit mutatni akar, vagy ahonnan valamit kér. Akarata van elég, hisztizik vagy visít, ha nem kapja meg, amit szeretne, a dackorszak előszele már megcsapott bennünket.

Ennek ellenére imádom, ahogy erőszakoskodik, ahogy próbálja a kis akaratát, egy pillanat alatt levesz bárkit a lábáról, vádolnak is, hogy túl engedékeny vagyok vele. Nem tudom, én nem úgy érzem. Egyszerűen csak szeretném, ha tudná, hogy mindent megteszek, hogy megértsem, amit közölni akar, és minden érdekel, amit mondani szeretne.

Szofi

Szofi , 2014. június 17.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?