Micónapló – Durcás Húsvét

Húsvét hétfő van. A Mamám, akit néhány napja piros urnában elbúcsúztattunk, ma lett volna 77 éves. Én talán Algyőn, a kockás pokróccal letakart fotelban ülnék, főtt-füstölt csülköt és sonkalében főtt tojást ennék, és vihogva tűrném, hogy az unokaöcséim valami irtóztató locsolókölnivel meglocsoljanak, miközben Mama a bütykös ujjaival a háttérben születésnapi ajándékokat bont…

Persze ez egyáltalán nem biztos, ugyanis az utóbbi években nem jártunk már vidékre húsvétolni, elég volt a karácsonyi grand turné… De tényleg nem tudom, mert persze most születésnapja lett volna… Mindenesetre e helyett durcás vagyok, és utálom a világot. Pedig nem kéne. Egyrészt semmit nem érek vele, ez már nem hozza vissza - köszönjük a közhelygyárnak -, másrészt csak megkeserítem azok húsvétját is, akik velem vannak…

Nagypénteken hullafáradtan estem haza a munkából, a lakásban átható sonka-főzőlé szag terjengett, nekem pedig semmihez sem volt kedvem azon kívül, hogy elbújjak a gyapjú duplapaplan alá. De megérkezett nyolc körül a barátnőm, és nekiugrottunk a három adag répatorta megsütésének. Ugrottunk volna…

Majdnem hangosan felzokogtam ugyanis, amikor konstatáltuk, hogy a férjem sonkalében főzte ki a tortába szánt tojások nem elhanyagolható részét. András náthásan feküdt a takaró alatt, de látva arckifejezésemet hang nélkül indult a családi csemegébe tojásért. Ezt a kis kitérőt követően fantasztikus tortácskákat sütöttünk, valódi kézzel készített cukormázzal bevonva. Lelkiztünk is. Jól esett.

Szombatra volt tehát a sonka, a tojás és a torta, a kalács a kenyértartóban illatozott, a tojásokat már egy hete meghímeztük, így már semmi más dolgom nem akadt, mint virágot és barkát venni, majd tojásfát állítani.

A gyerekek boldogok voltak, annak ellenére, hogy szomorú-disznószsz…éklet idő volt kint, vidáman olvasták a könyveket, melyeket igazából nem is a húsvéti nyúl hozott, és boldogan rajzoltak-festettek az eszközökkel, melyeket szintén nem a szél hordott össze. Pihentető, szép nap volt, én mégis fáradtnak és szomorúnak éreztem magam. Micó nem tudom, hogy mennyit értett a húsvét szentségéből, de az biztos, hogy a vajas kalács fogyasztás mély nyomokat hagyott a lelkében. Vasárnap anyósoméknál voltunk, a gyerekek az elrejtett ajándékokat keresték a kertben, és nagyon jól érezték magukat. Csak én voltam durcás.

Aztán hétfő lett, húsvét hétfő. Kislány koromban hányszor vártam tűkön ülve a locsolókat, a vasárnap alig akart eltelni. Aztán jött néhány év kiskamaszos utálat, majd egyetemista koromban újra felkapott lett a locsolkodás. A bandánk fiútagjai, mert akkor még megvolt a banda, eljöttek, és vödörrel áztattak minket bugyiig. Amíg átöltöztem, édesanyám hellyel, itallal és süteménnyel kínálta őket, míg én röhögve majdnem hozzájuk vágtam a hímes tojást. Mikor terhes voltam, akkor volt bennük annyi kímélet, hogy langyos vizet használtak. Aztán kimentünk Mamához, gyülekezett a rokonság, a fiúk a locsolás végeztével mind befutottak, a lányok-asszonyok a konyhában sürgölődtek, Tatám mindig csülköt főzetett sonka helyett, mert szerinte az szaftosabb, és egyszerűen nem tudtuk abbahagyni a zabálást, a röhögést és a pofázást.

Most már nincsen bandám, nincsenek meg a nagyszüleim sem, a húsvét hétfő nem rólam szól, igazából azóta nem, mióta anya lettem, de ezt csak most vettem észre.

A nagyfiam hozzám trappol az apjával: „Ződerdőbenvótam, adjcsokitaztjóvan!” –vágja ki diadalmasan, én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Elhervadni nem fogok, mert műanyag kannából egész deciliter víz zúdul a nyakamba. Micónak is tetszik, de neki már csak parfümöt engedek fújni. Aztán felkerekedünk. A kisfiúk meglocsolják a kislányokat, akik izgatottan várják őket, akárcsak én valaha. Csani normális verset mond.

A hagyományban az a jó, hogy nem változik. Emberek jönnek-mennek, de valahol, valakik mindig ugyanazt érzik, ugyanazt élik át, viszik tovább. Szép napunk volt, szuper vendégségek, vidám pillanatok, csak az én szívem nehéz. Micó egész nap rajtam lóg, „anyás” mondják. Szerintem meg csak ő érti meg igazán a bánatom.

Aztán elkövetkezik a nap fénypontja, sms-t kapok a legjobb barátomtól, Németországból: „Kedves Zsófi! Te most egy virtuális locsoláson veszel részt. Ha szabad locsolni, kérlek, nyomd meg az 1-es gombot., és emeld a mobilt a fejed fölé, vagy löttyints egy pohár szódát az orcádra. JPiros tojást fényküldpost!” Mondanom sem kell, azonnal transzportáltam az éterbe egy piros tojás fényképét. És azon kaptam magam, hogy magamban vigyorgok. Micó megint odajött egy kis szeretetet adni vagy venni, közben két kézzel megragadta az arcom, és lepiszézett. Ő is nevetett valamin.

Egy pillanatra felcsillant a remény: talán lesz még olyan húsvét hétfő, mikor vidám leszek. Jövőre meg fogom próbálni, ígérem…

Szofi

Szofi , 2014. április 22.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?