Új privát üzeneted érkezett!

Olvasgattam az egyik topikot, ami arrol szólt, mire is neveljük a gyermekeinket. Majd olvastam véletlenül egy írást. A Ti véleményeitekre vagyok kiváncsi. Egy olyan oktatási és ... rendszerben, egy olyan világban, mint a miénk, nem törvényszerû-e, hogy gyermekeink közönyösek lesznek másokkal szemben.


Egymásra figyelve

A jutalmazás és büntetés, az egymáshoz mérés, a kritika, az érdemjegyes értékelés olyan makacsul kapaszkodik a neveléssel foglalkozó felnõttek tudatába, mint egyes gazfajták a talajba. Piros pont, arany csillag, képecske, osztályzat, bizonyítványért kapott ajándék egyaránt a mások tárgyi elismeréséhez köti önmagunk elfogadását. És akkor tanulásnak, munkának nem a tartalma fontos, hanem az ára.

A magyar oktatás jó híre egyes tantárgyakban nemzetközi. Ezt még összehasonlító UNESCO-vizsgálatok is bizonyítják. A teljesítmények ára: feszes óramenet a tanító egyeduralmával és kemény szelekció.

Szükségesnek látszik, hogy a teljesítménylécet átugró gyerekek sikerének árát a lemaradók a lelki sérüléseikkel fizessék. De sérülésekkel fizetnek a sikeresek is: alig érnek rá empátiás figyelemre, másokkal való törõdésre, érzelmeik gondozására.

Az iskolák válsága világjelenség, és újabban megint bátorságra kaptak a pálcás fegyelmezés szószólói, hogy harsány vezényszavakkal kiáltsák világgá a vasfegyelem egyeduralmát.

A válság tényezõirõl sokat hallunk. Kevesebbet azok lelki egyensúlyáról és szellemi alkotó termékenységérõl, akiket pálcával neveltek.

De nemcsak a testi, hanem a lelki erõszak is nyomorít. Hitem szerint a megnyilatkozás szabadsága alapvetõ emberi jog, nincs korhatára. Személyi jogunk az is, hogy megtanuljuk sorsunk irányítását. Ez a tanulás korán kezdõdik, a család és a közösségek több változatában, és ugyanolyan fontos, mint egyéb ismeretek.

Foglalkozásaimon több évtizede gyakoroljuk. A nevelõi közöny, tehetetlenség és türelmetlenség áldozatai bóklásztak csoportjaimban. A gyerekeket válogatás nélkül vettem fel, és soha senkit el nem küldtem. Láttam, milyen erõt ad bátortalan, elnyomott gyerekeknek, hogy alkotó ötleteikre figyelünk. Láttam, milyen egyensúlyt teremt az egyéni vélemények tisztelete a megnyilvánulások szabadságában. Láttam, milyen személyiségkibontakozást tapasztalhatunk bajba jutott gyerekek között, akik elõször élhették át tulajdonságaik megbecsülését, egyáltalán: a felfedezését.

Legfontosabb tapasztalatom a gyerekek türelme egymáshoz, toleranciájuk a gyengeségek, a furcsaságok, a szokatlan külsõ és belsõ tulajdonságok iránt. Empátiás figyelmük természetessé vált. Zokszó nélkül tûrték az ötéves autista Éva különcségeit, körbebolyongását, indokolatlan és értelmetlen belebeszélését. Elfogadták Petit az asztalok alatti mászkálásával és fütyörészésével, már nem reagáltak idõnként közénk dobott durva szavaira. A nagyothalló Andit, a vak Erzsit éppoly természetesen vállalták, mint egymás idõleges bogarait, rosszkedvét, türelmetlenségét. A családi gyászt, a váratlan bajt nem képmutatás fogadta, tudtak igazi empátiával közelíteni a bajba jutottakhoz. Észrevettek fogfájást, némán tûrt fejgörcsöt. Nem zavarták Miklóst, aki hetekig kuksolt a sarokban kabátban, sapkában. Ügyelték Terkát, aki nekifutásból rontott az emberre és Marcit, a borzongató vadulásai idején. Kíméltek és védtek engem. Nem nyafogtak, nem vádaskodtak,

A szokatlanság-tréning részét képezték a külföldi csoportok látogatásai. Sûrûn fogadtunk idegeneket, és nem úgy, ahogy egyéb óvodák, iskolák: különülõ megfigyelõkként. Nálunk a vendég is a zenélés, a játék részese lett, a gyerekek testközelbe engedték. Táncoltak, bukfenceztek, száguldoztak velük, ölükbe ültek, hátukon nyargaltak. A vendégek szokatlan ruházata, hajviselete, szakálla, szeme formája nem számított.

Egy alkalommal megnyílt az ajtó, és hozzám sétált egy törpe nõ. A gyerekek aligha láttak ilyen fiziológiai adottságú embert, országunkban nem gyakori. Mégsem bámultak rá, tovább táncoltak, nyüzsögtek, mert a zene szólt, és az volt az izgalmasabb. Egyik norvég látogatónk utóbb levélben írta meg, milyen szép pedagógiai élménye volt ez.

Gyakran megkérdezik tõlem: Mi lesz ezekbõl a gyerekekbõl, ha felnõnek? Miben különböznek másoktól?

Sokan felnõttek már. E. jogot végzett, kitüntetéssel. T. már a gimnáziumban bukdácsolt, zongoraóráit is abbahagyta. Könyvkötõ lett. Versei jelennek meg, szép kritikát kap. K. japán-angol tolmács, ösztöndíjakat nyer. F. szakács, egyetlen idegen nyelvet se tud, a leveles pogácsájára büszke. Kóstoltam, finom. B. fúvós hangszerével a zenei oktatás büszkesége. A. boldog anya, már a második gyerekét hozta bemutatni, pelenkáz, fürdet, nem kíván egyebet. Tudok tanítóról, óvónõrõl, zenetanárról, jazzmuzsikusról. Tudok irodalmi szakkörösökrõl, Taizet-szervezõrõl, fogyatékosok táboraiban segítõrõl, többféle egyesületben tevékenykedõrõl, táncosról. Eredményeikben éppúgy különböznek, mint karakterben, megjelenésben,érdeklõdésben, párválasztási igényben. Egyetlen közös vonásukat találtam: nincs közöttük unott, érdektelen, közönyös.

Hogy másoktól különböznek-e? Mindenki különbözik mindenkitõl. De mostanában átéltem valami fontosat, ami a tanítványaimra emlékeztetett. Párizsban gyalogoltam végig a Szent Mihály útján. Átutazóban is meg kellett járnom, ahogy mindig megteszem. A vasárnapi sétálók sûrûjében átszáguldott tizenegy görkorcsolyás, jól öltözött, divatos-elegáns fiú, iskolás korúak. Csapatban vágtáztak, elõztek, siklottak, a gyalognép szertefröccsent elõlük, ki ijedten, ki közönnyel, ki szitkot mormolva. A fiúk megfordultak néhányszor, a sebességük messze meghaladta az enyimét, többször is keresztezték az utamat. Versenyeztek? Nem tudom. Hirtelen egyikük, egy kisebb elvágódott, nagy ívben neki a járdának. Véresre horzsoltan, maszatosan sírt, kiabált a többiek után. Akik hátranéztek, harsányan kinevették és otthagyták. Maga kászálódott fel, fél korcsolyával bicegett utánuk.

Ady kedves párizsi útján álldogálva jöttem rá az egyetlen közös ismertetõre, amit biztosan merek vállalni a tanítványaimról: Ha az enyimek közül valaki köztük van, ez a kis pórul járt nem bicegne itt egyedül.

Akik tanítani látnak, felfedezik részrehajló figyelmemet a „ rossz gyerekek” , a problémások, a lemaradottak, az elbújók, a „ sikertelenek” iránt. Hullámokkal érintkezünk, megtaláljuk egymást. Különös, hogy én jó tanuló voltam, sõt kitûnõ, az iskolában önképzõköri elnök, új programok bemutatója, tornászbajnok, ilyesmik. Mégis úgy ismerem az elbújók félelmeit, a sikertelenek keserûségét, a lemaradottak búját-baját, a „ rosszak” indulatait, mintha magamon próbáltam volna. Minden tehetségem gyerekek köré fonódik, követem õket, biztonságosan. Köszönetül õk lámpásokat gyújtanak elibém, bevilágítják az utamat, és ha kell, kézenfogva vezetnek. Ha felnõtteket tanítok, bennük is a gyermekségüket keresem, a szabad lélegzetû és bátorságos képzeletû gyermeket.
egy_más
 


A linket kihagytam.
[url=http://www.bmc.hu/kokas/index_hu.htm" TARGET="_top]http://www.bmc.hu/kokas/index_hu.htm[/url]
egy_más
 


egy más,
ugyan majd' egy évvel a Te hozzászólásod után írok, de talán olvasod: köszönöm. Rengeteget kaptam ezekbõl a sorokból. Több türelmet, több alázatot, több szeretetet. Köszönöm.

Virág
Virág (fiore)
 

 
 
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Vissza: Errõl - arról

Jegyzetfüzet:

 

XTeakiadó