Micónapló - Szárnyas pofon anyának

Ahogy beleugrottam, a kristálytiszta, hűvös víz kitisztította az érzékeimet, és ahogy a felszínre robbantam, hogy levegőt vegyek, és a nap megcirógatta az arcom, úgy éreztem, bármi lehetséges. A nyár utolsó pillanatait élveztük az Adrián, egészen pontosan Rab szigetén.

Nem gondoltunk az ovikezdésre, a gyerek úszótanfolyamára, a lehetséges munkába állásomra vonatkozó szcenáriókra, vagy a doktorim befejezésére. Semmire, igazi Carpe Diem hét volt, éltünk a mának, a pillanatnak.

Jó elszakadni fizikailag is a hétköznapoktól, a mókuskeréktől, igaz, csupán néhány hét, mégis egy éven át ebből töltekezünk. Én hihetetlenül fontosnak tartom a nyaralást, és boldog vagyok, hogy kétgyerekes családként élhettük át ezt az ominózus horvátországi hetet.

Hajnalban indultunk, a gyerekek hamar visszaaludtak, és csak a horvát főváros után ébredtek fel az autópályán. Zágrábnál 16 fok volt, és szakadt az eső. A barátaink írtak egy sms-t, hogy Rab-on tombol a verőfény, ne csüggedjünk – ez tartotta bennünk a lelket.

Micó, a rosszabb utazó, önmagához képest fantasztikusan viselkedett, alig színesítette egy kis nyígás-nyefegés az utunkat. Mikor az utolsó száz kilométeren kibukkantunk a hegyek közül a szerpentinen, kitisztult az ég, és megláttuk a napfényben úszó tengert, akkor tudtam, felejthetetlen napok következnek.

A híres Lopar kevésbé tetszett nekünk sekély vizével és az öböl nagyon közeli túlpartjával, meg a szardíniásdobozra hajazó népszerűségével. Kampor strandját részesítettük előnyben, ahol szintén sekély a víz, ugyanakkor sokkal kisebb az öböl, kevesebb az ember, van egy kis árnyék, és szemben a nyílt tenger látszik.

Micóka gondolkodás nélkül gyalogolt bele a sós vízbe, néha eltottyant, és olyankor nagyokat kacagott. Csani és barátja homokvárat építettek, és medencét ástak Micónak. Kergettük az apró halakat a sekély vízben, és napi három fagyit is megettünk.

A hét második felében Suha Puntára jártunk, ez egy sziklás öböl, csodálatosan tiszta a vize, és lágy, homokos-kavicsos az alja. Ide karúszóval rohantak be a nagyfiúk, Micókát pedig a csónakjában tologattam.

Esténként besétáltunk Rab két percre elterülő óvárosába, és grillezett tintahalat, kagylót, rákot vagy sült halat ettünk. A gyerekeknek is tetszett, Micónak gond nélkül csúszott le a torkán a tenger gyümölcsei rizottó. Este társasoztunk, kártyáztunk, vagy csak iszogattunk és csodáltuk a teraszról a kilátást a kikötő fényeire.

Közben volt egy kis izgalmas közjáték is: azt hittem, kisbabát várok. Mondjuk sejtettem, hogy a számolásos védekezési módszer nem egy életbiztosítás, de annyi embernek bejött már. Negyedik napja késett, mikor elsétáltam a gyógyszertárba, és vettem egy tesztet. Negatív lett. Mivel továbbra sem történt semmi, utolsó napon is megismételtem volna az akciót, ha nem lett volna a közel harminc kunáért vásárolt teszt gyári hibás. Azt hittem, agyvérzést kapok.

Hazaértünk. Csak mostam, mostam, és mostam. Csani oviba ment, boldogan szaladt be a csoportszobába az immár középsős nagyfiú. Micóka meg itthon szaladgált, de megállás nélkül. A legjobb barátnőm átjött este, és azt mondta, szerinte mindenképpen vissza kellene mennem dolgozni. Másnap megjött, és nem voltam csalódott. Úgy éreztem, ez egy üzenet az univerzumtól, hogy nem gyerekvállalási idő van.

Aztán, mikor sétáltam a Ferenciek terén, egy arra repülő galambraj egyik tagja pofán vágott a szárnyával, és ezt szó szerint értem. Nem tudom, hogy ezzel mit akart üzenni az univerzum, de azt tudom, hogy vége a nyárnak, vége a lelki békémnek, indulok előre, új kalandok, új kihívások várnak.

A szeptember majdnem olyan, mint az újév, hiszen az is, új tanév, és bár a családunkban senki sem iskolás, ennek a szele minket is megérint. Csanit elvittem az úszótanfolyamra, igazi anya-nagyfia program kerekedett belőle. Őt okították bent, én pedig kint a nagymedencében sportoltam öt év után először. Lehúztam a nagymedencében ezer métert bő fél óra alatt, utána összebújtunk az élménymedencében kicsit csevegni, majd itthon megettük az egészséges vacsorát.

És mikor elalvás előtt megpuszilgattam Micót, akkor talán egy kis lelkiismeret furdalást is éreztem: hiszen tudom, érzem, a tengerparti nyaralással nemcsak a nyár, hanem a kisbabás korszak is lezárult. Valami megmozdult bennem, ami húz előre az úton, aminek a végén visszavedlek dolgozó nővé, aki szereti a hivatását. Micó is megpuszilt engem, mert most már nemcsak puszit dobni tud, hanem adni is, és olyan érzésem volt, mintha csak azt mondta volna ezzel az arcomat érő édes, illatos, puha cuppanással: „Ne szomorkodj, anya, nincs semmi baj, mindketten tudtuk, hogy eljön ennek is az ideje.”

Szofi

Szofi , 2013. szeptember 10.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 

2013 09 13. 12:07
A kompra várakozás nem viselte meg a gyerekeket?
→ válasz erre
2013 09 26. 17:56
@manguszta: Nem, szerencsére fél óránként indult, szóval mire megvettük a jegyet, tulajdonképpen lehetett is beszállni, és volt ott annyi látnivaló!
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?