Micónapló – Logisztika, romantika, munka, kaka

Az első hét zökkenőmentes volt, Micó egy átlagos gyerek beszokási periódusát produkálta a bölcsiben. Első két nap még ott voltam vele végig, nagyon élvezte a játékot, a gyerektársaságot, a közös uzsonnát, az udvart. Aztán tizenegy körül elfáradt, hazamentünk, ebédeltünk, elaludtunk. Mindketten…

A harmadik napon hagytam ott először, de csak háromnegyed órára. Bár integettem neki, úgy tűnt, észre se vette, hogy elmentem. Mikor visszatértem, akkor kezdett el keservesen zokogni: valószínűleg ekkor tudatosult benne, hogy őt itt valami sérelem érte, őt itt kérem szépen rútul elhagyták. Rám mászott, és nem volt hajlandó elhagyni a testem (elég nagy) területét. Erősen emlékeztettem magam arra, hogy ez teljesen normális.

Ugyanis Csanád szinte soha nem sírt utánam, sőt, nem zavarta, hogy elmegyek. Ez nagyon ritka dolog. Néha már azon aggódtam, hogy talán nem alakult ki köztünk a megfelelő kötődés. Persze erre a barátaim és az ismerőseink mind lehülyéztek. De visszatérve Micó beszokására, óhatatlanul is Csanihoz hasonlítottam, és ahhoz képest katasztrofálisan ment. De egy átlag gyerek beszokásához képest meg teljesen simán. Szóval ez is nézőpont kérdése.

Mert például csütörtökön, mikor már két órára hagytam magára, és csak ebéd után mentem érte, akkor szívszaggatóan zokogott, és abba se hagyta néhány éveknek tűnő másodpercig. És én is rosszkedvűen mentem el, magamat ostorozva, hogy talán mégis hibáztam, mégis korai volt a bölcsi, mégsem kellett volna visszamenni dolgozni, és természetesen borzalmas anya vagyok. Aztán mikor előkerült a gyerekem a friss levegőtől pirospozsgás arccal, tele pocakkal, hulla fáradtan az élményektől, mégis vidáman pápázva a gondozó néniknek, akkor újra megnyugtattam magam: minden rendben van, minden jó lesz. És ez így ment másnap is, meg hétfőn is.

Hétfőn először próbálkoztunk az ottalvással, és Micó elaludt. Egy kemény fél órára. De mégiscsak elaludt! Utána utolsó délutánunkat töltöttük itthon, kettesben. Másnap, kedden, január 21-én kezdődött számomra az új világ, az új munka.

Csani kiment Lőrincre anyósomhoz, így ezen a héten férjem legnagyobb feladata a beszoktatási staféta átvétele volt, nekem pedig a korán kelés, a végeláthatatlan bkv-zás, és az időben történő hazavergődés másodszülöttemhez, aki azért még igencsak igényelte az anyja társaságát.

András meglepően jól teljesített. Micót sikerült minden reggel időben transzportálni a bölcsődébe úgy, hogy kedden a szőnyegesek hozták vissza reggel a szőnyeget, szerdán tizennyolc hónapos oltásra kellett menni, csütörtökön pedig a bölcsis orvos kívánta az intézményesítés előtt látni a gyereket. Micó nem sírt egyik reggel sem, így kiderült, hogy a műsor elsősorban nekem szólt. Nagyi szerint minden gyerek az anyjával a leghülyébb, én nem fogalmaznék ilyen meredeken, de tény, hogy kiderült: nekem bőgött inkább, semmit a bölcsi miatt.

Alvóbajnok nem lesz a fiamból, de a rongyikáját szorongatva minden nap elaludt, csak éppen korábban kelt, mint ildomos. Egyszer sikerült a bűvös, egyórás álomhatárt túlszárnyalni. Úgyhogy az apja szépen hazahozta a kis mackóját kettő körül, aki itthon még lenyomott egy jó két-három órás szunyát, így a férjem is tudott itthonról dolgozni, és nem sokkal azután, hogy a kicsi magához tért, én is hazaértem.

A munkahely maga eddig nagyon remek, ezer embernek mutatkoztam be, küzdök a nehézséggel, hogy az arcmemóriám még mindig fényévekkel jobb a névnél, igyekszem beilleszkedni egy csapatba, egy olyan pozícióba, ami ezelőtt itt nem létezett, és nekem kell bebizonyítanom, hogy van létjogosultsága. Nagy a teher, iszonyúan szeretném megállni a helyem, ugyanakkor érzem a támogatást, a türelmet. Nem tudok rosszat írni.

Kis csapatom három főből, három nőből áll, mind a négyen eléggé különbözőek vagyunk, de pozitív jelnek veszem, hogy az egy órásnak szánt, vidám csapatindító megbeszélésünk végül két és fél órás lelkizésbe torkollott, miközben kettő sírt, egy meg szipogott. És hogy miért is jó ez? – kérdezhetitek megütközve. Azért, mert legalább el merték mondani nekem a sérelmeiket, az aggodalmaikat és a félelmeiket, és mert őszinték voltak hozzám. Az persze rendkívül kínos volt, hogy a tárgyaló fala üveg, és mindenki engem bámult, hogy mit csinál már ez az új HR-es állat, biztos, hogy veri a lányokat, de minimum kirúgja…

Ami a logisztikát illeti, lekéstem a buszt odafelé, még láttam a hátulját, ahogy kiállt a megállóból, úgyhogy volt szerencsém egy másik busszal megközelíteni az objektumot, aminek a végállomásától negyed órán át bolyongtam egy pusztában, mire megláttam a szállodát. Nagyon kicsiben… Lekéstem egyszer a buszt hazafelé jövet is, akkor csak az volt a büntetésem, hogy egyedül ültem már az egész irodában, mire egy óra múlva jött a következő. Buszt itt nem szabad lekésni, ez a tanulság.

A hétvégére hazajött Csani, már embertelenül hiányzott, és vasárnap csináltunk egy igazi családi vasárnapot, amilyen nekem is volt mindig gyerekkoromban. Főztünk - még a végén igazi háziasszony leszek -, előkerült a póréhagyma krémleves receptem, amit szárított kucsmagombával dobtunk fel, illetve csőben sült kelbimbót és burgonyát sütöttem, amíg András dagadó-szeletei illatoztak a tepsiben. Délután mindenki lepihent, aztán pedig építettem Csanival, mesét néztem Micóval, kezeltem az egyik köhögését, a másik taknyolását, este együtt fürödtünk, együtt vacsoráztunk, és közösen olvastuk a mesét.

Volt az egész napnak valami édes, kispolgári bája, amiben egyszerre volt benne az öregség és a fiatalság ízeinek furcsa keveréke, és ami tökéletes előszobája volt a jövő hétnek, amiben már két gyerekkel, bölcsivel-ovival, két munkahellyel és rengeteg segítséggel fogjuk felállítani a napi, családi rutinunkat. Milyen romantikus.

És hogy emeljük a pillanat fényét, itt kell bejelentenem, hogy Micónak van egy új romantikus szava is: kaka. Remélem, nem ez fogja a mindennapjainkat jellemezni…

Szofi