Szülői tabuk: te mersz beszélni róluk?

Vajon jó anya-apa lehet-e az a szülő, aki nem minden percét élvezi a gyerekeivel együtt töltött időnek? Miről árulkodik az, ha a születése után nem érzel rögvest szeretetet a baba iránt? Boldogabb-e egy szülő élete, mint egy gyermektelen felnőtté?

Számtalan olyan téma felvetődhet a szülőséggel kapcsolatban, ami tabunak számít. Amiről nem illik, vagy még inkább, nem merünk beszélni. Mert ha mégis megtesszük, ha felvállaljuk a véleményünket, akkor abban sértenek és ítélnek meg minket – a szomszédasszony, a mártír és bezzeganyák, a mindenhez értő rokonok és így tovább -, ami alapvetően meghatározza az életünket, sőt, sokszor a saját magunkról alkotott képet is.

Pedig muszáj előhozakodni ezekkel. Ha másért nem, hát azért, hogy a bennünk felgyűlt feszültség csökkenjen, hogy tovább tudjunk lépni a magunk kis fejlődésében vagy akár abban, hogy még jobb szülei lehessünk a gyerekeinknek. És hogy tudja mindenki, akinek a fejében megfordulnak ilyen gondolatok-érzések: nem, nincs egyedül!

Amikor 14 éve megszületett a lányom egy hosszú és fárasztó – de ma is szép emlékű – vajúdás után, az első és viszonylag hosszan tartó érzésem az volt: végre, vége! Semmi boldogság, semmi eufória, egy csepp könny se, pedig kilenc hónapnyi vágyakozás után érkezett. Vártam, hogy majd elönt a szeretet-szerelem, ha rám teszik. De nem. Csak az járt a fejemben, ahogy tapogattam a lilásszürkés, maszatos kis testet, hogy jé, ez a gyerek szilárd, csontjai és húsa van. Napok kellettek hozzá, hogy anyának érezzem magam, és beüssön a máig tartó imádat is.

Mikor a kórházból hazamentünk, tudtam, hogy nehéz lesz. De nem tudtam, hogy ennyire. Azóta is meggyőződésem, hogy inkább tíz szülés, mint az első hat hét. A kialvatlanság, a tomboló hormonok, a szoptatás fájdalmai, a hasfájástól üvöltő gyerek elképesztő teherként nyomták a vállamat – annak ellenére, hogy a család igyekezett annyit levenni rólam, amennyit csak tudtak.

Később ezekkel már egész jól boldogultam, de kész voltam a bezártságtól, attól, hogy felnőtt emberrel gyakorlatilag nem tudtam beszélni két szót, és hogy a nap 24 órájából 26 csak a gyerekről szólt. Persze, rengeteg tennivalóm volt és imádtam vele lenni, de akkor is. Az agyam tiltakozott az egész ellen, ezért visszamentem dolgozni részmunkaidőben, mikor a lányom 9 hónapos volt. Megváltásnak bizonyult ez a döntés, és azóta is meggyőződésem, hogy a gyereknek nem feltétlenül az a jó, ha folyton vele vagy. Az a jó neki, hogy amikor együtt vagytok, akkor jelen vagy és kereknek érzed magad.

És ha már a nagy coming outoknál tartunk, akkor álljon itt még kettő: sokáig meggyőződésem volt, hogy senki, de senki nem képes úgy gondoskodni a gyerekről, mint én – még az apja sem. Ebből következett, hogy nehezen adtam ki a kezemből a vele kapcsolatos tevékenységeket. A másik, hogy mikor babysitter kezdett hozzánk járni, én keményen féltékeny lettem rá. Féltem, hogy a gyerek őt jobban fogja szeretni, mint engem.

Végül, de nem utolsósorban, beismerem: időnként szívem szerint agyoncsapnám a gyereket, időnként eszembe villant, hogy össze kéne pakolni és megszökni, de legalábbis leadni pár napra valakinek, hogy levegőhöz jussak. Utóbbit meg is tettem az elmúlt években sokszor – szerencsére a gyerek meg élvezte is.

Mindez annak kapcsán merült fel bennem ismét, hogy a napokban újra végignéztem a TED-en a Babble.com alapítóinak, Rufus Griscom és Alisa Volkman előadását arról, hogy valójában mi mindent elhallgatunk szülőként nemcsak a környezetünk, de akár magunk előtt is. A házaspár három gyereket nevel, együtt dolgoznak, és bár kemény kérdéseket vetnek fel ritka őszinteséggel – de mégis van egy olyan érzésem, hogy ritka jó szülők.

Nálatok vannak olyan érzések-gondolatok, amiket eddig félelemből elnyomtatok magatokban?

Szilágyi Diána , 2014. június 05.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?