Az  "óvódáskori öningerlés" igen kényes témájához volna hozzászólásom. Kislányom 5,5 éves és jó egy évvel ezelőtt vettük észre először hogy ágyban-délutáni alvás előtt/helyett hasra fekve, valószínűleg ingerli magát a takaró alatt, rászólva abbahagyta- de alkalomadtán újra kezdte. Első  nagy szülői és főleg nagyszülői sokk után, azt hiszem éppen Izsó Ildikó tanácsára nem tulajdonítottunk túl nagy figyelmet a dolognak, bár ez a jelenség  azóta sem szűnt meg. A doktornő tanácsára akkor-és azóta többször is csak annyit mondtam neki, hogy ezt a dolgot nem illik társaságban csinálni. De úgy tűnik nekem, sajnos kislányom magától ezt nem tudja elég jól "kontrollálni"- van hogy bizony megfeledkezik magáról (EDDIG CSAK OTTHON-A CSALÁDBAN)- főleg ha éppen nem ő van középpontban, ha nem vele foglalkozunk éppen. Különben egyedüli gyermek, de 3 éves koráig a nagymamával volt otthon, aki közös háztartásban él velünk egy házban, mert én korán visszamentem dolgozni (6 hetesen, de közben is folyamatosan szoptattam, 8 hónapos koráig). A kislány nagyon értelmes, ügyes és társaságszerető, barátkozó típus, de nagyon érzékeny is,  mondhatni koraérett (pl. sokat olvastunk neki kicsi kora óta)  és imád oviba járni.   
Nemrég viszont kiderült, hogy az óvodában is rajtakapta egyik óvónéni-aki ezért meg is "ráncigálta", ahogy a kislány előadta bűnbánóan. Nekem ez nagyon rosszul esett. Mármint, hogy az óvónő "megráncigálta" érte (mikor mi otthon tudatosan tartózkodtunk ettől), mert ezek szerint az óvoda nincs felkészülve ennek a jelenségnek a kezelésére... akkor hát van oka a szülőnek is szégyenkezni emiatt vagy sem? Igaz, egy kis lélekrebeszélés után, azt is megtudtam, hogy a saját (a csoport) óvónénije (akivel igen jóban vagyunk) is látta már, de ő nem ráncigálja meg érte, csak rászól, meg hogy más gyerek is csinál ilyet... Van itt valami probléma, vagy csak beképzeljük magunknak? Az óvó nénik nem tanultak ilyesmitől a főiskolán?  Féltem a kislányomat a nyilvános megszégyenítéstől-de közben tanácstalan is vagyok. Férjem már azt is pedzette, hogy egyszer talán ki is kaphatna érte-hátha akkor jobban eszébe fogja vésni hogy társaságban nem szabad. Én viszont, úgy vagyok vele-hogy, bár mindig aggódom hogy esetleg nagyon kényelmetlen helyzetekbe is hozhat minket ha nem szorítjuk valahogy vissza a jelenséget (bár eddig nem történt ilyen) mégsem kockáztatnám gyermekem bizalmát örökre elveszteni-mert én úgy érzem, ez most a tét. Vagy ez csak túlzás? Ugyanis most is csak úgy tudtam az egészet belőle kiszedni hogy  előre bocsájtotta hogy "de anya, ugye nem versz meg érte?" (pedig nem is szoktuk!).
Azt is megkell említenem, hogy az ujjszopás is jelen van nála-az is csak olyankor, ha éppen nem köti le a figyelmét valami-vagy elalvás előtt-mégis zavar minket ez is. Nem is azért, hogy nem való már, ebben a korban (de hál Istennek talán a fogai még nem állnak ki), hanem azért, mert rögtön arra gondolok, hogy vajon hol rontottam el? Bűntudatom kellene legyen, mert visszamentem dolgozni? (örültem, hogy Anyukám vállalta és nem kellett bölcsibe adni, mert az még ennél is rosszabb variáció lett volna, nem?) Vagy mert nincs és úgy nézz ki már nem is lesz már testvére?  
Erről a témáról nem tudok beszélni senkivel, mert amolyan "tabu téma", még barátnők között is ezt tapasztaltam... várjam meg, míg bekövetkezik az óvónői megszólítás? Most olvastam a honlapon egy Anyuka levelét aki hasonló cipőben jár (Gergő kisfia óvónője szólította meg ezért) (dr. Molnár Tamás válaszát is olvastam, hogy az óvónő hozzáállása szimpatikusnak tűnik, nekem kevésbé: mit vár az óvónő a szülőtől ilyen esetben, ha semmit, akkor meg miért kell egyáltalán megemlíteni neki, vagy ezek szerint a jelenség ennyire megosztja a véleményeket? Mégsem annyira normális ez ebben a korban mint ahogy az orvosok megnyugtatnak minket, szülőket?..