Micónapló – Helyzetjelentés részletesen

Micó a jövő héten tizenöt hónapos lesz, és az elmúlt negyed évben rengeteget változott. És hát sajnos vannak dolgok, amikben nem éppen előnyére. Milán az életét kamikáze stílusban éli. Minden második nap vérzik a szája, mert elharapta estében. Három klasszikus monoklija is volt már, legutóbb szemmel verte a tévéállvány sarkát. Szó szerint. A feje mindig púpos, rendszerint több helyen is. Tegnapelőtt a körme szakadt be, ahogy zuhanás közben lekarmolta a betont a játszótéren.

Apropó játszótér: az olyan önveszélyes akciókról szót sem ejtek, melyek keretében Micó két marékkal tömi a homokot, a kavicsot és a csigaházat a szájába. Mikor fejhangon üvöltök, hogy NEMNEMNEMMICÓNEM, akkor pironkodva gondolok a szuperdadára, aki szerint mindig higgadtan és nyugodtan kell a gyermekünkkel kommunikálni. Hátnemtom.

Az életem folyamatos rettegés, nehogy beállítson a védőnő, meglássa a púpos fejű, sebes szájú, monoklis gyereket, akinek beszakadt a körme, és hasmenése van a meztelen csigától, és ránk szabadítsa a gyivit.

Csani annyira más volt, mindig nagyon vigyázott magára, mintha csak én vigyáznék rá. A mai napig fontos neki a saját testi épsége és biztonsága. Ehhez képest Micó ön- és közveszélyes. Merthogy a mi arcunkat is letépi. Odahajolsz, hogy megpuszild, ő meg vigyorogva lekarmolja a képed, ahol éri. Mégis mit reagálhatnék erre? Marad a NEMNEMNEM, esetenként zokogva, ha nem is feltétlenül a fájdalomtól, de a véresre marcangolt tükörképem siralmas látványától minden bizonnyal.

Aztán amitől féltem, bekövetkezett. Vírusos torokgyulladással vittem Micót orvoshoz, de a beszédtéma hamarosan a homloka közepén éktelenkedő púpra esett. Merthogy azt nem mondtam, hogy mikor hisztizik, akkor ő nem hanyatt dobja magát, hanem előre, és SZÁNDÉKOSAN lefejeli a követ/parkettát/betont.

Mondjuk ez a púposodás még csak nem is hiszti közben történt, a gyerek a lépcsőt fejelte le a nagyszülőknél – ezúttal véletlenül. Mivel azonnal megnyugodott, és egy perc múlva semmi baja nem volt a jól látható púpon kívül, ezért nem gondoltam sem én, sem a nagyszülők az esettel való további foglalkozást szükségesnek. De a doktornő nem volt velünk egy véleményen. Szerinte el kellett volna vinni a gyereket a sebészetre. Az orvos gyanakvóan nézett rám, miközben égő orcával mentegetőzni próbáltam az előbbi érvelésre támaszkodva, és a helyzet csak romlott, mikor arra hivatkoztam, hogy a fél életünket a sebészeten tölthetnénk… Ettől függetlenül komolyan fontolgatok egy bukósisakot Micókának.

Egyébként továbbra is nagyon édes kisgyerek, totyogva rohangál fel-alá, minden érdekli, mindenhonnan kirámol, mindenhova berámol. Azt hiszem, ezt nevezik pakolós korszaknak, találó elnevezés. Van, amikor szórakoztató, például mikor a kedvenc lábosomból kerül elő a légzéskönnyítő-balzsam, és van, amikor kevésbé. Konkrétan, mikor az ott fityegő slusszkulcs a szék rácsába akadva kerül elő egy óra keresést követően - és nem a százliteres kukából, amit már korábban volt szerencsénk derékig átkutatni.

Ami a napirendünket illeti, Micó jót alszik, nyolc és kilenc között szokott ébredni – „Anyiiiiii!!!” felkiáltással adja az anyja és egész Budapest tudtára, hogy elkezdődött az újabb nap. Még reggel szopizik, de már elég felületesen. Nem bújik hozzám mindent elfelejtve, csupán egy-két szippantás az anyatankból, és már rohan is tovább a napi kalandok elé.

Néhány falat reggeli, mézes tea, és indulhat a délelőtti játék. Tizenegy körül alszik egy órát, és utána jóízűen megebédel. Szinte mindent eszik már, és nem tudtam még olyannal kínálni, ami ne ízlett volna neki. Pedig mindent elkövetek… A tegnapi főzelékbe mindent grilleztem, amit értem, almát, sütőtököt, paradicsomot, salátalevelet, krumplit, újhagymát és paprikát is. Reszelt sajttal simán beugrott a katyvasz. Jó-jó, nem vagyok egy nagy szakácsnő. Megnyugtatásul: azért ennél általában konformabb ételekkel etetem a gyereket.

Ebéd után zenét szoktunk hallgatni, Halász Judit vagy Gryllus Vilmos hurráoptimizmusára játszunk tovább. Fél három körül jön újabb másfél óra alvás, aztán egy doboz joghurt, és megyünk Csaniért az oviba. Ha nincs más dolgunk, kihasználva az utolsó világos napokat, célba vesszük a játszóteret, a parkot, vagy a focipályát. Micó bármelyiket szereti (ahol összetörheti magát).

Este igyekszünk négyesben együtt vacsorázni, Micó is kap kis katonákat, falatkákat. Aztán fürdés következik, Milán imád pancsolni, és imád a kádból játékokat kihajítani. Ennél jobban csak behajítani szeret, szennyes ruhát, tányért, cipőt, meg ami a kezébe kerül. A távirányítót például röptében mentettem ki a fulladásos halál karmaiból.

Aztán bekapcsolom a nyuszis égősort, becsomagolom a kismackót a hálózsákba, és egy bögre langyos rizstejet adok neki az ölembe kuckózva. Utána megpusziljuk egymást, és Micó szó nélkül, szinte kéredzkedik a finom meleg ágyikóba… Utána még Csaninak mesélünk, pisi-fogmosás, és ő is csatlakozik az alvó Micóhoz. Általában kilencre végzünk a gyerekfektetési projekttel.

Ami a heti rendet illeti, mert a nagyfiamnak hála az is van: hétfőn és szerdán úszni járok Csanival. Ő úszik a gyermekmedencében az edzővel, én pedig a felnőttben egyedül. Idejét se tudom, mikor sportoltam utoljára rendszeresen, de nagyon jól esik. Pedig utálok sportolni, és mégis jó. Ezalatt Micóra nagyi illetve apa vigyáz, tehát ilyenkor van lehetőség hétfőn egy kis kényeztetésre, szerdán meg törpekan-partira. Kedden és csütörtökön pedig fél hatra megyünk Csaniért, mert ilyenkor az oviban van labdás sportfoglalkozás. Mikor húzom a cipőm, Micó is hozza a sajátját, és kiabál, hogy pápá, meg int a kis kezével.

Imádom, mikor az édes kis vékony hangján beszél. Még csak néhány közérthető szót mond, de egész nap be nem áll a szája, gagyog, magyaráz, mutogat, és tökéletesen hangsúlyoz. Kiválóan lehet vele kommunikálni, világbajnok módon érteti meg magát.

Most hétvégén például az Állatkertben voltunk. Csodálatos idő volt, remek programválasztás. Micó vigyorogva rohangált, és minden nagyobb állattól megkérdezte, hogy „Vauvau?” Milyen intelligens megnyilvánulás már ez, ha mélyebben belegondolunk! „Ki vagy te, milyen állat?” – kérdezte a saját kis nyelvén, de teljesen jogosan, és érthetően.

De a kedvencem mégsem az, amikor beszél. Hanem mikor odaszalad hozzám, rám fekszik, vagy csak odabújik, beletemeti az arcát a ruhámba, úgy lélegzi be az illatomat, mint egy egészen picurka drogfüggő, és utána átszellemült arccal, hunyorítva a szemembe néz, megvillantva tündéri, nyolcfogú mosolyát. És a pillanat csak kettőnké.

Szofi

Szofi , 2013. október 08.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(4 hozzászólás) 

2013 10 10. 00:01
@manguszta: Kösz, remek kilátások!! :D

→ válasz erre
2013 10 13. 20:59
Húúúúú, Milán igazi kis "kamikaze" lett...:-) Ezért nem irigyellek,. Dénesem nagyon vigyáz magára, hisztizni is szigorúan állva hisztizik és vigyáz hogy el ne essen. Balesetünk azért nekünk is volt már 1-2. Az alvás és az evés tekintetében nagyon irigyellek.
Nekem mostanában a szememre pályázik, azt szeretné kiszedni a helyéről és mar, pofoz... remélem mihamarabb kinövi(k).
Nagyon szépek vagytok a közös képen! :-)

→ válasz erre
2013 10 13. 21:38
@cviki: Micó konkrétan ma este karmolta le a szemhéjamat ismét... :D Köszönjük, drága vagy!
→ válasz erre
Összes hozzászólás (4) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?