Kérdések-válaszok

Egyik legközelebbi...

Egyik legközelebbi ismerősömről van szó, aki most várja a második kisbabáját (14 hetes állapotos). Idegileg teljesen kimerült, nagyobb gyermekével szemben a legelemibb tűrőképessége is hiányzik. A most négyéves kisfiúnak hisztériás rohamai vannak, bepisil, időnként cumizik (!), állandóan rohangál, játéktevékenysége a rombolásban merül ki, éjszaka többször felébred, és nem hajlandó aludni, a játszótéren verekszik, csúfolódik. Barátnőm elvitte őt szakemberhez, aki hiperaktívnak minősítette a kisfiút, és elkezdték a kezelését (speciális tornára kell járnia). Ennek ellenére azonban a helyzet nem sokat változott. A kisfiú nem ül le színezni, ragasztani, nem érdeklik a mesék, az asztali játékok, egyedül a rohangálásban és a mozgásos játékokban leli örömét. Még soha nem hallottam beszélgetést kezdeményezni, pedig állítólag nagyon jó a felfogóképessége, rengeteg mondókát, versikét tud. Sokszor durva és erőszakos, csúnyán beszél, dührohamai vannak.
Barátnőm abban bízik, a kistestvér megszületése majd jótékonyan befolyásolja nagyobb gyermeke viselkedését. Sajnos azonban mindennaposak nála a sírógörcsök, mert a kisfia egyszerűen nem képes (nem akarja, nem tudja...) elfogadni a körülötte levő világ korlátait, szabályait.
Azt tanácsoltam a barátnőmnek, próbáljon meg kisfia számára érdekes napi tevékenységeket kitalálni, hogy adjon tartalmat az együtt töltött napoknak (a kicsi szeptembertől lesz óvodás, két évig járt bölcsibe). De ő csak legyint, és azt mondja, minek, úgysem ül le a gyerek egy percre sem. Amúgy várt, tervezett kisgyerekről van szó, s bár a barátnőm elkövet néhány nevelési hibát (nem következetes, gyakran már csak a veréssel tud eredményt elérni a gyereknél, nincs meg benne az egészséges derű, a játékkezdeményezés, az anyákra jellemző fantázia), alapjában véve igyekszik jó anyja lenni gyermekének. De hát már majdnem arról van szó, hogy a szülő csalódik a saját kisgyerekében! Most attól retteg, mi lesz, ha a második gyermek is hiperaktív lesz. Akkor tényleg összeomlik.

Válasz

A leírt tünetek alapján, ill. hogy valóban diagnosztizálták is a kisfiút, úgy tűnik, tényleg hiperaktivitásról van szó. Nem akarok túl sokat írni erről, mert több olyan könyv jelent meg evvel kapcsolatban, amely részben a "nagyközönségnek" íródott (pl. Ehrat, Mattmüller-Frick: A nehezen kezelhető gyermekek (POS), Gondolat, 1991). Azért sem akarok erről bővebben mesélni, mert maga a hiperaktivitás kategória, ill. a kategóriába való besorolás is igen vitatott kérdés a pszichológiában (milyen tünet sorolható ide, mi a vezető tünet), az okokról és a kezelésről nem is beszélve. A probléma kezelése: minél korábban kezdődik el a fejlesztés, korrekció vagy terápia, annál jobb eredmény érhető el, bár lehet, hogy erre az eredményre hosszabb ideig kell várni, és nem azonnal jelentkezik a gyors változás. (A korai fejlesztés azért fontos, mert az agy plasztikussága miatt, más területek átvehetik, megtanulhatják a hiányzó funkciót.) Valóban speciális tornával, víz alatti gimnasztikával kezelik leggyakrabban. Tudomásom szerint nincs egyetlen ideális módszer, de azért létezik többféle jó korrekció is. Hogy mit is lehetne ebben a bonyolult helyzetben tenni? Először is a kisfiút el kell vinni valamiféle neki megfelelő mozgás terápiára, ha lassú is a változás, ki kell várni. Addig is, és e mellett is azonban lehet a gyermekkel valamit kezdeni: olyan helyre kell őt minél többet vinni, ahol szabadon rohangálhat, ahol nincs veszélyben a testi épsége (a hiperaktív gyermekek általában nem mozognak ügyesen, sokat esnek, esetleg túl óvatosak). Olyan "feladatokat", olyan, főleg nagymozgást igénylő játékos feladatot kell neki adni, amiket meg tud csinálni, és amiért megdicsérhető. A külső elismerés és biztatás neki is éppen annyira fontos, mint a többi gyermeknek. A feladatokat, tevékenységeket, ha a szülő adja, gyakran váltogatni kell, ha ezt nem tesszük meg, akkor a gyermek ezt úgyis "megszervezi" magának (egyik pillanatban itt van, a másikban már egész mást csinál). Egyenlőre tehát nem kell a gyermeknek olyan elfoglaltságot ajánlani, vagy tőle elvárni, ami koncentrációt, tartós figyelmet, finom mozgást igényel, tehát nem kell neki hosszan mesélni, nem kell feltétlen rajzoltatni. Ha mégis valamiféle rajzolást igényel a gyerek, ahhoz feltétlen nagy papírt adjon a szülő, nagy ecsetet, sőt ne lepődjön meg, ha kézzel, ujjal tud majd igazán kedvére alkotni a gyerek. Nagyon sok türelem kell egy ilyen kisgyermekhez, és főleg annak elfogadása, hogy a gyermeknél ez nem szándékos, nem akaratlagos, és általa nem is befolyásolható. Terápiával, sok türelemmel, kitartással és hittel viszont lehet eredményt elérni: a szülővel való jó kapcsolatot, a szeretetet, elfogadást a hiperaktív gyerekek is nagyon igénylik, de ezt az igényt nem, vagy nem a megszokott módon tudják kimutatni. A helyzetet nem oldja meg önmagában a kistestvér érkezése (aki ugyan miért lenne szintén hiperaktív?!), de nem segít a mama kimerültsége, türelmetlensége, szorongása sem. Éppen ezért, mivel a leírás szerint a mama már valóban az összeomlás határán van, azt tanácsolom, hogy feltétlen forduljon terápiát végző pszichológushoz vagy pszichiáterhez, aki segít majd ennek a helyzetnek a jobb, a gyermeket és a mamát is fejlesztő megoldásában.

Dr. Kőrössy Judit