Kérdések-válaszok
Hogyan tudom a két...
Fiunk kedves, kiegyensúlyozott gyerek, aki mindig is jól kezelhető volt. Soha nem a tekintélyelvűség uralkodott nálunk, nem volt a szülői szó szent, inkább mindent igyekeztünk megértetni és elfogadtatni vele, s próbáltunk akkora szabadságot biztosítani neki, amekkora csak lehetséges. Ha nem akart fogat mosni, azt mondtuk jó, de tudnia kell, ha nem mossa meg a fogát, a manócska belemászik, és lukat kalapál a fogába, ami bizony fáj. Ekkor persze ő kérte, hogy mossuk meg a fogát. Minden konfliktust hasonló trükkökkel próbáltunk kezelni, s büszkék voltunk magunkra, hogy milyen jól sikerült. A testi fenyítést nem tartom helyesnek, s megfogadtam, bebizonyítom e nélkül is kezelhető és nevelhető egy gyerek. Most azonban teljesen el vagyok keseredve, fiammal nem tudok, mit kezdeni, csak a tehetetlenségemet élem át nap mint nap. Talán a dackorszak teszi, de egy ideje szándékosan ellenkezik, s nem lehet rávenni, hogy megtegye amit kérünk. Minden nap ismétlődnek a konfliktusok, s ezek között a legnagyobb az ebéd utáni alvás. Hozzá kell tennem, hogy születésétől fogva éber babának számított, aki mindig jóval kevesebbet aludt, mint kortársai, de azt hiszen itt most nem ez a lényeg. Nem tudom, mit tegyek, amikor a megszokott rend szerint lefektetem, megpuszilom, megszeretgetem és kijövök. Soha nem aludt el könnyen, néha többször is be kellett menni, vissza tenni az ágyba (pici kora óta heverőn alszik), de 1-2 órán belül, komolyabb veszekedés nélkül elaludt. Most viszont kijön a szobából, nem akar lefeküdni. Próbálok beszélni vele (megkérdezem ő most szófogadónak tartja-e magát, ajándékot vagy virgácsot érdemel), majd büntetést kitalálni (alvás után nem játszok vele, nem megyünk oviba, nem nézhet mesefilmet...stb), majd egyre türelmetlenebb leszek, felemelem a hangom, közlöm, hogy dühös és szomorú vagyok, újra és újra visszaviszem. Ő mindenre reagál, sír, hogy ne legyek dühös és ő alszik, két perc sírás után azonban újból kijön és szó szerint az arcomba nevet. Látom rajta, hogy várja, "na most mit csinálsz", provokálja a konfliktust. S ez így megy minden nap 1-2 órán át, amíg el nem fárad és egyszer csak elalszik. Én pedig gyötrődöm, mert látom, hogy a fiam próbálgatja, hogy meddig mehet el, de úgy érzem, teljesen tehetetlen vagyok. Nem tudom, hogy ez a dackorszak, s majd javul a dolog, vagy alapjaiban elrontottunk valamit, és most ennek a levét isszuk. Mi tévők legyünk?
Válasz
Ne keseredjen el, mert az, amit leírt, valóban a dackorszak következménye. A dacos, mindenben ellenszegülő kisgyermekkel valóban nagyon nehéz, hiszen a szülő és a saját akaratának és érvényesülésének a korlátait próbálja kitapogatni akkor, amikor valamit nem akar, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon szeretne valamit. A dackorszakot mutató gyermek nevelését alig lehet konkrét tanácsokkal segíteni, hiszen minden családban más dolgot tekintenek fontosnak és az életmódjukhoz valószínűleg az felel meg a legjobban. Csak általános szempontokat tudnék megemlíteni, de hátha ez is segít. Szerintem azt kell elsősorban eldönteni, hogy amivel a gyermek dacol, az valóban nagyon fontos-e. Ha igen, akkor a szülőnek nagyon határozottnak, következetesnek kell lenni, és el kell érni, akár büntetéssel is, persze nem durva eszközökkel, hogy a gyermek megtegye, ami ésszerű és fontos. Ilyenkor persze az is fontos, hogy a szülői harag ne kemény elutasítás legyen, hanem feloldható érzés, amit akár a gyermek is ki tud békíteni. Ha nem olyan lényeges a dacosság tétje, akkor lehet engedni a gyermeknek, illetve feltételt lehet szabni, olyat, amit a gyerek teljesíteni tud, hiszen az is fontos, hogy a gyermeki akarat, önérvényesítés ne sérüljön meg. Ha az akarat kifejezés, akarat érvényesítés sérül, akkor akarat és éngyenge lesz a gyermek, aki később is önállótlan, bátortalan, bizonytalan lesz, vagy éppen az ellenkezője, túl makacs és csökönyös. A neveléslélektani kutatások azt igazolják, hogy ha úgy büntetik a gyermeket, hogy a személyiségét, önbecsülését nem sértik meg, és a hibázás ténye, a büntetés oka a gyermek által belátható, és a büntetés mértéke arányban áll az elkövetett cselekedettel, akkor ez nem okoz sérülést a gyermek fejlődésében, sőt, segít megtanulni a szabályokat, a szülői ésszerű elvárásokat. Kisebb korban még az is fontos, hogy a büntetést ne halasszuk későbbre, mert akkor a gyermek nem fogja megérteni, hogy miért is kapta az elmarasztalást. A büntetés nem ellentéte a szeretetnek, sőt, ha a szülő igazán felelős a gyermeke egészséges fejlődéséért, akkor azt is meg kell neki tanítani, hogy mit szabad és mit nem, és ezt sokkal könnyebb olyan szülő-gyermek kapcsolatban megtanulni és megtanítani, ahol jó kapcsolat van a felek között, hiszen a haragot és a dacot fel tudja oldani a kölcsönös szeretet, a bizalom, egymás elfogadása. Még egy biztató dolog: szerencsére a dackorszak valóban elmúlik, és lassacskán most is könnyebb lesz majd, hiszen sok mindent megért majd a kisfia, és így jobban lehet arra támaszkodni, hogy előre figyelmezteti őt a rá nézve kellemetlen következményekre, illetve, ő ígér meg valamit, amit be is tud tartani. vagy a következő lapon.
