Van egy 3 éves...

Nem könnyű néhány sor alapján válaszolni a levelére, mert nagyon kevés az információ. Ahhoz, hogy pontosan lássam a helyzetet és ahhoz igazodó megoldást tudjak javasolni, hosszas beszélgetésekre lenne szükség. Ezért a következőkben lehetőségeket vetek fel, talán ezzel is segítem Önöket a megoldás megtalálásában.
Elképzelhető, hogy csak életkori sajátosságról van szó, ekkor a probléma átmeneti, majd elmúlik.
Bármilyen furcsán is hangzik, a túl sok dicséret sem használ a gyerekeknek! A kicsik, amikor nyílik az értelmük és érdeklődésük a világ felé fordul, abban lelik örömüket, hogy tevékenykednek, vagyis csinálnak valamit. Az okoz örömöt a számukra, hogy megfognak, ledobnak, kivesznek, becsuknak, stb., tehát tesznek-vesznek. A cselekvés eredménye talán nem is annyira fontos eleinte, gyakran tapasztalható, hogy a megszerzett tárgy csak néhány percig köti le a kicsi figyelmét. Később az "én csinálom" öröme lesz a lényeges, vagyis az, hogy a gyerek teszi meg azt, amit akar. Fontos az eredmény is, de azaz eredmény, amit a gyerek kitűzött maga elé, s ez legtöbbször szintén a cselekvésben fogalmazódik meg ("elmegyek biciklivel a sarokig"). A cselekvés és a célkitűzés is belülről fakad, a gyerek igényéhez, céljához igazodik, az eredmény pedig erre a belső igényre hat vissza, azt erősíti vagy gyengíti. 
A túl sok szülői dicséret, főleg ami a cselekvésre és annak eredményére irányul, a gyerekben zajló folyamatokat "kívülre helyezi" vagyis már nem a cselekvés és az eredmény lesz a fontos, hanem a szülői dicséret. Ez azért nem teljesen jó, mert a szülő egyrészt nem lehet mindig jelen, hogy megdicsérje a csemetéjét, másrészt sosem lehet tudni, hogy a szülői kommunikáció hogyan csapódik le a gyerekben. Azt hiszem, Önök szándékukon kívül talán olyan magas igényszintet alakítottak ki a fiukban, ami szinte teljesíthetetlen (az ember mindig követ el hibákat, hol kisebbet, hol nagyobbat, a hibátlan megoldás ritka!). Ez a túlzottan magas igényszint az iskola közelsége miatt sem jó, hiszen ott, tanulási folyamatról lévén szó, elkerülhetetlen a hibázás. 
A levelében említette, hogy a gyermekei nagyon jó testvérek, azért én elképzelhetőnek tartom, hogy a féltékenység ki-ki tör, főleg a nagyobb részéről. A féltékenység ilyen formában is megjelenhet, mindenképpen jobb akar lenni, mint a húga, olyan jó, amit már nem lehet felülmúlni. Az életkorát tekintve lehet, hogy a személyiségfejlődésének olyan fázisába ért, amikor a rivalizálás inkább az apának szól, ebben az esetben megint más a helyzet.
Mint a levelem elején írtam, sajnos nem tudom megmondani, hogy pontosan mi okozhatta a fiánál ezeket a megnyilvánulásokat. Igazából az lenne a jó, ha egy pszichológussal tudnának konzultálni, mert csak a személyes beszélgetéseken át derülhet ki a pontos ok.
Ne ijedjen meg, nincs baj, csupán arról van szó, hogy az Önök kérdésében, mivel sok okozat válthatja ki ugyanazt azt az okot, sokkal több információra van szükség a megoldás megtalálásához. 
Addig is, amíg eldöntik, hogyan tovább, azt javaslom, hogy egyenlőre kerüljék a teljesítményt hívó helyzeteket (társasjáték, találós kérdések), inkább keressenek valamilyen együttes tevékenységet. Próbálják meg azt, hogy nem a teljesítményre, a végeredményre figyelnek, hanem a folyamatra ("nem érdekes ki nyert, a fontos, hogy együtt voltunk"). Néha pedig hagyják, hogy Ő győzzön a birkózásban, a fociban, a társasban.

Izsó Ildikó