Hogyan neveljünk lányokat?
A most divatos gender-elmélet szerint a címben feltett kérdést nem is szabadna megfogalmazni, mert nem fiúkat és lányokat kéne nevelnünk, hanem egyenrangú, nemtől független emberpalántákat. Tulajdonképpen így is van, a nemi sztereotípiákra sokszor már újszülött kortól feleslegesen rájátszunk: a kislányokat rózsaszínben járatjuk, a fiainknak azt mondjuk, a fiúk nem sírnak, a lányok fülébe fülbevalót lövetünk, a fiúk haját tüsire nyíratjuk… De van néhány dolog, ami mellett az előítéletek vagy éppen a divatos elméletek ellenére is érdemes kitartanunk a nevelés során.
Amikor kislány voltam, nagyon csúnyának tartottam magam. Soha, de tényleg soha nem hallottam egyik szülőmtől sem az ellenkezőjét. De tudod, mit? Ha mostani szememmel nézem a kiskori fényképeimet, egy nagyon helyes, szöszi, göndör hajú, szép szemű, karcsú lánykát látok rajta. Ha a saját lányom volnék, gyakran erősíteném pozitív visszajelzésekkel annak a kislánynak az önbecsülését.
Most van két lányom. Igazán szépek, kedvesek, aranyosak, okosak. Nem szűkölködöm a dicséretben, bár arra ügyelek, hogy ne váltsak ki ezzel hercegnő-attitűdöt bennük. Gyakran mondom nekik, hogy csinosak, szépek, helyesek, ügyesek. Bár úgy tűnhet, a külsőségre nem kéne ráerősíteni, a belső értékek sokkal többet számítanak, én mégis fontosnak tartom, hogy belső meggyőződéssé váljon, és erősödjön meg bennük az érzés: elfogadom magam és elfogadnak.
Minden más sokkal könnyebben megy majd. Ezzel a tudattal magunkban könnyebb elhinni azt is, hogy amit elkezdek, azt végig tudom csinálni; alkalmas vagyok rá, sikerülni fog. Úgy gondolom, most kell megalapoznom azt az egészséges önbizalmat bennük, ami aztán majd jó esetben egész életük során elkíséri őket.
Magunk között vagyunk: tegye fel a kezét az a nőtársam, aki önbizalom-hiányosnak vallja magát. Hm, vagyunk egy páran. És most gondoljuk végig: milyen megerősítéseket kaptunk annak idején a szüleinktől? Mondták nekünk eleget, hogy büszke vagyok rád, kislányom, csak így tovább? Dicsérték-e a kinézetünket, az eredményeinket, az igyekezetünket? Valószínűleg megelőlegezhetem a választ: nem, nem és nem.
Talán nem is hibáztathatjuk ezért a szüleink generációját. Ők nem úgy lettek nevelve, hogy kimutassák, kimondják az érzéseiket. Igaz, mi sem úgy lettünk nevelve, de azt gondolom, a mi nemzedékünk - harmincasok-negyvenesek - jobban igényli önmaga megismerését. Mi szeretnénk a lelki dolgok mélyére látni, megérteni a pszichológiai, neveléslélektani mechanizmusokat. Gyakran fordulunk könyvekhez, internetes forrásokhoz, mert szeretnénk másképp csinálni ezt a gyereknevelősdit, mint a szüleink.
Muszáj talpraesett, magabiztos lányokat nevelnünk. Persze fiúkat is, de azt hiszem, a hímneműekben ez alapból kódolva van, ők nem az emocionális oldaláról közelítik meg az életet. Nekik jóval kevesebb tépelődni valót adnak a kapcsolataik. Míg mi, nők párkeresésünk során sokszor még azon is csodálkozunk, hogy valaki hajlandó különlegesnek látni bennünket, mi több, feleségül venni, majd gyerekeket nevelni velünk, akikben semmi extra sincs, akiknél millió számra vannak szebbek, tehetségesebbek, soványabbak, sikeresebbek…
Akikben él a magabiztosság, azokból sugárzik is. Íme, beindul az öngerjesztő folyamat: az ilyen embereket jellemzően többre értékeli a környezete, jobban tud kapcsolatokat építeni, valószínűleg nem fog függeni sem társtól, se tárgyakról, kisebb eséllyel kerül mások befolyása alá. Tudni fogja, milyen értékek fontosak neki, és hogyan éljen ezek szerint.
Kedves anyák, értitek-érzitek, mekkora probléma ez? Ha igen, tartsatok velem. Neveljünk életrevaló lányokat, hogy nekik sokkal könnyebb legyen majd boldogulni ebben az Életnek nevezett nagy labirintusban, mint bizonytalankodó anyáiknak.
Zsuzska
Zsuzska, 2011. július 11.
Babanet hozzászólások(21 hozzászólás)
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kelljen őket dicsérni, megerősíteni. Nekik is szükségük van visszajelzésekre, amikből aztán tanulhatnak és felépíthetik később saját magukat. És igen így tudják megalapozni magabiztosságukat, mely tényleg nagyon sok dolgot képes elindítani, de azért vigyázzunk ezzel is! Nem biztos, hogy rossz hatással van az emberre egy kis függés valakitől. Én ugyan nem az otthonról kapott megerősítésből építettem fel labilis önbizalmamat, magabiztosságomat, hanem a tudásom és munkám árán, s megtanultam, hogy mindent csak magam erejéből érhetek el, de pl. egy házasságban nem egyedül van az ember, s ott és a családon belül is, azért nagyon hasznos a többiekre is támaszkodni, sőt kell is!!!
Azt gondolom, azért a férfiakat is éri rengeteg elvárás, főleg az olyanokat, akik már gyerekkortól fogva eltértek az elvárt standardtól, mert mondjuk csúfolták őket (sovány, szemüveges, ügyetlen stb.), az ő önbizalmukat is kell erősíteni.
Az biztos, hogy a gyereknevelés nem könnyű. Sok mindenre oda kell figyelni.
Sokat beszéltünk erről anyuval, letaglózta, amikor megfogalmaztam, hogy mennyire jól jött volna, segített volna, ha (a szeretet temérdek kifejezése és észbeli elismerés mellett) verbálisan is meg- és megerősít ügyesség-csinosság-téren. Teljesen paff lett, hogy dehát pont hogy nem akart majomkát nevelni belőlem. Mondjuk, egyedüli gyerek lévén egy pillanatra sem lettem elkapatva, ez legalább bejött. De az önbizalommínusz nagyon megvan, még mindig :-(
De legalább már megfogalmaztam...
Szintén két lányom van és a férjemmel együtt mindent megteszünk, hogy egészséges önbizalommal teli, kiegyensúlyozott gyerekek legyenek, majd felnőttek váljanak belőlük.
Gyerekkoromban engem sem dicsértek agyon, sőt... Viszont ettől függetlenül nincs önbizalomhiányom. Már nincs. Nem mondom, hogy könnyű folyamat volt, de a tudatalattiban elfojtott dolgokat egy jó szakember segítségével felszínre lehet hozni és jó irányba befolyásolni mindent.
Na de visszatérve a gyereknevelésre. Az első gyerek előtt megvettünk egy csomó könyvet, aztán elkezdtük olvasni, de mivel nem láttuk annyira sok hasznát, így jött az ösztönből való nevelés. Az eredmény a 7 és az 5 évesnél ennyi: közvetlen, nyitott, szociális, segítőkész, figyelmes, okos gyerek stb.
Na, ez az önbizalomhiány felnőttkorban.
De persze ne hagyjatok fel a kedves szavakkal :)
(a cikk illusztrációjaként felkerült képen látható leánygyermek a szerző saját tulajdonát képezni :D )
(Van fiam is, nem csak lányaim)
Engem Anyu rengeteget dicsért, mindig éreztette az értékeimet, ha valamit ügyesen jól csináltam és igen a külsőmről is mindig elismerően beszélt, még mások előtt is.Ezek a dicséretek csak felfelé húztak, soha nem lettem tőle beképzelt, inkább szerettem volna megfelelni Anyu által hitt ideális képnek.
Kamaszkoromban nagymértékben visszatartott a sok hülyeségtől és mivel szépnek tartottam magam, úgy éreztem királyfinak kell annak lenni aki engem szeretni akar.Természetesen el is jött a királyfi, aki hitem szerint ma is úgy érzi, hogy királylány az ő felesége.Pont ma vagyunk 25 éves házasok, a szerelem még mindig tart.
Ennyire fontos lehet a gyermekkorban kapott visszajelzés, hogy egy egész életet tehet boldoggá.
Kötelességünknek kell tekinteni, hogy gyermekeink szárnyacskáit kinövesszük.Ez a legtöbb, legnagyobb ajándék amit útravalóul adhatunk.
Én óvónő vagyok és munkám során is arra törekszem, hogy tisztában legyenek a gyerekek saját értékeikkel, hogy nagycsoport végén úgy távozzanak az óvodából, hogy kinőttek a láthatatlan szárnyaik.Ha majd kihívás elé kerülnek belül egy kis hangocska azt mondja nekik:" Ide nekem az oroszlánt is! "
Először nagyon meglepődtem hogy a cikk a gender irányzattal indít....aztán láttam hogy másfelé hajlik a téma.
Nos, azért ha már említésre került a dolog, én a magam részéről rettenetesen károsnak és betegesnek titulálom ezt az új elméletet, ahol a szülőket arra buzdítják hogy a 2-3 éves gyereküket tanítsák meg a nemi örömszerzésre és az oviban is oktatni kellene már az orgazmust közösségi szinten. Haj, ha ettől vki rámsüti hogy prűd vagyok, akkor állok elébe, de mélyen elítélem minden elemét ennek az egész nemtelenítésnek, remélem itthon nem teszik kötelezővé, mint nyugaton.
De erről ennyit, csak azért írom, mert ha már szóba került, sztem érdemes foglalkozni is vele, hiszen élő, sőt oktatott téma ez már sajnos.:-(
A lánynak illetve fiúnak nevelés és önbizalom kérdése: sztem elsődlegesen a gyermek jellemétől függ. Elhangzott itt hogy nem dicsértek néhányunkat, míg másokat igen és hogy ennek ki milyen hatásait tapasztalja.
Nos, nekem anyum meghalt egészen pici koromban, apum nevelt és bár rettenetesen sokat köszönhetek neki, tudom hogy anyaképet nem kaptam és ez hatással volt/van rám. Nehezebben kezelem a gyerekeimet, valahol csak édesapámból tudok kiindulni....
De a lényeg, hogy sztem egy pici gyereken is lehet már látni hogy mennyi önbizalmat osztottak neki Odafönn, mert bizony van olyan gyerkőc, akinek jó sok van és akkor ezzel meg kell tanítani jól bánni.
Ha meg egy picit nyuszibb, csendesebb lurkóról van szó, őt meg nagyon kell erősíteni. Itt a nyuszi abszolút pozitív jelző!:-)
Nehéz ez, eltalálni a megfelelő mértéket és nem is tudom jól fogalmaztam-e, de azért én már láttam eleve eléggé magabiztos lánykát, akire még ráerősítettek a szülei és emiatt 5 évesen már nagyon nehezen találta a helyét a világban, mert volt Ő és mindenki más 3 emelettel lejjebb...és ez sem jó. Hosszú távon meg egyenesen szívás sztem.
Az én két fiam már most ég és föld. A 3 évesem nagyszájú, mindent tudok oroszlán, neki is sokat mondjuk hogy ügyes és okos, de csak akkor ha tényleg az. És a szépségét nem gondolom hogy egy fiúnak ki kell hangsúlyozni, én legalábbis nem teszem, ha nem mackó van rajta, hanem ing akkor mondom neki hogy fess fiatalember...akkor ezt hajtogatja egész nap. Az egyévesem sokkal nyugisabb, csendesebb, bíbelődőbb, és neki sztem több biztatásra lesz majd szüksége a későbbiekben. De azért érhetnek még meglepetések azt gondolom.
És a cikkben szereplő huncut szemű lányka anyukájának meg gratulálok, nagyon helyes a kiscsajszi!!!:-)))
A témához. Édesanyám anno mindig elmesélte, hogy ő milyen vagány lány volt, mert mindig dícséretet kapott az édesapjától (nagypapámtól), és volt egy köteg önbizalma. Ennek ellenére én sosem kaptam jószót sem, és mindenki szebb és ügyesebb volt, mint én, az egész életem arról szólt, hogy "Bezzeg X.Y!". Hiába voltam kitűnő tanuló, hiába nyertem versenyeket, én mindig csak a "hülyegyerek" maradtam, aki kövér és nevetséges. Ennek köszönhetően évesen kiderült, hogy meddő vagyok. Olyan szintű önbizalomhiányom alakult ki, hogy képtelen voltam egy babát kihordani. Nem kevés és idő volt helyrehozni ezt az "aprócska bakit", amit az édesanyám elkövetett. Azóta 26 hetes terhes vagyok, és nagyon boldog, teljesen elégdett magammal. Szóval abszolút egyet értek, hogy a pozitív visszajelzések, ésszerű korlátok között nagyon nagyon nagyon fontosak!!!