Micónapló – Utazás az önismeretem körül

Ne haragudjatok, hogy megkésve írok, de az egész családunkat megtámadta az ocsmány légúti lepra. A ház ura kezdte, „A férfi beteg” c. paródia összes haldoklási tünetét produkálva, bekötött torokkal, paplanok, takarók és önsajnálat között hányódva. Micó folytatta, lázasan fuldokolva, Niagaraként ömlő nózival, elesetten. Csani úgy tűnik, megússza, kopp-kopp-kopp, egyelőre macska módra történő reggeli tüsszögésen kívül nincsen más baja.

Én is éreztem, ahogy gyűlik, gyűlik és gyűlik a fojtogató teher a légzőszerveim köré, végül, mikor a többiek kifelé lábaltak, én is megengedtem magamnak azt a luxust, hogy félig-meddig ágynak essek.

Pedig nagyon szerettem volna leírni, hogy mennyi minden történt, ezúttal nem Micóval, nem velem, hanem bennem. Fantasztikus spirituális utazáson vagyok túl, és szinte megfoghatóan érzem, hogy valamiféle célirányos személyiségfejlődésen megyek keresztül.

Kezdem azzal, hogy mindig is volt bennem valamiféle karitatív véna, és kislánykorom óta játszottam a gondolattal, hogy nővér, tanár vagy orvos legyek, aminek keretében hozzá tehetnék a világ alakulásához. Végül a közgazdaságtudományok felé vitt az utam, de ezen belül is azért választottam az emberi erőforrások ágat, hogy közel legyek az emberekhez, hogy hozzátegyek a kiválasztásukhoz, a fejlődésükhöz. Mindig is hittem abban, hogy egy vállalat legértékesebb versenyelőnye a humán tőke, ennek ápolásán áll vagy bukik a siker.

Aztán, mikor megszülettek a gyerekeim, mint annyian előttem, én is ráébredtem, hogy ez a legnagyobb csodája az életnek, és szomorúan gondoltam arra, hogy vajon lesz-e még részem benne. Vígasztalt a tudat, hogy nagyon sok barátnőm, családtagom még utánam szült vagy fog szülni, és személyiségemből, vagy ki tudja miből fakadóan már eddig is sokan fordultak hozzám tanácsokért, segítségért, vagy épp csak egy lélekmelengető, tabuk nélküli beszélgetésért. Mert bár az élet legszebb csodája, sajnos sem a terhesség, sem az anyaság nem fenékig tejfel, és legnagyobb harcainkat magunkkal kell megvívnunk, miközben édesanyává - vagy a méltatlanul elfeledett szegény férfiak szerepe: édesapává - válunk.

Így egyszer csak a karitatív vénából, a születés csodájából, és az irányból, amerre az élet spontán lökött, jött az ötlet: mi lenne, ha otthagynék csapot-papot, és kapát-lapátot elhajítva, felcsapnék szülésznőnek? Persze ez több sebből vérzett, ki sem fejtem, bele se megyek, még viccnek is rossz. Aztán egy reggel felültem az ágyban, és megvilágosodtam: dúla leszek!

Olyan segítő, aki a várandósságot, akár a szülés, sőt, a gyermekágyas időszakot is végigkíséri, aki nem egészségügyi személyzet, hanem döntéstámogató, biztonságot nyújtó, magas tudású lelki társ. Ne értsetek félre, számomra nem az volt a fontos, hogy hivatásos dúlaként dolgozzak, hanem az, hogy dúla legyek, hogy dúlává váljak. És ezáltal képességeimet, meglévő laikus tudásomat immár profi szinten fordíthassam azok javára, akik az eziránti szükségletükkel engem megtisztelnek. Mindezt anélkül, hogy a választott hivatásom feladását mérlegelnem kelljen.

Így hát nyomozásba kezdtem, és gondolkodás nélkül bejelentkeztem az ország per pillanat - az egészségügy által is - legelismertebb dúlatréningjére, ahol kórházban zajló szülések támogatására készülhetnek fel a dúlajelöltek. A tréning két részből áll, egy önismereti-motivációs részből, és egy négy napos szakmai képzésből.

Izgatottan vártam a tréning első felét, melyre szeptember 14-15-én került sor. Ahogy közeledett az időpont, és egyre több rokonnak vagy barátnak próbáltam elmagyarázni, mi is az a dúla, és ők csak néztek rám csodálkozva, én pedig belezavarodtam a magyarázkodásba, hogy miért is van erre szükségem, bevallom, elbizonytalanodtam. Van-e jogom anyagi erőforrást és időt elvenni a gyermekeimtől, belevágni olyasmibe, ami nem is biztos, hogy része lesz az életemnek? Ami, mondjuk ki, nem valószínű, hogy megtérül? Amiről alig tudok valamit? Ami lehet, hogy egy nagy ezoterikus humbug??? Egyáltalán milyen önismeretre és motiváció-orientációra van nekem szükségem 250 óra önismereti pszcihodráma-csoport után?

Nem borzolom tovább a kedélyeket: életem egyik legkellemesebb csalódása volt az a két nap. A félelmeim egytől-egyig megalapozatlannak bizonyultak, míg a várakozásaimat messze felülmúlták az élmények.

A legfontosabb: megbizonyosodtam arról, hogy a dúlaságnak, mint intézménynek, maximális szükségessége és létjogosultsága van a mai Magyarország egészségügyi rendszerében.

Utólag azt kívánom, bár lett volna valaki, aki információkkal segíti a döntéseimet, és nem nekem kell mindent összebogarászni internetről, barátnőktől, pletykákból. Bár lett volna valaki, aki az első szülésem magányos kórházi éjszakáján, a megfelelő tudás birtokában mellettem van, és elmondja, hogy mi miért történik velem. Bár lett volna valaki, aki átsegít a szoptatás nehézségein. Bár lett volna valaki, aki kiegészíti az egészségügyi személyzet mechanikus munkáját, feltölti tartalommal, és nem csak az anyává avanzsáló testemet, hanem – és ez sokkal fontosabb - a lelkemet is látja.

A dúla nem a szülésznő helyett van, és pláne nem az orvos helyett, ő a harmadik lába ennek a történetnek, de semmiképpen sem kevésbé fontos az első kettőnél. Nagyon várom a szakmai négy napot, és mindennél jobban vágyom arra, hogy a frissen szerzett tudományom valamilyen formában része legyen az életemnek.

Az csak a hab volt a tortán, hogy én, aki önhitten azt hittem, megjártam már az önismeretem útját, olyan felfedezésekkel gazdagodtam, amik segítettek abban, hogy jobb anya, jobb feleség, jobb barát és segítőtárs váljon belőlem.

Voltam a munkahelyemen, nem biztos, hogy vissza tudnak venni, sőt, borúsak a kilátások. Mihamarabb be kellene fejeznem a doktori iskolát. Közben igyekszem dúlává válni. Nem tudom, hogy mi lesz velem, és életemben először haladékot adtam magamnak. Elfogadtam, hogy nem lehet mindig a választott úton, céltudatosan előre menni, sőt vágtázni. Van, amikor a szívünk teljes nyitottságával kell várni, hogy elüljön körülöttünk a vihar, és harcra készen, a sötét felhők mögött látva a ragyogó nap fényét bele kell feledkeznünk a változásba, a pillanatba.

Szeretettel ajánlom minden kedves olvasómnak Koszta József Vihar előtt című képét (1909), amiben a Nemzeti Galériában szombaton volt szerencsém meglátni önmagamat.

Micóka egyre nagyobb, esik-kel, ahogy felfedezi a világot, egyre inkább kifelé fordul, minden érdekli, a zongora, a zsírkréta, a számítógép…

És nem érdekes? Ezzel párhuzamosan én, a világ legextrovertáltabb embere, egyre inkább befelé figyelek, keresem az új önmagam, és nem bánom, hogy várni kell rá, amíg megtalálom.

Szofi

Szofi , 2013. szeptember 26.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 

2013 09 26. 21:47
@manguszta: Igen, az alapképzés 6 nap. Utána lehet még folytatni dúlaműhelyben is azoknak, akik hivatás szerűen kívánnak vele foglalkozni.
→ válasz erre
2013 09 27. 03:44
Hàt èn csak gratulàlni tudok hogy volt bàtorsàgod. Remèlem.ezzel csak az àlmaid valósulnak meg. :) Lehet ezek utàn mèg èn is meggondolom a szakmavàltàst, ez olyasmi erőt adó ìràs volt! köszönöm :)
→ válasz erre
2013 09 27. 16:11
@dioka89: Minden jót, és egy nagy adag bátorságot :)

→ válasz erre
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?