Anyának lenni óriási kihívás, de nem úgy, ahogy én csinálom!

Sosem értettem azokat a frissen anyukává vált nőket, akik azzal jöttek, hogy „nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz az anyaság”. Úgy értem, számomra egyértelmű volt, hogy bárki, aki gyermeket vállal, tisztában van vele, mennyi törődéssel, fáradtsággal jár ez a feladat: egy magatehetetlen apróságot ellátni.

Így utólag visszatekintve, talán tényleg egy kicsit magas lóról beszéltem, a kislányom, Barbi megszületése előtt. Valóban akadnak olyan helyzetek, amire nem lehet 100%-ig felkészülni, és ott van az a bizonyos „X” tényező is, azaz, hogy emberek vagyunk, érzésekkel, (olykor) kiszámíthatatlan gondolatokkal, hormonháztartással, nem pedig robotok. De még ezek ellenére is azt mondom: nehéz anyává válni, kiérdemelni a „jó anya” rangot, de koránt sem annyira vészes, mint ahogy sokan beállítják azt. (Valószínűsítem, a cikkem ezen pontját szereztem egy jó pár fejcsóváló, szemöldök-ráncoló Olvasót, akik nem szimpatizálnak velem, de én akkor is kitartok az álláspontom mellett, hamarosan azt is kifejtem, miért.)

Az éjszakai alvás-megvonás nehéz, egész nap gondoskodni a babáról, szintén nehéz, de a legnagyobb kihívást az a bizonyos „X” tényező jelenti, amit fentebb már említettem: az anyasággal együtt járó érzések. Olyannyira összetett dolog ez, hogy szavakba nem is lehet önteni – ezért nem is beszél róla senki, leginkább csak a gyakorlati részéről olvashatsz, hallhatsz.

A szülőség, mint minden élethelyzet, amivel szembe találjuk magunkat utunk során, mélyen bennünk gyökeredző mintákat, beidegződéseket, reflexeket kelt életre, mozgósít. Egy részüket esetleg még vissza is tudjuk vezetni, apánkra, anyánkra, a gyerekkorunkra, de többségük tudat alatt dolgozik, észrevétlen.

Ami a legnagyobb újdonság volt számomra, amivel a legnehezebben küzdöttem meg, az az volt, hogy nem tudtam tervet készíteni, előre tervezni. Szűz csillagjegyűként nekem mindig tudnom kellett korábban, hogy mire számítsak, kalkuláltam, táblázatokat vezettem, akár a menstruációs görbémről, akár a kiadásainkról volt szó. De Barbi mellett lehetetlenné vált tervezni, pontosabban fölöslegessé, így meg sem próbáltam. Egy jó adag terhet vettem le a saját vállamról, mikor felhagytam azzal, hogy mindig a tökéletesre, a kiszámíthatóra törekedjek.

Na jó, ez így nem igaz… Eleinte rengeteg cikket, könyveket olvastam kisbaba-ápolás témakörben, próbáltam megtalálni a „tutit”, de nem írtak sehol sem tervekről, sőt az egyik könyv szerzője, ami nagy hatással volt rám, pont azt javasolta, hogy bizonyos értelemben ”sodródjunk az árral”. Hát így tettem... Noha egyáltalán nem volt könnyű feldolgozni, hogy mire végre kitaláltam egy módszert, például arra vonatkozólag, hogyan bírjam rá Barbit a rendszeres evésre (nagyon rosszevő volt), hetek múlva, minden észszerű magyarázat nélkül, többé nem működött a dolog. Türelem. Rengeteg türelem, kitartás és kreativitás kell egy kicsihez – úgy gondolom.

Még egy kemény leckét meg kellett tanulnom: az anyai ösztön jelenlétét Barbi megszületéséig egy tompa, másodlagos hangként éltem meg, és mindig abban reménykedtem, hogy amint a világra jön, felerősödik ez a sugallat. De nem így történt. Rengetegszer kérdezte a férjem; miért sír a pici, éhes, szomjas, tisztába kell tenni? – a választ pedig egyikünk sem tudta. Megint csak az idő volt, ami segített ezen, az idő, türelem és kitartás, és egyszer csak azt éreztem, hogy sokkal könnyebb. Valahogy az anyai ösztönnel is úgy volt, mint minden mással: kicsit el kellett engednem a célom, vágyam, hogy visszataláljon hozzám.

 Ami nagyon sokat jelentett a saját anyaságom megtalálása közben, hogy igyekeztem végig nyíltan kommunikálni a férjemmel az érzéseimről, mégha azok gyakran ambivalensek is voltak, és sosem görcsöltem rá a Barbival kapcsolatos dolgokra, még a legsötétebb órákban is tudtam bízni magamban és abban, hogy végül minden jóra fordul.

 

Panna , 2019. augusztus 04.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?