Micónapló – Bedobozolt emlékek

November, grrr… Azt hiszem, ezt a hónapot kedvelem a legkevésbé a naptárban. Egyik percben még ott az aranyló vénasszonyok nyara, színes, hulló falevelet ont ránk az ég, a következőben meg csak sártenger és sötétség. Egyik nap még Mohácson, anyukámék teraszán pakolásztam a kamaszkori ruháimat pólóban, másnap már a szakadó esőben, vak sötétben vezettem haza a nyálkás autópályán, és még nem volt délután öt óra – hála az óraátállításnak. De ne siessünk ennyire előre. Az elmúlt két hét nekem a múlt és a jelen találkozásáról szólt.

Először is, hosszú hónapok után itthon volt a testvérem. Ilyenkor újra úgy érzem magam, mintha tizenhét éves lennék, ő meg tizenkettő. Este, miután a gyerekek lefeküdtek, vacak filmeket nézünk, és közben simogatni kell a haját. Másodszor, rendet raktam a hálószobaszekrényben. Más normális emberek nyilván nem értik, hogy ez miért akkora szám, vagy még rosszabb: miért kell egyáltalán rendet rakni, rendet kell tartani.

Feszengve vallom be: én a hálószobaszekrényt tisztességgel nem rámoltam ki, mióta 2007-ben ideköltöztünk. Igen, nagyon kínos. Persze tűzoltó akciókat tartottam a látható részeken, vagy az évszakos ruhacserekor, de ennyi. Úgyhogy egy reggel, mikor már kínomban bármit csináltam volna, hogy ne kelljen a PhD-mat írnom, ránéztem Micóra, és azt mondtam: „na gyere fiam, ma olyat teszünk….” És ezzel elkezdtem kipakolni gyerek-, kamasz- és leánykorom darabjait a hitvesi ágyunkra.

Hihetetlen dolgokat találtam, elképesztő. A naplóimat, melyeket a szegedi lányszobámból mentettem ki anno a kíváncsi tekintetek elöl, tudtam, hogy hol keressem, emlékeztem, hogy itt vannak valahol. Magamból kiindulva hoztam ide őket, szegény húgom tudna mondani egy-két szót arról, hogy ne vezessen naplót az, aki a nem akarja, hogy a testvére - az anyja és a nagyanyja - olvassa! Nem, nem, nincs elég jó rejtekhely, még az ágyneműtartó alja sem, és még a könyvespolc hátsó sora sem!!!

Ahogy belelapoztam a helyenként megsárgult oldalak közé, már nem éreztem azt a kellemetlen feszültséget, hogy mekkora suttyó kamaszlány voltam, mint legutóbb, mikor a kezembe kerültek ezek a színes füzetkék. Anyai elnézéssel néztem a tizenöt éves primadonnára, aki valaha voltam, és ő hálásan nézett vissza rám.

Aztán voltak azok a tárgyak, melyeknek már a létezéséről is elfeledkeztem. Nem vagyok egy sírós típus, de amikor egy üres kazettán felcsendültek a Madárfej című mesejáték kezdőhangjai, amit apukám 1987 környékén vett fel nekem a rádióból, akkor konkrétan egyszerre sírtam és nevettem. Micóka bambán nézett rám, aztán ő is nevetett. Ezt én napi szinten hallgattam nagycsoportos koromban, döbbenettel vegyes csodálkozással állapítottam meg, hogy bár fél perce a létezésére se emlékeztem, most csőstül jön vissza a szöveg, kívülről tudom az egészet.

Voltak kevésbé romantikus percek is: három zsák szemetet vágtam ki. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem komoly nehézségeim vannak azzal, hogy kidobjak dolgokat. Most sikerült átlépnem saját korlátaimat, és kipucoltam azokat a cuccokat, amiket idestova hat éve nem vettem kézbe, és ha őszinte akarok lenni: már nem is nagyon akarok. Használhatatlan dísztárgyak és porfogók tömege, melyek eredete nem volt elég erőteljes, hogy megragadja a memóriámat, vagy papírhegyek, melyek jelentősége elveszett az idők folyamán.

A hétvégén a férjem Londonba utazott, hogy meglátogassa beteg és öreg bácsikáját, én meg felpakoltam a két gyermeket, és elutaztam Mohácsra, anyukámhoz. Másnap reggel egy kisteherautó állt be az udvarra, amit plafonig megtöltöttek a szegedi otthonunkból kirámolt holmik.

Kis háttértörténet mindehhez: édesanyám mohácsi lány, de apukámmal Szegeden éltek, és neveltek fel bennünket. Később elváltak, mi a testvéremmel Pesten jártunk egyetemre, anyukám is Pesten dolgozott, majd 2010-ben, ötven évesen férjhez ment élete első szerelméhez, és Mohácsra költözött. Igen, tudom, néha nem a hollywoodi filmeket mintázzák az életről, hanem az élet mintázza a hollywoodi filmeket. És hát sokat morfondíroztunk, elmélkedtünk, és sírtunk afelett, hogy mi legyen az üresen maradt szegedi otthonunkkal, a gyönyörű lakással, ahol mi a testvéremmel felnőttünk, de semmi okos nem jutott eszünkbe.

Eladni lehetetlen és értelmetlen a jelenlegi piaci helyzetben, így végül rászántuk magunkat: kiadtuk albérletbe. Az ingóságainkat pedig átszállítattuk Mohácsra, efelett álltunk ezen a szép pénteki napon, egyébként halottak napján, a tűző napsütésben a teraszon. Körülbelül húsz zsák ruha, és harminc láda egyéb holmi került elő. Az életünk, az otthonunk tartalma - nagyon ambivalens érzés volt.

Pont annyira, mint a szikrázó napsütés halottak napján. Hiszen ez volt az a pillanat, mikor végleg eltemettem magamban az otthont, ami valaha az enyém volt, ahonnan felnőtté serdültem, ugyanakkor örültem neki, hogy végre sínre kerül ez az áldatlan állapot, és ez az átmeneti helyzet lezárul. Rendet teszünk az ingóságaink közt épp úgy, mint a fejünkben, és tovább lépünk.

Meghatva fogtam a kezembe anyukám hálóingét, amiben a kórházban vajúdott a születésemkor, a nagymamám csakis a nyolcvanas évekre jellemző nejlon otthonkáját, amiben hazavárt minket a suliból, a saját szalagavatós estélyi ruhámat, az első szövetkabátomat, az első farmerkabátomat, és még megannyi első dolgot, amik szegélyzeték azt az utat, ami elvezetett a mai önmagamhoz.

Este kimentünk a temetőbe. Micót toltam a babakocsiban, Csani - talán kissé a hely hangulatához méltatlanul - hangosan és vidáman rohangált a sírok közt, és csodálta az ezernyi világító mécsest, ami jelzi, továbbra is bennünk élnek azok, akik már fizikailag nem lehetnek velünk. Csak ímmel-ámmal csitítgattam. Az az igazság, szeretném, ha a gyerekeim úgy nőnének fel, hogy elfogadják: a halál az élet része, és a fizikai elmúlás nem jelenti mindennek a végét. És ez nem csak az emberekre igaz.

Például a lánykori otthonom továbbra is úgy fog élni a szívemben, amilyen akkor volt, amikor még úgy rohantam fel a csigalépcsőn, hogy a korlát majdnem kiszakadt a falból, bevágtam a táskám a szobámba, és a köszönésemre a családom vidám hangjai válaszoltak. Ellenben az otthonom szarkofágját rettentően szeretném elfelejteni, azokra az időkre gondolok, mikor már nem lakott ott senki, hiába volt tele tárggyal, üres volt, sötét, dohos és hideg. Megborzongtam, ahányszor bementem.

Hát nem jobb most? Fiatalok tanyája lett, akik talán itt élik át az első igazi szerelmet, a sikeres és sikertelen vizsgák sorát, a felnőtté és önállóvá válás hol keserves, hol vidám, de mindenképpen emlékezetes pillanatait. Az öreg lakásból ismét otthon lett, még ha nem is a miénk. És én tiszta szívből örülök ennek.

Szofi

Szofi , 2013. november 05.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(4 hozzászólás) 

2013 11 05. 13:51
Csatlakozom zsuzskahoz. Gyonyoruen fogalmazasmod + erzelmi melyseg = igazi elvezet olvasni az irasaidat, tematol fuggetlenul.
→ válasz erre
2013 11 05. 17:27
Régóta olvasom az írásaidat, és nekem is sokszor eszembe jutott már amit az előttem szólók leírtak.Egyszerűen jó olvasni téged, köszönöm :D

→ válasz erre
2013 11 06. 13:05
@zsuzska88:

@kelica:

@süni69:

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe a novellás blogomat. Köszönöm, hogy olvastok, és szeretitek! Szofi

http://www.szofinovellak.blogspot.hu/
→ válasz erre
Összes hozzászólás (4) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?