Milyen mintát adunk?

A gyerek nagyon gyakran tart görbe tükröt elém. És igazság szerint, nem mindig hízelgőt. A mimikája időnként olyan, mintha csak magamat látnám, és a szeme is úgy villan a dühtől, akárcsak az enyém. Ha vakációzni megy a nagyanyjáékkal, visszatértekor az anyósom kicsinyített mását kapom vissza: ugyanúgy nevet, mint ő, ugyanolyan lesz még a hanglejtése is. A nagyi hatása pár nap alatt elmúlik, de mi szülők, jóval mélyebb nyomokat hagyunk a gyerekben.

És nemcsak a gesztikulációjukban, hanem sok minden másban is. Tegyünk bármit tudattalanul vagy tudatosan, de viselkedésünk meghatározza a gyerekét is. Ám sokszor pont a szülő van a legjobban felháborodva azon, amit a gyerek tőle tanul el.

Bár Kati nem szereti a munkáját, de ha gyomorgörccsel is, mindennap tisztességgel végig dolgozza a napot. A munkaórák alatt felgyűlt frusztrációval tele fejjel indul a lányáért az óvodába minden délután. Együtt intézik a bevásárlást is a közeli boltban, ahogy a környéken lakók közül a legtöbben. Ilyenkor csúcsforgalom van a kassza előtt, Kati pedig ingerülten várja, hogy sorra kerüljön, és mihamarabb hazaérjenek. Amikor az előtte álló idős néni bizonytalanul keresgéli a megfelelő bankókat a pénztárcájában, már nem bírja tovább, és odaszúr egy dühös és nem kicsit pikírt megjegyzést.

Bea mindennap leviszi a játszótérre három gyerekét, hadd mozogják ki magukat. Jó, nem mellesleg ott találkozik a barátnőivel is, akikkel élénk társasági életet élhet, míg a gyerekek rohangálnak és lefáradnak. Az izgalmas pletykák mellett jólesik elropogtatni a csajokkal pár zacskó szotyit is. Sajnos, másik zacskót általában elfelejt vinni magával, hogy összegyűjtse a magok héját és a kukába dobja. De nem gond, ha akkurátusan behajigálják a pad és a bokrok alá, abból baj nem lehet. Hiszen mégiscsak természetes anyag, majd lebomlik.

Ahogy a hosszú nap után Misi hazaér, első mozdulatával kinyitja a hűtőt, és kivesz egy doboz sört. Jól esik levezetésképpen, hiszen – ahogy azt gyakran meg is jegyzi – ráfér egy egész napi hajtás után. Előfordul persze, hogy az egy dobozt követi a másik, esetenként a vacsora mellé még megenged magának egy harmadikat is, úgyis jobban alszik tőle. Pihennie meg csak kell az embernek, ha már állandóan gürizik a család érdekében is. Sosem iszik annyit, hogy baj legyen belőle, erre nagyon figyel, még csak az kéne, hogy olyan legyen ő is, mint az örege. Neki csak arra kell az a dobozka sör, hogy ellazuljon a munka után.

Odaadó anyaként neveli kislányát Juli, akit semmiképp sem akarja bölcsődébe adni, hiszen még nincs hároméves. A bezártságot kicsit nehezen viseli - nagyon pörgős volt ő a szülés előtt -, ahogy azt is, hogy napközben alig hall emberi szót – persze a lányán kívül. A tévé mindig be van kapcsolva, ha otthon vannak, hiszen legalább ennyi „zaj” legyen. A gyerek így is szépen eljátszik, nem is figyeli, hogy épp mi történik az aktuális sorozat szereplőivel. És neki is jólesik elücsörögni a főzés és a mosogatás között a képernyő előtt, még ha épp a tévéshop is megy, ilyenkor teljesen kikapcsol.

A példák sora a végtelenségig folytatható lenne. Írhatnánk ezeknél sokkal egyszerűbbeket, és bemutathatnánk sokkal durvábbakat is. De nem is ez a lényeg. Csak az, hogy gyerekeink figyelnek ránk, és nemcsak szavainkból tanulnak – sokkal többet sajátítanak, raktároznak el magukban a tetteinkből. Annyira szeretnek minket, hogy kisgyermekként minden mozdulatunkat, gondolatunkat helyesnek, tökéletesnek vesznek.

Még azokat is, amik jobban belegondolva kifogásolhatók - ezeket a kamaszok már rendre észreveszik és jól az orrunk alá is dörgölik. Ítélhetjük a magunk kis cselekedeteit semmiségnek, ami igazán nem számít, bárkivel előfordul - és tényleg -, sőt, gyakran olyan rutinszerűen jönnek belőlünk, hogy észre sem vesszük. És ez alól senki sem kivétel, még a legtudatosabb anya és apa sem.

Sokszor csak akkor jövünk rá, hogy milyen mintát adunk a gyereknek, mikor elénk tartja azt a bizonyos görbe tükröt. A kérdés csak az, hogy észrevesszük-e, ha az orrunk elé tartják, s azután vajon van-e erőnk elgondolkodni és esetleg változtatni magunkon? Mert tapasztalatom szerint nemcsak a szülő nevel, hanem sokszor a gyerek is. Többek között azért is, hogy a továbbiakban a szülő még ügyesebben nevelhesse őt.

Mi mindenre nevelt benneteket a saját gyereketek?

Szilágyi Diána , 2011. március 10.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(15 hozzászólás) 

2011 03 20. 14:01
Dia!

A sok fejlesztés dologgal én is egyet értek! Szerintem sem jó dolog, ha versenyeztetjük őket, és hogy arra neveljük őket, hogy mindig jobbak, ügyesebbek, okosabbak legyenek, mint a társaik. Középiskolában rémülten és szomorúan figyeltem, hogy az akkori ötödikesek (8osztályosba jártam) mennyire kifestik magukat, és micsoda beszédtémáik vannak: ki milyen buliban volt, kinek mit tud a telefonja, milyen márkájú a ruhája, milyen új technológiás ipodja stb. van, mennyire nem tisztelik a felsőbb évesek. Mi annak idején nem mertünk a nagyobbaknak beszólni, tiszteltük őket, féltünk tőlük, ők meg... (pedig még csak 21 éves vagyok, szóval nem olyan régen volt) És szerintem ez a szülők dolga lenne, hogy tiszteletre, szerénységre tanítsák őket, nem arra, hogy az ér többet, akinek több a pénze például...
Elgondolkodtató nagyon, amit írtál!
→ válasz erre
2011 03 20. 19:22
A gyerek azt mutatja vissza, tükörként, amit kapott, amit lát. Nem hiszek abban, hogy görbe tükröt tart. Csakhogy, sokszor nem szeretjük látni a tükörképünket...

Mondok példát: a felettünk lakók mindig óriási ovációban törtek ki, amikor a kissrác megtette első, bizonytalan kis lépéseit. Amikor jóóól odaverte a lábacskáját a parkettához, még nagyobb lett az ováció. Valószínűleg azért, mert úgy hitték, ilyenkor biztosabban áll a lábán (vagy édes pofit vágott). No, ebből a gyerek azt szűrte le, hogy odavágni, kalapálni, dübörögni isteni lehet, mert anyu-apu imádja. Nos hát, odaveri azóta is a lábacskáját, a játékait, apa mobilját módszeresen a parkettához. És azt már nagyon nem érti, hogy az utóbbi miatt újabban miért kiabálnak rá... Egyszerűen, hagyták, hogy egy rossz irány vésődjön be.
Egy gyerek sokkal nagyobb feladat, mint hogy viduljunk rajta, ha aranyos, bár ahogy látom, sokaknak pusztán ebből áll.

Más oldalról, igen, senki nem angyal. Mindenkinek elfogy olykor a türelme, gyakran vagyunk fáradtak, mert dolgozni járni kell, kizsigerelve járunk haza. Előfordul egy-egy hiba, megesik, hogy rosszul oldunk meg egy-egy helyzetet, hiszen emberből vagyunk. De ha vesszük a fáradságot átgondolni, mindennek ellenére mit is csinálunk jobban, mint a szüleink, vagy felismerjük, hogy mi azt a hibát már nem követjük el, mint eleink, akkor már nagyon jó úton járunk. Vagy ha arra is vesszük a fáradságot, hogy saját cselekedeteinket időnként átgondoljuk és rájöjjünk a saját hibáinkra, pláne hogy ne kövessük el ismételten (sokszor a gyerek tükre segítségével), akkor már közelebb vagyunk a jó szülőséghez, mint gondolnánk :-)
→ válasz erre
2011 03 20. 19:44
34372, zseniális dolgot írtál: "a hétköznapi életünkben ezer az ilyen zsigerből jövő hülyeség, amit érdemes ledolgozni, ha nem akarjuk továbbadni a következő generációnak." Tulajdonképpen megfogalmaztad a kognitív pszichológia által is ismert SÉMÁK-at! A sémák olyan felfogások, döntésirányok, viselkedésmódok, amelyeket a családból hozunk.

Fontos, hogy rájöjjünk, mi vezet bennünket egy-egy reakcióhoz, hiszen a kognitív sémák sokszor nem vezetnek jóra (akát meg is betegíthetnek). De csak akkor kell megszabadulnunk tőlük, ha bajt okoznak, ha gúzsba kötnek. Abszolút igaz: hülyeségeket kár továbbörökíteni többedíziglen!

A hitelesség pedig a legjobb út. A gyerek nem hülye, rögtön leveszi, ha nem az igazi énünknek megfelelően cselekszünk, és megütközik rajta. Csk az vívja ki az őszinte szeretetet és szülői tiszteletet, ha "magunkat adjuk"; még ha olykor nem is vagyunk tökéletesek. Szerintem megéri! :-)
→ válasz erre
Összes hozzászólás (15) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?