Kérdések-válaszok
Azt írja, hogy egy...
lesz) álmaim munkahelyére léphetnék be, (magyar szakos tanár vagyok) a Magyar Intézet könyvtárosa és irodalmiprogram-szervezője lehetnék, körülvéve a kortárs magyar irodalom és művészet minden formájával, ráadásul befejezhetném PhD-tanulmányaimat, amit nem csak rettenetesen hanyagolok Lili mellett, de nem is bírok hozzájutni a fáradtságtól.
Ilyen lehetőség egyszer adódik, de kínzó lelkiismeret-furdalásom van a kislányom miatt. Férjem mindenben támogat, mert látja, hogy ismét "élni" szeretnék. Lilire a munkanélküli 20 éves húgom és délutánonként férjem édesanyja vigyázna, akiket Lili nagyon szeret. De az utazással együtt reggel nyolctól este hatig (pénteken kettőig) mégiscsak rengeteg idő!!! Az sem biztos, hogy Lilinek jobb lenne, ha egy évvel később mennék vissza tanítani, amit nagyon szeretek ugyan, ezt a könyvtárosi-programszervezői munkát csak kiruccanásnak
tekintem, de holtfáradtan, az iskolai és a gyerekek személyes gondjaitól terhelten, dolgozatjavítás és órakészületek közt töltenénk kettesben a délutánjainkat. (Tanárnak ugyanis nagyon lelkiismeretes vagyok, nem tudnék nem 100 százalékosan készülni minden órámra, és - sajnos- képtelen vagyok kivonni magam a gyerekeim magánproblémáinak bűvköréből...)
Óvodába még nem akarom adni, korainak tartom.
Sajnos, a munkahely miatt júniusra tervezem a szoptatás abbahagyását is, hogy szeptemberig szokja meg így az életet és az altatást, ne egyszerre érje a trauma, ami nem is tudom, trauma lesz-e, hiszen egész délutánokat elvan a nagyszülőkkel minden nyűg nélkül (akkor is csak én izgulok és telefonálgatok, hogy minden rendben van-e).
Lelkem mélyén még nem döntöttem, félek Lilit "magam nélkül" hagyni (most jut eszembe, képzelje el, pár hónapos koráig még a férjemnek sem engedtem, hogy kivigye sétálni, nehogy felsírjon, és én ne legyek ott, hogy megvigasztaljam).
Lili most már hatalmas, fejlett, nagyon okos és értelmes gyerek.
Kérem, segítsen, még van időm, mit tegyek??? Elmehetek dolgozni - vagy maradjak még vele? Azt szeretném, ha neki jó lenne, ha lelkileg egészséges gyerek lenne, aki tudja, hogy imádjuk, és mindig hozzánk tud fordulni minden gondjával.
Válasz
Levele végén azt kérdezi, mit tegyen? Nem tudom megmondani, dönteni Önnek kell.
Az a csapda(?), amibe most került, azt hiszem minden hivatást talált, hivatást folytatott nőnek ismerős, pláne, ha még lelkiismeretes is. Az ember lánya egy csomó energiát fektet be, hogy pályát válasszon, megtanuljon minél többet abból, amit lehet, hogy helytálljon a munkahelyén, s amikor megszületik a gyereke, előbb utóbb felmerül a kérdés, mi legyen a pályával? (Szándékosan nem karriert írtam, mert azt hiszem, aki karrierben gondolkodik, annak könnyebb ez a kérdés, illetve fel sem merül benne, hogy mit válasszon.)
El tudom képzelni, hogy hiányzik Önnek a szakma, jó lenne újra belefeledkezni a munkába, valami alkotó, produktív dolgot csinálni, ami kivételesen független a gyerektől, akit persze az ember imád, minden gondolata körülötte forog, ezer szállal kapcsolódik hozzá. A másik oldalon ott a kicsi, akitől a 10 órás távollét valóban sok, akinek az életéből az ember óhatatlanul kiesik. Mással él át egy csomó élményt, más lesz a fontos az életében, még ha átmenetileg is. (A félállás lehetőségét, gondolom próbálta?)
Gondolja végig, mit érezne, ha elmenne dolgozni, s mit érezne, ha otthon maradna? Lelkiismeret furdalás kontra be nem teljesült vágy? A levelében ilyesmit írt. Melyikkel tudna könnyebben megbarátkozni? Mi a hosszabb távú befektetés az Ön számára: a munka, a személyes építkezés, vagy még egy év a lányával? (Nem biztos, hogy az utóbbi az egyértelmű válasz. Nincs rosszabb, mint a frusztrált, türelmetlen anya.) Nem könnyű kérdések, a válaszok sem egyszerűek. Egy biztos, sem a lelkiismeret furdalás, sem a beteljesületlen vágyak miatt érzett feszültség nem tenne jót sem Önnek, sem Lilinek.
Azt is írja, hogy ezt a lehetőséget, bár ideálisnak tartja, csak kiruccanásnak tekintené. A pedagógusi munkának (magam is tanítok a felsőoktatásban), az az előnye adott, hogy bizonyos keretek között kötetlen, jobban összeegyeztethető a családdal. Sajnos az életben mindig rangsorolni kell, s előbb utóbb meg kell tanulni nem-et mondani. Először a környezetnek, aztán egy idő után a családnak is.
Vannak külső kényszerítő körülmények is, ebben az esetben talán könnyebb a döntés, mert meg van annak a lehetősége, hogy legalább részben átháríthatjuk a döntésünk felelősségét. (Azért írom a többes számot, mert én is hasonló cipőben járok, így van "saját élményem" a kérdésben. Ismerős a lelkiismeret furdalás, meg a rossz érzés is, amikor a két éves lányom, ha valami baja van, az apját hívja, az apjával alszik el, vele hancúrozik a déli elalvásnál, először azt mondta, hogy édesapa, tovább nem is sorolom.)
Aztán, ha visszamegy dolgozni, az, amit most nap közben el tud végezni, be tud osztani (a háztartás), megvárja esténként.
Egyébként a döntést nehezíti -erről Ön is írt - a gyerekünkről való leválás is. Többet lehet olvasni arról, hogy a gyereknek milyen trauma az óvodakezdés, az anyáról, szülőről való leválás kezdete, arról már kevesebbet olvashatunk, hogy hányszor ül az ember sírva az óvoda előtt a kocsiban, vagy megy le bőgve a lépcsőn, ha otthagyja a gyerekét, mondjuk a nagymamánál. Először azért bőgünk, mert a gyerek ordít, aztán azért, mert már nem ordít.
Azt hiszem, nem sokat segítettem ez alkalommal, talán, mert nem is nagyon lehet. Próbáltam szempontokat, lehetőségeket felvetni, leírni a tapasztalataimat, gondolataimat. Ha véleménye, észrevétele, kérdése lenne a leírtakkal kapcsolatban, kérem írja meg, azt hiszem sok anyuka küzd hasonló kérdésekkel.
Izsó Ildikó
