Papinapló 34. – Most még csak személyit kapott Mimó, de hamarosan már ő kap föl engem

A kisfiam megkapta élete első személyi igazolványát. Most már utazgathatunk vele határokon túlra is. 

Visszagondoltam, hogy is volt ez kölyökkoromban. A szüleim útlevelébe voltam beírva, ami jó volt úgy, mert amúgy sem mentem mással nagyon messzire. Aztán eszembe jutott, hogy ez már nem működne, mert nincs is útlevelem. Ami volt, azt mindössze egyszer használtam egy szerbiai kiruccanáshoz, de már az is lejárt évekkel ezelőtt. Ráadásul már oda sem kell ilyesmi. Azért furcsa ez a korai igazolvány, mert emlékszem, amikor én kaptam meg a sajátom. Csakhogy akkor tizennégy éves voltam, és nagyon büszkén óvtam mindentől a füzetkém. Az első kalandom vele kamaszként volt, amikor egy mulatozás után a kispajtásaimmal találtunk egy magányosan álldogáló rendőrt az éjszakában. Oda is mentünk, hogy ellenőrizzen már minket, mert velünk még olyan soha nem történt. Egy ideig próbált elhessegetni minket, de mi hajthatatlanul vágytuk az intézkedést. Végül beadta a derekát, szalutált, majd elhangzott a „személyi igazolványt kérem ellenőrzésre” felszólítás. Nagyon boldogok voltunk, ő meg valahogy kibírta röhögés nélkül. Ez így már biztosan nem fog megtörténni Mimóval. Mindegy is, majd lesz más nagyfiús kalandja.

A takonyidő beköszöntével, gondos anyukaként Virág elkezdett felkészülni a télre. Nagy volt a dilemma, hogy overállal vagy valami mással küzdjünk a várható hideg ellen. Talált egy babakocsit bebugyoláló bundazsákot, amiben Baba úr kényelmesen ellehet majd. Egyelőre ezen a télen még nem tervezzük, de ha hosszú lesz a zimankó, lehet, hogy még beszerzünk egy kezeslábast is. Ehhez persze az is kell, hogy Prüntyi túl legyen a leginkább Elvis Presley-re jellemző remegő lábmozgáson, amit felállás közben produkál. És persze legyen igénye a hóban mászkálásra.

Amikor a múlt héten Mimó egyszer csak fölállt, egyből sejtettük, hogy új korszak kezdődik, és naná, hogy igazunk lett. Azóta volt olyan, hogy még szopizni is állva akart. Azonnal leengedtük a kiságyát, mert így már nem volt biztonságos a magas pozíció, és egy mobil járókát is rendeltünk. Ráadásnak, ha már lett hely a kiságyban, és főleg, mert Viru elég kreatív hippi, a hordozókendőjét felkötötte benne. 

Így egy olyan függőágya lett Mimónak a lakáson belül, amire évtizedekig vágytam a galériámra. Nekem soha nem lett, de legalább a fiamnak összejött.

A héten megérkeztek a babaúszáson készült képek. Jó látni kívülről, milyen, amikor a kezemben van a fiam. Picike kis töpörtyű hozzám képest. Nem sokáig lesz ez így, mert ha úgy járunk, mint velünk a szüleink, akkor nagyon hamar felfelé kell majd néznünk beszélgetés közben. Így járt velem Papa is, akivel kölyökkoromban sokat bunyóztunk. Persze nem úgy, hogy baj legyen, csak brahiból, hogy érezzem, milyen, ha legyőznek. Tizenhat éves voltam, amikor a tengerben aláúsztam, felkaptam a nyakamba és elkezdtem vele röhögve sétálni. Ettől persze egyrészt megijedt, nehogy összeroppanjak a súlya alatt, másrészt utána megbeszéltük, hogy itt a vége annak a korszaknak, hogy erősebb nálam. Ugyanezen a nyáron történt, hogy szétment a cipőm, és kénytelen voltam az övét fölvenni. Vagyis csak pár percig próbáltam felgyömöszkélni, mert egyszerűen nem fért bele a 43-as cipőjébe a lábam, ami akkor még csak 45-ös volt. Akkor hirtelen elmúlt az az érzés, hogy az én Papám a Bud Spencer. 

gumikrumpli , 2015. október 12.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?