Anya lettem, de hol a boldogság?

Annyira sosem voltam naiv, hogy elhiggyem, amit a – jellemzően amerikai – filmekben mutatnak a szülésről: hogy a kismama egyik pillanatról a másikra erőteljes fájásokat érez, majd alig jut idejük arra a totál kétségbeesett kispapával, hogy a kórházba érjenek, mert már a taxiban-liftben kipottyan a gyerek. Természetesen néhány jó vagy kevésbé jó poén, némi nyögés, lihegés és fenyegetés mellett – melyek mind apuka nemesebb szerveit veszik célba miheztartás végett -, röpke pár óra leforgása alatt, néhány nyomásra életet adnak kb. 3-4 hónaposnak kinéző csemetéjüknek.

Tegye fel a kezét, aki valaha is, lett légyen bármennyire is gyermektelen, fiatal és a többi, ilyennek képzelte a szülést! Ugye, hogy senki? Hiszen, aki legalább egyszer beszélgetett a saját anyjával a szülésről – és ezt valószínűleg minden gyerek megteszi -, tudja, hogy a szülés ennél azért hosszabb és bizonyos szempontból nehezebb menet is.

Amit viszont még én is teljesen elhittem ezeknek a filmeknek, az a szülést közvetlenül követő képsor, jelenet: babácskát szépen fésült és jól öltöztetett állapotban átadják a hasonló állapotban lévő anyjának (nem, nem ezt a részt vettem be), aki apukával összedugott fejjel gyönyörködik csemetéjükben. Boldog csókváltások, totális eufória, „sziaénvagyokazanyukád”, úristenezalegszebbnapazéletemben!

Teljesen elhittem. Aztán kénytelen voltam szembesülni a valósággal. Eljött a saját szülésem időpontja, amikor az olyan nagyon várt gyerekem készülődött a világra. Nem féltem, nem izgultam, éreztem, hogy menni fog a dolog, jöjjön, aminek jönnie kell, nemsokára ott foghatom a kezemben, és de jó lesz! Biztos nem fogok látni a boldogságos könnyektől! Hogy fogok én úgy első fotókat készíteni? (Na, ebben naivnak bizonyultam!)

Aztán jött egy másfél napos vajúdás. Nem kibírhatatlan, sőt, állítom, hogy jobban jártam azoknál, akik 7-8 óra alatt szülnek meg. De hosszú volt, kimerítő, igazi fáradtságos munka – ez talán a legjobb kifejezés rá -, és igen, azért jutott fájás is rendesen. Közel sem úgy, hogy rémmeséket kelljen írnom róla – egyébként sem szeretem a riasztó történeteket -, de volt. És ha napi nyolc óra melóban elfárad az ember, talán el tudjátok képzelni, hogy másfél nap után hogy éreztem magam. Bár volt közben pár olyan óra, amikor szunyókáltam, de rendre felébresztett egy-egy kósza fájás.

De végül elérkezett az a pont, mikor a gyerek úgy érezte, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! És bújt, meg nyomult előre, én meg segítettem neki, ahogy csak erőmből telt. És segített még az apukája, a szülésznő és a szülészorvos is azzal, hogy cheerleaderként bíztattak a partvonalról, hogy most még szedjek össze egy kis erőt, csak még egy picit, már ott a feje, mindjárt kint van, nagyon jól csinálom. (Egyébként már csak ezért is megéri szülni egy gyereket, ennyi őszinte drukkere ritkán van az embernek.)

És végül kibújt. A szülésznő felemelte, és ahogy a levegőbe emelkedett, a csepp csemetének félbehajlott a teste, pontosabban a lábai visszaugrottak a nyakához. Aztán rámtették, és nyöszörgött, én meg fogtam. És csodálkoztam, hogy nincs eufória. Akkor most már az elején rossz anya vagyok?

Mert éreztem én sok mindent, csak eufóriát nem. Például megkönnyebbülést, hogy vége. Ez volt az első gondolatom, és a legerősebb is. Ott motoszkált bennem az aggódás, hogy vajon teljesen egészséges-e, gyorsan megvizslattam az összes végtagját, szerencsére az utolsó ujjpercig rendben voltak. Csodálkoztam erősen azon is, hogy jé, ez a gyerek szilárd, nem képlékeny gyurmafigura, mint amilyennek a hasfalamon keresztül éreztem-képzeltem. Mondtam neki azt is, hogy végre itt van, aztán dúdoltam is egy dalt, amit direkt sokat hallgattam vele a terhesség során. De a vegytiszta boldogság valahogy elkerült…

Aztán persze beütött, úgy tűnik, kicsit több átfutási idő kellett a hormonjaimnak. A gyerek éjfél után született, úgy fél hat körül ébredtem arra a furcsa, lebegő érzésre, amit eufóriának lehet nevezni. Remek volt, eltartott majd egy hétig, mire elmúlt. Úgy éreztem magam, mint a maraton futó, aki aranyat nyer, vagy valami hős, aki elsőként a világon hozott világra gyereket.

Ám azt ma már tudom, előfordulhat olyan, hogy valaki kapásból nem az elvárt módon örül a gyerekének, vagy kell neki egy kis idő, mire a babáját valóban a gyerekének, a sajátjának érzi. Nincs ezzel semmi baj, nem hibáztatható érte senki. Okozhatja a fáradtság, a kimerültség, a hormonok furcsa kis összjátéka, de akár a korábban mélyre plántált félelmek is, és korántsem jelenti azt, hogy valaki ettől képtelen lenne jó anyja lenni a gyerekének.

Ti mit éreztetek, mikor először a kezetekbe foghattátok a gyereket?

Szilágyi Diána , 2012. június 11.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2012 06 13. 04:16
Elsô gyerekemnél, aki természetes úton született, rögtön éreztem az eufóriát. A másodiknál, aki koraszülött volt és császároztak, ez jóval "munkásabb" folyamat volt. Az elsô nap alig láttam, mivel ô a koraszülött osztályon, inkubátorban volt, én pedig próbáltam felállni, járni a másik emeleten. Mikor néhány pillanatra láttam, igazából semmiféle benyomást sem tett rám (ciki leírni, de tényleg így volt). Csöpp kis sárga színû, szomorú baba aludt ott. Aztán másnap, mikor már rendszeresen mellre tehettem, indult el a közeledés, és hirtelen éreztem, hogy ô tényleg belôlem van, és ezer szál köt bennünket össze. Hónapoknak kellett eltelnie, míg ô is magára talált, de úgy érzem, hogy a kezdeti nehézségek egyáltalán nem hagytak nyomot egyikünkben sem.
→ válasz erre
2012 06 13. 19:48
Nekem az első fiam lett koraszülött és hasonlóan éreztem, mint Zsuzsi81. Egyfolytában a szülés alatt is az járt a fejemben, hogy "Mit keresek én itt? Nekem majd közel két hónap múlva kell itt feküdnöm."
Mérges voltam magamra, hogy nem tudtam kihordani végig a terhességet. Egy picit a fiamra is haragudtam, amiért olyan sokat fickándozott, hogy az egész kis testét beletekerte a köldökzsinórba. Délelőtt szültem, ebéd után tudtam egy keveset aludni és amikor felébredtem, alig vártam, hogy láthassam.
Egyébként nagyon gyorsan szültem meg mindkét fiamat, alig volt időm felfogni, hogy mi is történik. A másodiknál majdnem úgy jártam, mint a filmbéli kismamák. Alig értünk fel a szülőszobára, a férjem és az anyukám kísértek el, de állításuk szerint még alig ültek le kint a folyosón és már megjelent a csecsemős nővér, hogy megszületett a manócskám. Őt a hasamra tették és már akkor nagyon boldog voltam, hogy itt van és olyan nyugodtan nézett rám, tisztára, mintha az apukám tekintete lett volna, akit sajnos akkor veszítettünk el, amikor kiderült a második terhességem.
Egyébként szerintem ez az apukáknál is hasonlóképp zajlik, közöttük is van, aki alig várja, hogy ott legyen velük a kis csöppség, de van akinél ez az öröm egy kicsit később jön el.
→ válasz erre
2012 06 13. 22:51
Nálam maga a szülés és az azt követő időszak majdhogynem filmbéli volt-szerencsés voltam, mert kislányom, ahhoz képest, hogy 1. gyermek, 5.5 óra alatt megszületett. Azért nem volt zökkenőmentes a dolog (a cikkemben, ugye részleteztem a szülést), de utána valóban jött az eufória egy hatalmas adag fáradtsággal fűszerezve. A gondok akkor kezdődtek, miután hazamentünk a kórházból...az azt követő fél évben én mindennek éreztem magam, csak anyának-főleg jó anyának nem...örökké aggódtam, örökké meg akartam felelni mindennek és mindenkinek, pedig lánykámmal így utólag visszagondolva a lehető legsimábban mentek a dolgok. Mindenesetre azután, főleg ahogy egyre inkább kinyílt a kis értelme és már ő is egyre egyértelműbben tudott kommunikálni, már fokozatosan kialakult bennem az a boldogságérzés, hogy végre én is Anya lettem:)-annál jobb érzés nincs, amikor mondja nekem: "Anya, Anyucikám" stb.-tudom ez közhely, de így van:)!
→ válasz erre
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?