Terhesnapló 7. – Engem nem epidurálnak meg!

Lassan, de biztosan galoppozunk a 17. héten, hamarosan itt az ideje a 18-20. heti genetikai ultrahangnak.

A vicces az, hogy úgy tűnik sikerül orvost váltani, sikerül a Honvédban szülni majd, csak épp nem sikerül a genetikai ultrahangra bejelentkezni. Van egy misztikus telefonszám, ahol elvileg be kellene jelentkezni az ultrahangra, de egy hete senki sem veszi fel a telefont. Vagy épp foglalt. Egyik nap kipróbáltam, 2,5 órán át szünet nélkül hívtam, de semmi életjel: vagy kicsöng csak, vagy foglalt.

Felhívtam a központi számot, hogy hello, én csak egy időpontot ha kaphatnék a genetikai uh-ra, de onnan elhajtottak, hogy hívjam ezt a számot. Vissza az egyes mezőre. Most akkor ilyenkor mi van? Ilyenkor az én fejemben most az lesz, hogy még a régi orvosomhoz visszamegyek, kipengetem a 10 ezret, ő beutal szépen a János kórházba genetikai ultrahangra, onnan pedig azzal a lelettel megyek az új orvoshoz. Mert utána már csak vérvétel vár majd, amit a Honvéd kórházban már csak sikerül majd levetetni, meg a többi nem túl bonyolult vizsgálat, talán meg tudnak birkózni majd vele.

Életemben először női orvosom lesz. Izgalmas ez, egy ismerősöm szült nála, még nem szakorvos, de elmondások alapján egy kedves, lelkes, lelkiismeretes nőgyógyász. Mondta nekem ő is, hogy nem műthet majd ő személyesen, mert a két császármetszés az egy olyan “mindmeghalunk” kategória, mindenki teljesen elsápad tőle, amivel rám hozzák a frászt persze. De azért remélem, egy szakorvost sem alkalmaznak úgy egy kórházban, hogy pont császárból megbukott volna, úgyhogy szerintem csak jó kezekbe kerülök.

Azt azért szeretném majd átverni, hogy altassanak közben. Tudom, hogy ettől az internet népe tuti felhördül, de nekem kétszer olyan rossz élmény volt a gerinc érzéstelenítés, hogy soha többé nem akarom átélni. Tulajdonképp a császár utáni lábadozás simán sétagalopp volt ahhoz képest, mint amit az érzéstelenítésekkor átéltem. Turkáltam a gerincemnél, fájt, mint az istennyila, inkább hadd számoljak vissza 10-től és legyünk túl rajta, aztán hadd ölelgessem meg a kislányomat.

Ilyeneken jár az agyam, miközben nagyon dolgoznom kéne leginkább. Nehezen megy, nem tudok koncentrálni, elkalandozik az eszem. Ez még a kisebbik gond, a nagyobbik az, hogy támad a depresszió. Olyan örömtelenné válok néha napokra, csak ülök, és nézek ki a fejemből, aztán elbőgöm magam, aztán megint csak ülök és fáj mosolyogni. Ismerős ez, szoktak ilyen epizódjaim lenni terhességi hormonok nélkül is, csak még mindig nem tudom rá a megoldást, eddig talán még a meditáció volt a legjobb hatással, meg ha a Fuck it! című könyvet olvasgattam.

És a legsúlyosabb ebben az, hogy nincs semmi baj, de tényleg, semmi kirívó dolog, csak a szokásos napi konfliktusok, próbatételek, amik mindenkivel megesnek a munkahelyen, családban. Jó periódusaimban engem sem borítanak le a lábamról, de most igen és végtelenül vége van a világnak számomra majdnem minden nap.

Lehet, hogy pszichológushoz vonulok, hátha segít, és kicsit helyrerázza az agyamat. A gyerekek és a munkám miatt mindenképp jó lenne kikecmeregni ebből.

Lujza

Lujza , 2014. augusztus 01.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 

2014 08 01. 10:06
Szia Lujza! Érdekes! Én meg azért imádkoztam,hogy csak el ne altassanak megint. Szörnyű rossz élmény volt az ébredés és,hogy nem tudtam semmit a babáról! Mivel nem tudtak átszúrni,megint szóba került az altatás,de addig könyörögtem a saját orvosomnak és az anesztesnek is,hogy megpróbálta vastagabb tűvel. Végül 3 érzéstelenítő és 5 próba után átment! Azóta is hálás vagyok nekik a kitartásért! Bár nagyon sokszor fáj ha hajolgatok,de nem érdekel! Mindent megért! ÉS emiatt megértelek,hogy miért akarod Te az altatást! Kívánom,hogy sikerüljön a terved!
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?