Anyám

Nem gyártott ideológiát, nem akarta önmagát megvalósítani általunk, nem a személyiségfejlődéséhez volt szüksége ránk, nem gondolkozott azon, hogy milyen óriási felelősség gyereket nevelni. Egyszerűen az élet természetes része volt, hogy gyermekei szülessenek.

Anyám (aki ma 70 éves) nem hasonlít a ma ideálisnak tartott anyához. Valószínűleg nem tervezett bennünket, nem határozta meg előre, hogy hány gyereke legyen, hány évesen és milyen korkülönbséggel szülessünk meg. Ő még nem mérlegelhetett, hogy az adókedvezményhez, nyugdíjszámításhoz, lakásépítéshez mennyi az ideális gyereklétszám. Nem gyártott ideológiát, nem akarta önmagát megvalósítani általunk, nem a személyiségfejlődéséhez volt szüksége ránk, nem gondolkozott azon, hogy milyen óriási felelősség gyereket nevelni. Egyszerűen az élet természetes része volt, hogy gyermekei szülessenek.

Szüleim valószínűleg védekeztek a túlságosan bőséges gyermekáldás ellen. Végül négy gyermekük született. Biztos vagyok benne, hogy anyám fejében nem fordult meg egyikünknél sem, hogy el is vetethetne, és nem gondolt volna erre az ötödik-hatodik gyereknél sem.

A szülés számára nem egy felemelő, nagyszerű élmény, hanem egy a nő életének szükséges nehéz eseménye volt, amelyet fegyelmezetten el kell viselni. Mint ahogy az is természetes volt, hogy a szülésnél a férfinak nincs semmi keresnivalója.

Anyám nem szoptatott bennünket. Az elsőszülött nővéremet megpróbálta kizárólag szoptatni, de a gyerek - a családi elbeszélések szerint - majdnem éhen halt, így kénytelen volt a tápszerhez nyúlni. Anyám elfogadta, hogy nincs teje, ahogy az ő édesanyjának sem volt és később már nyugodt lélekkel táplált "mesterségesen" bennünket. Igaz, akkoriban nem volt divat a szoptatás, a szakemberek a szigorú napirendet javasolták (amit anyám biztosan be is tartott.) Meg is kapta a sógornőjétől, hogy őt nem fogják szeretni a gyerekekei, mert nem szoptatja őket.

Anyám büszkén mesélte, hogy felőle ordíthattunk, ő éjszaka nem vett fel bennünket- megfelelően az akkori elveknek, miszerint a következetes szülői magatartás hamarosan leszoktatja a gyereket az éjszakai bömbölésről. Ő büszke volt arra, hogy mindent kibír: a fájdalmat, a fáradtságot vagy az órákon át tartó sírást is. Személyes élményeim erről sincsenek, de későbbi tapasztalataimmal teljesen egybevág, hogy viszont ha betegek voltunk, fájt valamink, anyám képes volt napokon keresztül hurcolni bennünket.

Minderről persze csak anyám elbeszélései alapján van tudomásom. A szoptatás hiánya, a testi kontaktus tudatos redukálása (valószínűleg az anyai ösztönök ellenére) rideg anya-gyerek kapcsolatot kellett volna, hogy eredményezzen.

A kisgyermekkorról már a saját emlékeimet hívhatom elő. Ennek az időszaknak a légkörét jól visszaadja egy fénykép, amelyen mi vagyunk hárman (akkor még csak hárman voltunk) anyámmal és körjátékot játszunk. Három boldog kisgyerek, anyám nevet ezen a képen. Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy milyen nehéz és fáradságos munka a gyereknevelés. Anyám nem tartozott azok közé a nők közé, akik "egy háztartásban mindig van mit tenni" felkiáltással megállás nélkül dogoznak. Nem áldozta föl magát mártírként a családjáért, emiatt nem kellett, hogy lelkiismeret furdalásunk legyen, ha kilöttyentettünk valamit a konyha kövére, ha nem törültük le alaposan a lábunkat vagy leettük magunkat. Elképzelhetetlen lett volna nálunk, hogy ő ne üljön le az ebédhez, mondván "majd én bekapok valamit, úgy sincs időm enni".

A családi étkezések egyébként is kellemes emlékeim. Ezek fontos családi együttlétek voltak. Aztán az ízek... Anyám szeretett sütni-főzni és nem siránkozott azon, hogy egy délelőtt munkáját fél óra alatt el lehet pusztítani. Szegényes alapanyagokból tudott nagyon finomat varázsolni. A gyermeknevelés, a háztartás, sütés-főzés számára az élet természetes része volt, nem nehéz munka, "feladat", "kihívás". Igaz, háztartásbeli volt a legkisebb gyerek 8-9 éves koráig, részben kényszerből, másrészt azt hiszem, nagyon szívesen volt az.

Nem "foglalkozott" velünk, viszont társasjátékoztunk együtt, elmentünk ibolyát szedni együtt, nyáron kirándultunk a folyópartra együtt, téli estéken együtt volt a család és a szüleim (főleg apám) meséltek.

Nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, amikor anyám kiabált vagy ideges lett volna velünk. Végtelenül türelmesnek tűnt, de nem engedékenynek. A mi családunkban nem volt demokratizmus, a szabályokat a szüleim hozták és elérték, hogy ezeket a szabályokat az élet néha kellemetlen, de természetes korlátainak tekintsük.

Egyszer a nővérem azt mondta, hogy mi szegények voltunk. Meglepődtem. Mai szemmel szegényes, de sohasem nélkülöző körülmények között, minden szempontból biztonságot adó családban nőttem föl. És én nem tudom megadni a gyerekeimnek a fáról szedett gyümölcs zamatát, amit bizony gyakran mosatlanul ettünk. A gyönyörű gyerekkori karácsonyok előtt csak várakozás volt, rohanás, ideges őrült készülődés nem.

Anyám és én nagyon különbözünk egymástól. Ő nem tartotta fontosnak a szoptatást, én igen. Ő hagyott bőgni bennünket, én soha a gyerekeimet. Ő gyorsan gyógyszerhez nyúlt, ha betegek voltunk, én nem. Más a világnézetünk, az ízlésünk, a legtöbb kérdésben eltér a véleményünk. Olyan, magát apámnak alárendelő, mégis tökéletesen egyenrangú, szeretet- és tiszteletteljes kapcsolatban élt apámmal, amit én a magam számára elképzelni sem tudnék.

Nem volt ideális a gyermekkorom és anyám nem volt tökéletes. De dühít, hogy a mai kritériumok szerint anyám nem volt jó anya. Türelem és szeretet volt benne. Negyven fölött némi anyai és élettapasztalattal tudom, hogy ez fontosabb, mint az összes nevelési, pszichológiai, tudományos elvnek való megfelelés.

Listárné Kucsera Éva

2001. április 23.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?