Kérdések-válaszok
Régóta küszködök a...
Az óvodába való beilleszkedés állandó problémát jelentett, nem volt hajlandó az óvó néni kéréseit megtenni. Néha dührohamokba tört ki, földhöz vágta a székeket, csúnyán és tiszteletlenül beszélt az óvó nénivel. Az iskolában a probléma csak tovább súlyosbodott. Csak akkor volt hajlandó olvasni, ha a tanár külön megkérte rá, a feladatot csak akkor csinálta meg, ha "jobb napja" volt, többször "átrendezte" az igazgatónő irodáját. A következetes nevelésük hatására mára már a gyerek megteszi, amit a tanár kér, néha morog, de legalább megoldja a feladatot.
Viszont még mindig problémát jelent neki barátságot kötni. Csak olyan gyerekekkel barátkozik, akik nála fiatalabbak, tehát jobban el tudjak fogadni őt.
Természetesen az elejétől fogva szakember segítségét kértük az élettársammal. Eleinte a játékterapeuta segítette a helyzetet, viszont egy idő után a gyerek fejlődése megállt. Mostanára a legnagyobb problémájának a csoportba való beilleszkedés mutatkozik. Próbáltam a helyzetet úgy segíteni hogy gyakran elhívtam a barátait hozzánk játszani, de helyzet még mindig nem javul.
Arra a kérdésre szeretnék igazából választ kapni, hogy hogyan tudnám a gyermek szociális kapcsolatait segíteni?
Válasz
Nincs könnyű helyzetben sem Ön, sem a fogadott fia. Nagyra értékelem azt a törődést és segítséget, amit Ön nyújt a fiúnak.
Többször elolvastam a levelét, kerestem azt a pontot, ahonnan kiindulva segíteni lehetne a fiának. A gyermek életének korai szakaszában komoly sérülést szenvedett, attól nem kapta meg a legfontosabb érzelmi támaszt, akitől erre a legnagyobb szüksége lett volna. Az édesanyja, először nevelni, ellátni nem tudta az igényeinek megfelelően, majd végképp kilépett az életéből. (kicsit szimbolikusan szemlélve a dolgokat: nem teszi meg a felnőtt kérését, hisz a felnőtt sem tette meg az ő kérését -nem maradt vele az anyja).
A közösségben való jó működésünk alapfeltétele az érzelmi biztonság és az önbizalom, ami a fiánál még mindig nem teljes. Főleg a kortárskapcsolatok sikere múlik az önbizalmon, a magabiztosságon. Egy mélyebben sérült gyereknek sok energiája megy el arra, hogy érzelmi hátrányát leküzdje. Én azt javasolnám Önöknek is, hogy próbálják azt tenni, amit a fiuk önkéntelenül keres, fogadják el őt olyannak, amilyen, s egyenlőre ne akarjanak nagy változásokat elérni. Fogadják el, hogy kisebb gyerekek társaságát keresi, hívják meg a kicsiket, ha a fiuk is akarja. Próbáljanak beszélni a tanító nénivel, van-e lehetőség az iskolában, hogy néhány rászoruló -tanulásban lemaradozó- gyerekkel foglalkozzon a fiuk. Keressenek, teremtsenek olyan helyzeteket, ahol a fiuk megtapasztalhatja rátermettségét, ahol a környezettel kapcsolatban pozitív élményeket szerezhet.
Mindezt nagy odafigyeléssel tegyék, nem biztos ugyanis, hogy a fiuk több társas kapcsolatra vágyik, mint amennyivel most rendelkezi (van az un. introvertált, befelé forduló személyiségtípus, aki alapvetően kevesebb, de mélyebb kapcsolatot igényel).
Másrészt, kiderülhet, hogy a fiuk erős szociális érzékenységgel rendelkezik, s ez a későbbiekben lesz hasznos, ha majd pályát kell választania, tehát nem biztos, hogy haszontalan az, hogy a kisebbek társaságát keresi.
Az, hogy erőltetik a kortárskapcsolatokat, csak a saját "alkalmatlanságát" bizonyítja a fiuknak, azt erősíti meg benne, hogy valami nem stimmel vele, ez pedig nem tesz jót az önbizalmának. Így közvetve onthatják az esélyeit, hogy megtalálja a helyét a korosztályában.
Izsó Ildikó
