Kérdések-válaszok

2 éves a kisfiam...

2 éves a kisfiam és elkeseredetten tapasztalom rajta a dackorszak első jeleit, ami alig két héttel ezelőtt kezdődött, és ezalatt a rövid idő alatt ki is teljesedett. Kétségbeesve állunk a párommal a probléma előtt, és teljesen tehetetlenek vagyunk. Elolvastam egy hasonló gondokkal küzdő édesanya levelét - és a választ rá - de nálunk annyiból rosszabb a helyzet, hogy szemünk fénye - ha neki nemtetsző dolgot kérünk - ütni-rúgni kezd, kiabál, hogy ne nyúljunk hozzá, majd önkívületi állapotban elkezd fetrengeni a földön. Innentől kezdve se lát, se hall, minden ígérgetésre - fenyegetésre teljesen süket. Próbáltunk szeretettel, megértéssel közeledni hozzá, de ha hozzáérünk elkezd verekedni, csapkodni. Hiába magyarázzuk, hogy ezt, vagy azt miért nem lehet, meg sem hallja.
Az anyukához hasonlóan én sem vagyok híve a verésnek, de nálunk nem vált be, hogy "ez most fájt a maminak". Ilyenkor még egyszer megüt, és látom rajta, hogy provokálni akar.
Ha a dackorszak ellen nem is tudok tenni semmit, hogyan szoktassam le arról, hogy verjen minket?

Válasz

A dackorszak megjelenése a fejlődés folyamatában teljesen normális, ha nem lenne, az lenne a baj! Tehát ne keseredjen el, próbáljon úgy viszonyulni hozzá, mint a gyermekbetegségekhez, túl kell rajta lenni. Könnyebb lehet ezt megtenni, ha kicsit többet tudunk a dackorszakról. A gyermek fejlődésében akkor következik be, mikor "ráébred" arra, hogy önálló akarattal, cselekvési szabadsággal rendelkezik, tehát megtehet dolgokat, vagy éppen nem tesz meg valamit. A gyermek akkor tanulja meg helyes módon használni a cselekvési és akarati szabadságát, ha próbálgatja azokat, ami nekünk, szülőknek kevésbé örömteli, nagyon fárasztó dolog. A gyermeknek a próbálgatás során meg kell tapasztalnia, hogy meddig mehet el, hol állít elé korlátokat a környezete. A korlátokat azonban csak úgy tudja megtapasztalni, ha folyamatosan feszegeti azokat, vagyis ez a korszak non-stop "határsértés". A gyermeknek biztonságérzetéhez szüksége van a korlátokra.
Az Önök esetében is határ-próbálgatásról lehet szó, amikor nagyon határozottan, meg kell vonni a korlátokat: egy gyerek nem ütheti meg a szüleit. Próbálkozzanak meg a következővel: a legközelebbi esetben, ha ütni akar a gyerek, vagy megütötte Önöket, határozottan fogják meg a kezét, és szigorúan szóljanak rá úgy, hogy érezni lehessen hangjukon is a neheztelést. Amennyiben földre veti magát, fetreng, legcélszerűbb nem foglalkozni a dologgal, menjenek ki a szobából. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy a szülői figyelem felkeltésének nem ez a módja, amellett vannak dolgok, amit meg kell tennie szülői utasításra. Tehát, ha elmúlt a roham, újra kérjék meg, hogy tegye meg a kérdéses dolgot. Segít, ha együtt, Önnel közösen végzi el a "nem szeretem" feladatot. Fontos, hogy ne engedjék el a feladat - eleinte legalább részbeni - teljesítését, tehát célszerű olyat kérni a gyerektől, amit biztosan meg tud tenni. S még valami: ez a túlzott reakció a gyermek részéről, a szülői figyelem ilyen formában való elérése jelezheti, hogy a gyermeknek több odafigyelésre, együttlétre, több foglalkozásra van szüksége. Tehát, azzal egy időben, hogy megtanítják vele, hogyan nem lehet elérni azt, hogy a szülők figyelmét magára vonja, azt is meg kell neki mutatni, hogyan érheti el, hogy a szülei csak rá figyeljenek. Próbáljon arról is gondoskodni, hogy a gyermek érvényesíthesse akaratát, tehát, ahol lehet, kínáljon fel számára választási lehetőséget. (legjobb, ha két dolog közül választhat).
Izsó Ildikó