Micónapló – Micó a mérlegen

Döbbenetes sebességgel lett Micó háromhónapos. És bár szépen gyarapodott, a súlya, összevetve a hasonló időben született babákéval, viszonylag alacsony volt. Hogy pontos legyek, ő volt a második legkisebb súlyú baba az egész júliusi topicban a maga körülbelül öt és fél kilójával. Akkor kezdtem picit jobban aggódni, mikor megtudtam, hogy mindkét augusztus végén szült barátnőm gyermeke lehagyta őt a súlygyarapodásban. Így nagyon vártam már a háromhónapos státuszvizsgálatot, hogy megtudjam, rendben vagyunk-e.

A védőnő megint olyan kérdéseket tett fel a tudáspróbán, amiknek a nagy részére nem tudtam válaszolni. Úgy érzem, az anyaság csődje vagyok, mert fogalmam sincs, hogy tud-e a gyerekem az oldaláról a hátára fordulni, ugyanis nem szoktam letenni az oldalára. Vagy meg tud-e tartani egy tollat, mert azt se adtam még a kezébe. Vagy, hogy túl nyugodt-e? Nyugodtnak nyugodt, de mégis ki mondja meg, mikor kezdődik a túl nyugodt állapot valakinél? Ilyenkor csak kínomban bámulok ki a fejemből, mint anno a történelem érettségin, mikor századra se tudtam megtippelni, hogy mikor volt a Huszita-mozgalom…

Végre elérkezett a súlymérés. 5940 gr-nak mérték Micót, el voltam képedve. De sebaj, örültem neki, azt hittem, talán rossz az otthoni mérleg. Mikor áttettük a gyereket a tolómércébe, akkor jöttem rá, hogy a védőnéni alátette a plédjét, hogy a hálós mérleg ne vágjon bele a finom babahusiba. Kérdeztem, hogy ez nem gond-e, de azt a választ kaptam, hogy ugyan már, annak nincs is súlya. (Mondjuk, ennyi erővel akkor be is lehetett volna vele takarni a tök pucér gyereket a tizenöt fokos rendelőben). Otthon persze lemértem a plédet, a „nincsen súlya” 25 deka volt. Olybá tűnik, szerintük egy három hónaposnál negyed kiló nem oszt, nem szoroz…

A tolómércében sem húztuk ki rendesen a kisbabámat, de szívbaj nélkül beírták a kiskönyvébe, hogy 58 cm, ami azt jeleni, hogy egy hónap alatt mindössze egy centit nőtt, ami szintén ki van zárva. Ha viszont igaz lenne, akkor viszont elég gáz szerintem. De ez sem zavart senkit rajtam kívül. Haladjunk, írjunk be valamit, pipáljuk ki, viszlát…

Ezután következett az oltás. Micó tündéri volt. Mikor beledöfte a doktornéni a tűt a combikájába, elkezdte görbítve tátani a száját, de mire elementáris üvöltés jöhetett volna ki a torkán, már véget is ért az egész, így Micó végül egy hang nélkül csukta be a száját.

Itthon elmélkedtem tovább a súly kérdésen, és arra jutottam, hogy nem lehet baj. A gyermek valójában 5690 g lehet, folyamatos a gyarapodása, és ha fél éves korára kell megdupláznia a súlyát, akkor még van rá három hónapja, hogy 1110 g-ot hízzon. Ha csak heti tíz dekát produkál, még akkor is bőven meglesz. Viszont akkor felvetődik a kérdés, hogy ha az én gyerekem nem kicsi, akkor a többieké mitől olyan nagy? Erre a kérdésre azt hiszem, nem fogok választ kapni. Mindenesetre, amíg Micónak a combja tele van édes kis anyatejes hurkákkal, addig fátylat borítok a témára.

Kikapcsolódásképpen múlt szombaton lerepültem a 30. születésnapomra kapott sétarepülést. A férjem, a gyerekek és két barátnőm kísért el a Budaörsi repülőtérre, de csak én szálltam fel a pilótabácsival. Amit megmagyaráz, hogy egy kis kétüléses Cessnára szólt a jegyem. Mindig is imádtam repülni, ezúttal is fantasztikus élmény volt. 350 méter magasan szálltunk a Csepel sziget–Duna–Gellérthegy-Budai hegyek-Budaörs útvonalon, még a napocska is kisütött a tiszteletünkre, csodálatos látvány volt. Sosem voltak műrepülői ambícióim, én a repülést mindig önmagáért, az esztétikai és pszichikai élményért szerettem. Ilyenkor az ember Isten szemével láthatja a világot - adtam igazat Karen Blixennek a Robert Redford külsejű pilóta mellett üldögélve Egyszerűen csodálatos volt. Micó nem hazudtolta meg magát, a földön aludta végig a babakocsiban a programot. Leszállás után mindannyian elmentünk a kedvenc művészeti kávézómba reggelizni, ez méltó megkoronázása volt az eseményeknek.

Az elmúlt két hétben három baráti páros is eljött, hogy megnézzék Micókát, és nagyon hízelgő volt, hogy mindenki úgy távozott – ő is ilyen gyerkőcöt akar. Voltunk Szegeden Apukáméknál, és szinte ők se akarták elhinni, hogy Micó nem egy hologram, hanem hús-vér gyerekként egy órán keresztül képes vidáman játszani a kis fellógatott játékaival, mialatt mi megvacsorázunk. Én sem tudom, mivel érdemeltem ki egy ennyire jó babát. Jön még kutyára úthenger, fintorognak a rosszmájúak. De nem érdekel. Én csak élvezem a vele és Csanival töltött perceket, órákat, napokat.

Tegnap kisvasutazni voltunk a barátainkkal, a vonatimádó Csanád extázisban volt az örömtől, Micó pedig rám kötve kukucskált ki a kendőből, ha valaki fölé hajolt, mosolygott. Én pedig csak bámultam ki az aranyló, októberi napsütéses őszi erdő csodás színeire, és élveztem, hogy a világ aznap nekem kerek.

Délután pedig Csani odatérdelt Micó fölé, és bohóckodott neki. Tutitutitutituuuuuti, turbékolta neki, miközben piszézte a kis orrát, Micó pedig hangosan kacagott rá. Azt hiszem, arra mondják, amit akkor éreztem, hogy szinte túlcsordul az ember szíve az érzelemtől. Csani felnézett a meghatottan mosolygó arcomra, és nagy komolyan azt mondta: látod Anya, örül neki, hogy én vagyok a testvére.

És ehhez nem férhetett kétség.

Szofi

Szofi , 2012. október 24.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 

2012 10 24. 14:46
:)) Akkor bocs, Timi :)
→ válasz erre
2012 10 24. 16:25
Oh, igen, bocs Timi, először elírtam arra, amit szerettem volna látni :D De anyukám észrevette, és Dia javította. Panndi, örülök, hogy szerinted pont jó méretű! :D
→ válasz erre
2012 10 26. 17:26
Szia Szofi! Szerintem is Mico pont joooo! A nagyobbik fiam volt ilyen ,,pont" jo baba.... Marco viszont nagy.... :)! Mico baba nagyon ceeeep :)! Sokszor puszillak benneteket, Kriszta
→ válasz erre
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?