Dilemmám a következő...

A pszichológián belül sokféle (szám szerint öt) nagy irányzatot tartanak számon, amiből azt hiszem, Ön egynek a képviselőjével találkozott, s ez a pszichoanalitikus irányzat. A pszichoanalízis Sigmund Freud nevéhez fűződik, ő volt az első, aki egy személyiségfejlődési elméletet alakított ki. Freud meglátása szerint az ember legfőbb hajtóereje az ösztön, legfőképp a szexuális ösztön ami, mint minden más ösztön, azonnali kielégülésre tör. Az újszülött tehát már az ösztönei között a szexuális ösztönt is magában hordja, s ez az ösztön életkoronként változó testrészt "száll meg". Annak alapján, hogy mikor melyik testrész a legfontosabb a gyerek életében, különféle fejlődési lépcsőfokokat különböztetett meg Freud. Legelőször például a száj a legfontosabb a kicsi számára, ezért is nevezik ezt a fázist orálisnak. Ez érthető, hiszen a táplálkozás az életben maradás feltétele, így egy újszülött számára a legfontosabb dolog, amikor az anyukája szoptatja. Ekkor az evés-ivás mellett a testi kontaktust, az érintést, az ölelést is megkapja a kicsi, ami az egészséges fejlődésének szintén nélkülözhetetlen eleme. A szoptatás élménye tehát egy tökéletes érzéssel jár, a csecsemő minden igénye egyszerre "elégül ki". A későbbiekben a fejlődéssel együtt más-más testrész kerül a figyelem középpontjába. A fejlődéssel-növekedéssel együtt a gyerek megtanulja, hogy az igényei nem teljesülhetnek azonnal, meg kell tanulnia várni. Ezzel együtt egyre több elvárással is szembe találja magát a gyerek, aminek meg kell felelnie (ez a nevelés, aminek során a társadalmilag elfogadott elvárásokat közvetítjük a gyerek felé). A személyiségében két szint alakul ki, az Id vagyis az ösztön-én, és az Ego, vagyis az én. Ez utóbbi szabályozza az Id impulzusait, próbál egyensúlyozni a lehetőségek és a kívánságok között. Freud a személyiségnek egy harmadik elemét is megkülönböztette, ez a Super-Ego, vagyis a felettes-én, ami a lelkiismeret kialakulásával van kapcsolatban, s egy bonyolult folyamat eredményeként a 7-8 éves kor körül alakul ki. A felettes én képviseli a szigorúságot, olyan, mint egy keménykezű szülő, aki mindig a szabályokra figyelmeztet. Mivel ezt a szigorú szülőt magunkban hordjuk, ez teszi lehetővé, hogy betartsuk a társadalmi normákat, szabályokat akkor is, amikor senki nincs jelen, amikor senki nem látja mit is teszünk. A felettes-én kialakulásának része az azonos nemű szülővel való azonosulás (az általa képviselt szabályok, szerepek elfogadása), amit egy "harc" előz meg az ellenkező nemű szülőért. Ennek a harcnak a gyerek nincs tudatában, csak a viselkedésből lehet erre következtetni. Ebben az időben a fiúk harcban állnak az apjukkal, a lányuk az anyjukkal. Aztán ez a harc elmúlik, következik egy hosszú, nyugodt periódus, majd jön a  serdülőkor és a felnőttkor. 
Ez tehát, nagy vonalakban a pszichoanalízis elmélete, amit természetesen sokan finomítottak korrigáltak, új elemekkel bővítették. Mint mondtam, ez egy irányzat a pszichológián belül, a többi irányzat másként közelíti meg a pszichikumot. 
A hosszú bevezető után, ami talán nem volt felesleges, lássuk a konkrét kérdését, amire nagyon nehéz válaszolnom - talán ezért írtam a hosszú bevezetőt? - mert Ön egy terápiás kapcsolatban van egy kollégával, s nem a legjobb, ha ebbe a kapcsolatba valaki kívülről beavatkozik (egyszóval nem etikus). Így inkább a véleményem próbálom megfogalmazni, mintsem konkrét tanácsot adjak, inkább az anyai tapasztalatom írom le, így talán nem okozok nagy zavart. Bevallom, hogy én időnként "összebújtam" a gyerekeimmel, voltak ugyanis vándorlós korszakaik, amikor nem mindig volt erőm felkelni és visszavinni őket a saját ágyukba. Voltak "extra" alkalmak is, amikor történt velük valami napközben, amit nem tudtak megfogalmazni, elmondani, mert még nem volt rá szókincsük, akkor is igényelték az összebújásokat. Persze igyekeztem inkább nap közben kielégíteni a "vegyél ölbe" igényét, s éjszakánként a saját ágyukba küldeni őket. Nem mindig sikerült. Egyébként mind a mai napig mellém ül, hozzám bújik valamelyik a háromból, amikor leülök. Vagy az ölembe ülnek, vagy az ölembe hajtják a fejüket, egyszóval igénylik az anyai test melegét. A legnagyobb fiam 8 éves, a középső fiam 6 éves, a lányom 3. A pszichoanalízis sokat segített megérteni az emberi pszichikumból, de nem hiszem, hogy egyedül üdvözítő megoldással tudna szolgálni. Amióta én is saját gyerekeket nevelek, azóta sokkal megengedőbb vagyok, inkább hajlok az anyai ösztön szavára, mint a tudományéra. Egyébként egyre kevesebben mernek hallgatni az ösztöneikre, ennek része talán az is, hogy sok minden kikerült a pszichológiából a köztudatba, ami nagyon jó, hiszen tudatosabbak lettünk önmagunkat illetően, de ugyanakkor rossz is, hiszen sok embernek - főleg az anyáknak - lett lelkiismeret furdalása, "vajon mindent jól csinálok-e?"
A szorongás egy olyan félelemérzés, aminek nincs tárgya, vagyis az ember nem tudja megmondani, mitől fél. Ebben az állapotban a biztonság igényére még nagyobb a szükség, mint egyébként. Szinte elemi erővel jelentkezik az emberben, a "valaki védjen meg" igénye. Egy gyerekben még erősebb is lehet az igény a védelem iránt, mint egy felnőttben, akinek sokkal több eszköze van, hiszen felnőtt. 
Nekem is lenne egy kérdésem. A kollégával ugye beszéltek az Ön helyzetéről, lelkéről is? Arról, hogy Ön mennyire érzi bizonytalanságban magát, érzelmileg mennyire nehéz az Ön helyzete? A felnőtt által átélt szorongást ugyanis a gyerek nagyon gyorsan átveszi, s mivel kisebb az eszköztára arra, hogy megvédje magát, gyorsabban alakít ki tüneteket, így a gyerek kerül pszichológushoz. 
Egy kicsit hosszúra nyúlt a válaszom, elnézést, remélem sikerült valamit leszűrnie belőle.

Izsó Ildikó