Kérdések-válaszok

Kislányom 14...

Kislányom 14 hónapos, 2 hónappal ezelőtt kezdett el segítséggel járni, tehát először mindkét, most már csak egyik kezét fogom a járáshoz. Kisebb távolságokat, kb. 10 lépést már önállóan is meg tud tenni felém. Amikor a kezét fogom, már alig támaszkodik az enyémre, csak néha segítek neki egyensúlyozni vele. A problémám az, hogy az utóbbi 2 hónapban nagyon anyás lett: már a játékai sem kötik le addig, mint régebben, azt szereti, ha fogom a kezét és úgy ismerjük meg a világot együtt. Már ott tartunk, hogy egész nap a kezemet fogja, az étkezési időket és a babakocsiban ülést leszámítva, tehát ha egy pohár vizet meg akarok inni és ahhoz elengedni a kezét, éktelen üvöltésbe kezd. Pedig ilyenkor mindig valamilyen játékot, nézegetnivalót adok neki, de ha elengedem a kezét, nekem támaszkodik, odajön négykézláb hozzám és belém kapaszkodik, nem tűri, hogy eltávolodjak tőle még akkor sem, ha lát és hall közben és talán csak egy lépésre vagyok. Ha elmagyarázom neki, hogy mit fogok csinálni, azt rögtön megérti és már attól sírni kezd. A nagyszülei sem tudják negyed óránál tovább lekötni, mert elkezd VĂˇlasz:anyázniVĂˇlasz:, tehát engem hív és sír utánam akkor is ha jelen vagyok, pedig őket is szinte nap mint nap látja. Leginkább arra szeretnék tanácsot kapni, hogy mit tegyek ha el szeretném engedni a kezét, hiszen néha a háztartással is szeretnék foglalkozni az ébrenléte alatt és a járókát már nem tűri, csak ritkán játszik egyedül, ragaszkodik a jelenlétemhez. Gondolom előbb-utóbb kinövi ezt, ahogy egyre biztonságosabban tud majd járni, de most elég nehéz vele. A beszédfejlődése nagyon gyors, jókedvű és beszédes kislány, az idegenektől sem fél, barátságos és mosolygós, de ez kézfogás már állandósulni látszik.

Válasz

A jelenség, amit Ön is tapasztal, gyakori azokban az esetekben, amikor a gyerekeket "tanítják" a járásra. A mozgásfejlődés egy összetett folyamat, s a gyerek, bármilyen furcsának is tűnik, pontosan "tisztában van" azzal, mikor jött el az ideje a megfordulásnak, a mászásnak, a felállásnak, a leülésnek vagy épp az önálló járásnak. Ebben a folyamatban nemcsak az izmok és az idegrendszer fejlettsége a fontos, hanem a kíváncsiság is, ami ösztönzi a gyereket a helyváltoztatásra. Minél inkább képes önállóan elérni dolgokat, annál több mindent tud megismerni, s annál inkább kíváncsi lesz a világra. Nem szükséges tehát vezetgetni a kicsiket, mert akkor könnyen leszoktathatjuk őket erről a fajta önállóságról. Az önálló lépések megtétele feltételezi az idegrendszer érettségét is, ezért nem lehet járni tanítani a gyerekeket, meg kell várni, amíg maguktól megteszik az első lépéseket. Ez általában egy éves kor körül történik meg, tehát nem kell megijednie, nem követett el semmiféle hibát, amikor kézenfogta a lányát. Mindössze annyi történt, hogy a kíváncsiságának kielégítéséhez szüksége van Önre is, ezért követeli a folytonos sétálgatást. Élvezi, hogy eljut ide-oda, hogy máshogy látja a világot. Arra kell törekednie, hogy kevesebbet fogja meg a lánya kezét még akkor is, ha ennek sírás az ára. Eleinte próbálkozzon játékos formában azzal, hogy odahívja magához, s ha odaért kapja fel ölelgesse meg, s kezdődhet újra a játék úgy, hogy egy lépéssel hátrébb teszi le a lányát. Egy hét múlva aztán, amikor biztosabban közlekedik egyedül, lehet csökkenteni a "kézi sétáltatás" mennyiségét. Ehhez persze türelemre van szükség, és lassú lépésekben való haladásra.
Annak eldöntése, hogy a nagyszülők miért nem kötik le a kicsit, nem egyszerű, a levelében lévő információ is kevés ehhez. Egy éves kor körül, a világ felfedezésével párhuzamosan "anyásabbak" lesznek a gyerekek, hiszen sok, számukra "ijesztő" dologgal is találkoznak a kicsik, így fokozottabban igénylik az anya biztonságot jelentő közelségét. Igaza van abban, hogy ez a korszak elmúlik, mégpedig az önálló járás biztosabbá válásával.

Izsó Ildikó