Találatok az „ismet-a-dackorszakrol” kifejezésre:
Kérdés:
Természetesen nagyon szeretjük Andrist, a férjemmel is nagyon jó a kapcsolatunk. Andris mostanában nagyon sokat hisztizik. Ez igazán nem is zavarna, mert elég jól viselem, de nem csak sikít, hanem közben üti az arcát. Sokszor csinálja, szinte rögtön elkezdi, ha nem kap meg valamit, vagy nem azt csinálom, amit ő szeretne. Szerencsére most már egész nap vele vagyok, de a költözésnél egy hétre anyukámnál hagytuk Andrist. Azelőtt szeretett ott lenni, de mostanában ha arra megyünk, már tiltakozik, sír.
Ezenkívül az is bánt, hogy Andris nem hajlandó a bilire ülni (nem is erőltetem soha), és nagyon rossz az étvágya, néhány féle ennivalót eszik csak meg, de azokból sokat szokott enni. Úgy érzem, túlságosan szeretem a kisfiamat, nagyon óvom, így gátolom abban, hogy önálló lehessen. Kérem segítsen, mit tegyek, mert az nem jött be, amit eddig javasoltak, hogy ha sikít Andris, tereljem el a figyelmét.
A helyzete és a levele is összetett, ezért több részre bontanám a válaszomat is. A legfontosabb: ne legyen lelkiismeretfurdalása, nem követett el semmiféle nagyobb hibát. Ennek a tudatosítása az, hogy ezt elhiggye, az első lépés a megoldás felé. (Meggyőződésem, hogy egy gyereket nem lehet "túlzottan" szeretni, esetleg néha nem elég "okosan" szeretjük).
Tehát először a hiszti: Hároméves kor körül megnő az önállósodás igénye a gyerekekben, ezért az "én csinálom", "én akarom" egyre gyakrabban hangzik el. Ennek oka, hogy a gyerek értelmi és a mozgásfejlődésével egyre nagyobb kompetenciára tesz szert a világgal kapcsolatban, vagyis egyre több mindent képes megtenni abból, amit elhatároz (pl. "odamegyek a polchoz, leveszem a játékot, ha nem érem el, odaviszem a kisszéket", stb). Előbb-utóbb minden három év körüli gyerekben tudatosodik, hogy mindezt "ÉN" csinálom, egyre magabiztosabbak lesznek, lassan úgy gondolják, hogy bármire képesek. Ez persze nincs így, csakhogy a korlátokat most már nehezebben viselik. A fejükben ugyanis nem az van, hogy ezt nem tudom megtenni, mert még kicsi vagyok, hanem az, hogy nem tehetem meg, mert nem engedik. Két akarat feszül egymásnak: a szülő tiltása és óvása valamint a gyerek akarata. Ez okozza a konfliktust, ami a hisztihez vezet. Amit tehát mi hisztinek nevezünk, az a gyermeki akarat korlátok közé szorításából fakadó tiltakozás. Ez lehet látványosabb és lehet szelídebb, de mindenképpen meg kell jelennie a fejlődés folyamán, mert a gyerek akaratának fejlődését jelzi. Egyszóval szükséges, ha nem is kellemes jelenség. Fontos, hogy a felnőttek ne törjék meg ezt az akaratot, csak józan korlátok közé állítsák. Amennyiben lehet, engedjék érvényesülni az akaratot, teremtsenek választási lehetőségeket. Pl. szeretné megnézni, hogyan ég a gyufa, ezért leveszi a polcról és kivesz egy szálat. Ezt persze nem lehet hagyni, hiszen még nem képes felmérni a tűzzel járó veszélyeket, ezért a gyufát olyan helyre kell majd tenni, ahol nem férhet hozzá. Jó azonban megmutatni, hogy hogyan ég a gyufa, milyen gyorsan ellobban a láng, lehet két három szálat vele együtt elégetni, esetleg meggyújtani egy gyertyát. Lehet közben mesélni a tűzről is. Ezzel a kíváncsiság, ami a háttérben van, kielégült, az "én csinálom"-nak is engedtünk, és azt is tudjuk, hogy a gyufát ezentúl még magasabbra kell tenni. Vannak olyan helyzetek is, amikor nem lehet engedni, vagy nincs idő a szemlélődésre, ekkor a gyereknek el kell fogadnia, hogy most nem lehet valamit megtenni. Ez zökkenő mentesebb, ha gyakran vele együtt teszünk meg dolgokat. Ami a konkrét problémát illeti. Az arccsapkodás és a sikítás múló dolog, az anyai riadalom csak segíti a fennmaradását. Amit tenni lehet: csendesen szólni Andrishoz és megvárni, míg elmúlik. Baja nem lesz belőle, hogy egyszer-kétszer pofon üti magát, ha tapasztalja, hogy nincs eredménye, abba fogja hagyni. (Az én fiam a padlószőnyeghez verte a homlokát, néha pontos lenyomat volt a fején a mintából). Csendesen közölni kell Andrissal, hogy ha befejezte e hisztit, akkor .és itt már Önnek kell döntenie a szituációtól függően, hogy mit mond. Enged-e valamennyit, vagy közli a fiával, hogy nem lehet ezt vagy azt megtennie. Itt is nagyon fontos a következetesség, ha egyszer valamit nem lehet, akkor azt egy darabig tényleg ne lehessen megtenni.
Ami a nagymamát illeti: elképzelhetőnek tartom, hogy az egy hét hosszú volt, bár nem írta, hogy hogyan is zajlott pontosan ez a távollét (egyáltalán nem találkoztak Andrissal, vagy csak a napközbeni felügyelet volt a nagyié, előtte milyen hosszan vigyázott rá). Talán egy darabig nem kellene erőltetni az arra való sétálást, jöjjön a nagymama unokalátogatóba.
A bilivel várjon nyárig, ha jó idő lesz, lekerülhet a pelenka, hároméves kor körül gyorsan szobatiszták lesznek a gyerekek először nappalra, majd éjszakára. Ebben az ügyben várjon, egyenlőre kapcsolja ki a bilit, nem kell ráülnie Andrisnak, ha egyébként még pelenkát visel.
A levele alapján nem hinném, hogy rossz lenne az étvágya, talán van néhány étel, amit jobban szeret, mint mást. Abban az esetben, ha a gyerek előtt van étel és van választék, nem kap nassolni két étkezés között, akkor előbb utóbb kiegyensúlyozottabb lesz a táplálkozása. Fontos, hogy mindig legyen "evőtársa", vagyis ne egyen egyedül, hanem mindig Önnel együtt.
Izsó Ildikó
