Terhesnapló 2. – Nem várom a végét

Ettől az egy öltéstől féltem én nagyon, gondoltam, hogy az nem egyszerűen egy öltés, csak belül annyi, de ahhoz mégiscsak fel kell vágni a bőrét, altatás, kórház... Voltam már kórházban a Naggyal nem egyszer, és egyik előtt se pánikoltam be így, pedig az elsőnél még kisebb volt, mint a Kicsi most. De őt soha nem műtötték és nem altatták még, meg én se voltam ennyire terhes egyiknél se.

A gyereksebész nagyon kedves, türelmes volt és alaposnak tűnt: kaptunk fél-egy év haladékot. Magától is javulhat még a helyzet, fél, majd egy év múlva kontroll, és csak hároméves kora körül elengedhetetlen a műtét, ha addig nem áll helyre magától. Akkor már egyszerűbb lesz vele, és Csongor is 9 hónapos lesz. Nagyon megkönnyebbültem, csak utólag éreztem, valójában mennyire voltam feszült, itthon leeresztettem, mint egy lufi.

A hétvége nagyon nyugodt volt. Szombat reggel mind bementünk a városba, és lányos-fiús programjaink voltak: először is átvettük Csongor hordozóját, amit egy ismerőstől vettem, és az ő ismerőse vállalta, hogy elhozza az ország másik végéből. Még a kendő és a kiskád hiányzik. Az üzlet lebonyolítása után én fodrászhoz mentem, a fiúk pedig mindenféle barkácsboltokba, szerszámokat meg csavarokat vettek, aztán visszajöttek értem. A vasárnap sem különbözött sokban, viszonylag későig hagyott minket aludni a Kicsi – ez olyan fél nyolcat jelent, szóval nem kell túlzásokra gondolni. Délután K. egy barátjával villanyt szerelt, aztán elmentek megint csak fiús programot csinálni kettesben, és én kaptam két szabad órát. Filmet néztem, kényelmesen kávéztam, csokiztam, és a végén még egy finom, habos fürdőt is sikerült vennem, mielőtt hazaértek.

Aztán jöttek a hétköznapok, még mindig fronttal és esővel, és lehet, hogy ez hatott a Kicsire, biztos frontérzékeny, mert a dackorszak eddig ismeretlen csúcsait ostromolta, jól el is fáradtam estére. Csongort nem zavarta, akármilyen front is volt, nem akarta jobban kirúgni a ház falát, mint máskor. Nála - vagy nálam - új tapasztalat az, hogy most már tudom, milyen az, ha a baba rátelepszik az ember húgyhólyagjára. Nem írom, hogy ráül, de az érzés teljesen olyan, vagy ami még eggyel kellemetlenebb, mintha kislabdázna vele. Pici mozgásokkal birizgálja arrafelé, és nekem meg kell fognom alul a hasamat, mert ettől olyan érzésem lesz, mintha tartanom kéne. Amikor Csongor baba ezzel szórakozik, sokkal kényelmesebb ülnöm, most is például az ebéddel kéne foglalkoznom, ehelyett írok még egy kicsit.

Nappal gyakrabban is járok vécére, talán emiatt, de nem tudom biztosan megítélni, mert jó sok folyadékot is iszom, lehet, hogy amúgy is ennyit járnék. Éjjel viszont szerencsére most sem rendszeres, egy-egy menet előfordul, de nem minden éjszaka.

Így a hétköznapokban most az a gondolat visz előre a nehéz pillanatokban – nem a terhesség miatt nehezek ezek, hanem leginkább a fiúk és az estére kiapadó energiaraktáraim miatt – hogy hétvégén megyünk nyaralni, péntektől hétvégéig máshol leszünk, gyerekek nélkül! Jól csináltuk, hogy szoktattuk a gyerekeket, főleg a Kicsit a nagyszülőkhöz, mert így már emiatt abszolút nincs bennem aggodalom.

Úgy nem várom ennek a terhességnek a végét... Néha arra gondolok, hogy várnom kéne már Csongort, a születését, a vele illetve három gyerekkel, ötösben töltött napokat és programokat, és valamilyen szinten persze, várom is, de a kíváncsiságomnál egyelőre erősebb az az érzés, hogy még terhes akarok lenni. Olyan gyorsan elrepült. Ha lenne negyedik gyerekünk - nem lesz -, azt a terhességet már biztos észre se venném. Még mindig ki akarom használni az időt, kiélvezni a végét, és még mindig nem akarok szülni.

Semmi bajom sincs, most éppen az összes tünetem annyi, hogy álmomban sokszor hanyatt fordulok, és felébredek rá, hogy az úgy nem jó, átfordulok és alszom tovább. Na jó, az átfordulás sem egyszerű, persze, de ez legyen a legkevesebb. Még nem tartok ott, hogy visszaszámoljak, egyelőre csodálkozom a hatalmas számokon, hogy úristen, már 32. hét, nyolcadik hónap!

A szüléstől is félek még egy kicsit, gondolom, ezen sokat fog segíteni, ha végre találkozom a szülésznőmmel, megnézhetem újra a szülőszobát. Mindkét szülésem szép volt, és vágytam is rá még egyszer, de egyelőre, ha a szülésre gondolok, akkor az ugrik be, hogy jaj, az bizony fájni fog. A Kicsinél ez szinte egyáltalán nem volt, talán mert akkor jóval több idő telt el az előző szülés óta. És a fájdalmat tényleg elfelejti az ember, most is csak úgy általában emlékszem rá, hogy nyilván fájt, hiszen szülés.

Szeretném Csongort is abban a pink színű szobában világra hozni, ahol a kisebbik bátyját, a jó emlékek miatt, meg azért, mert abban a szobában van szülősámli, a Kicsivel vajúdás alatt ültem rajta, és nagyon jó volt. Mindenkép függőlegesen szeretnék szülni, próbáltam fekve és ülve is, és nagyságrendi különbséget éreztem, de ebben a szobában az ágy is teljesen székké alakítható, a Kicsi is így született. Jó lesz majd megint.

Csongor mostanában kevesebbet mozog – persze most, hogy ezt írom, éppen bizonygatja, hogy nem is –, ezt olvastam a babaváró hírlevélben is, hogy innentől kevesebbet fog. Biztos ő is olvasta. Inkább akkor mozgékony, ha épp ettem, vagy ha kényelmesen leültem pihenni, lehet, hogy a nyaralásunk alatt majd kitesz magáért.

És végül a számadatokról: a mérleg ma reggel 6,1 kiló plusznál állt meg, remélem, ez csak egy kiugrás, mert az utóbbi napokban 4-5 kiló között imbolyogtam. Nem mintha a hat sok lenne, de még életemben nem voltam ennyi, nem jó látni. Úgy látszik, a testem most cáfolja a mérnöki számításokat, miszerint nekem 76 kilósan kell szülnöm. A pocakom pedig 112 centi. Azt hiszem, a kettőnek lehet valami köze egymáshoz, mert még az se volt ekkora sosem!

Éva