Micónapló - Eltelt egy év...

Múlt héten, csütörtöktől vasárnapig elutaztunk a barátainkkal egy Ganna nevű édes kis faluba. Egy szép vendégházban laktunk, tíz felnőtt - szingli fiúk és lányok, párokkal vegyesen - , az én két kis gyerekemmel kiegészülve. 

A vendégház hatalmas tornácán reggeliztünk, a kertben pihentünk, a konyhában csevegtünk. Igazán kikapcsolódtunk. Kicsit aggódtam, hogy nem fog-e zavart okozni az az igénykülönbség, ami a gyerekes és a gyermektelen emberek között óhatatlanul fellép. De azt kell mondanom, hogy semmilyen probléma vagy fennakadás nem volt, kimondhatatlanul büszke voltam a gyermekeimre és a barátaimra. Persze volt, aki Csaniba szeretett bele, volt, aki Micóba, de egyik fiú sem panaszkodhatott rajongótábor-hiányra. Csanival labdáztak, sárgadinnyét szeltek neki, Micót kézen fogva vezetgették, vagy hintáztatták, lovagoltatták.

Aztán mikor Micó tegnap indulás előtt felmászott a billenthető nyugágyba, ahol hintáztattuk, és azt mondta tisztán és érthetően, hogy tiiiin-ta, akkor egyből beugrott, hogy holnap lesz éppen egy éve annak, hogy először hallottam meg azt az édes kis hangját. Ahogy felsírt, mintha kicsit csalódott, és szomorú lett volna, azt hiszem, tényleg nem volt kedve előbújni. Kitartóan kesergett. Ahogy rám tették, megvigasztaltam, később pedig szoptatni kezdtem.

Azonnal boldogan szipákolta az édes tejecskét, én pedig néztem az édes kis porcikákat, az ismerős-ismeretlen vonásokat, megsimítottam a puha kis újszülött bőrét, és megfogadtam, megmutatom neki, hogy a kinti világ is csodálatos, nincs ok a bánatra.

Micót már úgy vártam, mint a messiást, hiszen túlhordásban voltam vele. Az utolsó terhesnaplóm pénteken jelent meg itt a Babaneten, de a hétfői szülésig még hosszú lelki útvesztő vezetett, amit ezidáig nem osztottam meg veletek.

Az a helyzet, hogy ahogyan az emlékek megszépülnek, úgy felejtettem el magam is a nehézségeket. De ahogy visszaolvastam az akkori jegyzeteimet, annál élénkebben tört elő az utolsó hétvége gyötrelme. Három dolog zavart mérhetetlenül:

1. nagyon befolyásolta a gondolataimat az a tény, hogy Csani hat nappal hamarabb jött, ezért valahogy túlhordás fel sem merült bennem, és utálok olyan talajra tévedni, amire nem készültem fel.

2. a barátnőm kisfia néhány éve nem időben diagnosztizált toxémia és túlhordás miatt született halva úgy, hogy délelőtt még érezte a mozgását. Tudom, egy statisztika nem statisztika, de a közvetlen barát élménye elég meghatározóan hatott rám.

3. annyi rémtörténet kering a túlhordásról, indított szülésről, nagyon nem szerettem volna a két naponta ctg, magzatvízvizsgálat, indítás, és ha az se működik, akkor császármetszés vonalon befejezni ezt a csodálatos és problémamentes terhességet.

Utólag, persze az egész szánalmasnak és nevetségesnek tűnik, hiszen ha benned élt egy magzat 40 hetet, akkor 1-2 nap, sőt, 1-2 hét mit számít mégis? Mégis… Isten a megmondhatója, megkínlódtam vele a magamét.

Pénteken ért haza az orvosom, biztos voltam benne, hogy legkésőbb szombaton megszületik Micó, ha esetleg ez lett volna a pszichés gát, ami bennem tartotta a gyermeket. Vasárnap jártam meg a legmélyebb sötétség bugyrait: ctg ok, méhtevékenység zéró, teljesen zárt méhszáj. Sohasem gondoltam, hogy eljutunk vasárnapig, szombat volt az utolsó lehetséges dátum, amivel számoltam.

Ha tudtam volna, hogy megszületik másnap, vagy öt nap múlva, de akár két hét múlva, épen, egészségesen, gond nélkül, akkor azzal sem lett volna bajom. Hiszen nem voltam rosszul és fizikailag is bírtam. Inkább lelkileg volt nehéz ez a helyzet. Persze nem volt ilyen szerződés, nem volt, aki szóljon, hogy ne izgulj, hétfőn végre eljön a ti napotok, nem volt más, csak bizonytalanság, remény, meg ima... Aztán mégiscsak hétfő lett, és én magamhoz ölelhettem a gyermeket, akit olyan mérhetetlenül vártam.

Sőt mára eltelt 52 hét, újra hétfő van, és a kicsi kincsem holnap egy éves. A rizstejes-tejberizsből készült gyümölcsös babatorta már a hűtőben, a nagy kínkeservvel kikínlódott ajándék - a második azonos nemű gyerkőc miatti ötlettelenségre célzok ezzel - a szekrény tetején. 

Elképzelem, ahogy holnap reggel felkelünk, én megszoptatom őt, akárcsak azon az első estén, és azóta mindig, de tudom, hogy már nem sokáig. Nagy kortyokkal nyel, én a kis pizsamás lábát simogatom, és érzem a zsigereimben, hogy ő ugyanaz az édes kis gyermek, akit a világra hoztam, és aki immár sokkal nagyobb, mégis, bármekkorára nőjön is, örökre az enyém marad, senki emberfia el nem választhat minket egymástól.

Ha befejezte a szopizást, beültetem az etetőszékbe, odaül Csani és András is. Én kimegyek a konyhába, gyertyát gyújtok a kis tortakölteményen, behozom, Csani tapsol, sikongat, Micó pedig a legédesebb nyolc fogú mosolyával néz rám, és olyan anyás imádattal, amit korábban sosem tapasztaltam. Talán én is nevetek, vagy elmorzsolok egy könnycseppet, ahogy az imént, itt a gép előtt ülve is megtettem.

Megpróbálok holnap fényképet készíteni, amik bekerülhetnek a naplóba, hogy megmutathassam, jól sikerült-e Micó első születésnapjának reggele, hiszen mire elküldöm ezt a cikket a szerkesztőségbe, addigra már ez is a múlté lesz, ez is történelemmé válik, akárcsak az az egy évvel ezelőtti hétfő, amiről azt hittem már sosem jön el.

Szofi , 2013. július 16.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 

2013 07 16. 11:50
Hogy miért kell mindig megríkatni az embert?? :) Boldog születésnapot Micó! :)
→ válasz erre
2013 07 16. 20:10
Boldog Születésnapot Micó! :) ... és én is sírtam egy jót... de most a hormonokra fogom... ááá nem is ... Úgy bírom a két kis fogát elől :D
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?