Találatok a „dackorszak” kifejezésre:

Kérdés-válasz
Cikkek

Kérdés:

Kislányom Adrienn 3 éves, kistestvére 2 hónapos. Adrienn mindig elég akaratos volt, korán elkezdődtek nála a "dackorszak" hisztijei. Most, mióta megszületett a kicsi, ezek csak rosszabbodtak. Van, amikor egész nap csak hisztizik, csapkod, és engem is megüt, megharap, pl. szoptatás közben. Nem fogad szót nekünk, nem akar este fürödni, mezítláb vagy félmeztelen járkál, mert tudja, hogy ez bosszant bennünket. Már nagyon el vagyunk keseredve a férjemmel, hiszen mindig szeretet vette körül Adriennt, most is igyekszem vele minél többet foglalkozni, a hét végén a papával kettesben is közös programokat csinálnak. Úgy látszik, semmi sem használ. A kistestvérét, Noémit nem bántja, állandóan puszilgatja, szeretgeti. Gondolom, hogy ennek ellenére féltékeny a testvérére, de ezt az agresszivitást nem tudom elfogadni. Hogyan segíthetnék rajta? Látom rajta, amikor megnyugszik egy-egy hiszti után, hogy őt is bántja a dolog, mégis mindig kezdődik minden elölről. Az esték katasztrofálisak, a férjem már szinte fél hazajönni, mert neki meg különösen nem fogad szót. De mit csináljunk egy ekkora gyerekkel? Őt már nem lehet betenni a kádba, vagy felöltöztetni, ha ő nem akarja. Igyekszem türelmes lenni vele, és nem hagyom magam provokálni, de azért néha nálam is betelik a pohár. Különösen azt tűröm nehezen, ha szoptatás közben piszkál. Nagyon sajnálom is őt, de a kicsit sem hanyagolhatom el. Már éjszaka is hárman alszunk egy ágyban, én a 2 gyerekkel, a férjem szegény a gyerekszobában. Meddig mehet ez így? Már a nagyszülőket sem merem elhívni segíteni, mert a szülés után az anyukám sírva utazott haza, olyan minősíthetetlenül viselkedett vele Adrienn. Kétségbe vagyunk esve, mert úgy érezzük, mi mindent megtettünk. Vigyük el pszichológushoz?

Önök valóban nehéz korszakot élnek meg, a diagnózisa is jó, itt alapjában tényleg testvérféltékenységről van szó. A nagyobb gyerek mindig rosszul reagál, ha kisebb testvére születik, hiszen meg kell tanulnia osztoznia a szülők figyelmén. Noémi születése azonban más problémákat is felnagyított.
A felnőttek hajlamosak arra, hogy mindig akkor figyelnek a gyerekre, ha az valamilyen nem kívánatos, "rossz" dolgot művel, pl. félmeztelenül járkál, nem akar fürödni, csapkod és verekszik. Ezekben az esetekben mindig osztatlan és maximális figyelmet kap, addig azonban amíg jó, gyakran csak fél füllel hallgatnak a kérésére. Ezt a gyerekek pillanatok alatt megérzik, s inkább rosszalkodnak, mintsem jól viselkednek. Persze a helyzetet nem lehet ennyire leegyszerűsíteni, vannak más tényezők is. Pl.: az esték általában nehezebbek, mert addigra már mindenki fáradt, mindenki gyorsabban elveszti a türelmét. Nem írta, hogy napközben Adrienn alszik-e még és mennyit? A délutáni alvásra sokáig szüksége van a gyerekeknek, még akkor is, ha esete esetleg később alszanak el. A délutáni alvással csökkenthető valamelyest az esti fáradtságból fakadó "rosszaság".
Adrienn a testvére születéséig osztatlan figyelemben, szinte határtalan türelemben részesült, most pedig van valaki, akit az anya ugyanúgy szeret mint őt, ráadásul van közöttük egy olyan kapcsolat, amiben ő már nem részesülhet és ez a szoptatás. Adrienn még kicsi ahhoz, hogy a keletkező indulatait megértse és kordában tartsa, ezt meg kell neki tanítani. A hisztizés is azt jelezi, hogy Adrienn megszokta, minden azonnal úgy történik, ahogy ő akarja, s ha véletlenül valamilyen kívánsága nem teljesül azonnal, hát követelőzik, erre szolgáló eszköze a hiszti. (Remélem, jól látom a helyzetet?)
Mit lehet tenni? Azt hiszem sokat használna, ha szeretetteljesen, de szigorú korlátokat állítanának Adrienn elé. Verekedni, harapni, rugdosni nem szabad, ezt szigorúan meg kell tiltani! Legközelebb fogja meg Adrienn kezét és nagyon határozottan, komolyan közölje vele, hogy ezt többet nem lehet, mert különben megy a szobájába (ha nincs szobája, jó a fürdőszoba is, persze előtte a veszélyes dolgokat el kell tüntetni) Onnan csak akkor lehet kijönnie, ha megígéri, többet nem verekszik és bocsánatot kér a viselkedéséért (a feltételeket is meg kell mondani előre!). Nagyon fontos, hogy azután a nap után, amikor nem verekedett meg kell dicsérni, de nagyon!
A szigorú szabállyal egy időben szoptatás közben feküdhessen, vagy ülhessen Ön mellé és olvasson neki, vagy figyeljék együtt, ügyesen eszik-e a baba? Noéminek egyenlőre az a fontos, hogy Öntől megkapja az anyatejet, semmiben nem sérül, ha szoptatás közben Adrienn-nek mesét olvas.
Az Apukának is csak akkor fog szót fogadni, ha Ő is felállít szabályokat és ezeket következetesen számon is kéri a lányától. A következetesség egyébként nagyon fontos eleme a nevelésnek, ha valami szabály, akkor az legyen szabály minden körülmény között, az egész család számára.
Gondolkodjon el azon is, hogy Adrienn mire képes önállóan, s azt, amit már egyedül is meg tud tenni, azt bízza rá, eleinte legyen ez kiváltság, később pedig elvárás a lánnyal szemben. Emellett, ha a kicsi alszik, vegye sokat ölbe, és csináljanak együtt dolgokat.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 3 éves és 2 hónapos, kisfiam pedig 4 hónapos.
Férjemmel úgy érezzük néha, hogy nem bírunk a lányunkkal. Nagyon akaratos és makacs és sajnos gyakran (naponta) hisztizik. Mindezek mellett el kell mondanom, hogy nagyon felszabadult és jópofa kislány. Postán, játszótéren biztosan feltűnik mindenkinek, ahogyan énekelget, játszik, beszél hozzánk. A probléma leginkább akkor van, amikor nem tudunk vele foglalkozni. pl.: háztartás, vendégek, stb. Már a kistestvére megérkezése előtt is voltak ilyen gondok, egyesek a családból oda vezetik vissza a dolgot, hogy egyenrangú partnerként kezelem és ez így nem jó. (pl. ne kérdezzem meg tőle, hogy mit kér ebédre, ha van választék, hanem azt tálaljam neki, amit én gondolok. vagy: ne kérdezzem meg, hogy melyik ruhát szeretné felvenni, hanem adjam rá azt amelyiket én gondolom. Sőt, még azt is a fejemhez vágták egyszer, hogy mindig válaszolok neki.) Én úgy érzem, hogy ha a körülmények megengedik, meg kell vele beszélni mindent. Azonban vannak pillanatok, amikor érthetetlen a lány és hiába minden szépszónak, hiába minden türelemnek, csak üvölt. A kérdésem az, hogy ilyenkor mi a teendő. Közösségbe jár és rengeteg rossz szokást hot haza. pl. köpköd. volt már arra példa, hogy a szájára ütöttünk, többszöri felszólítás után. Nem érzem helyesnek és lelkiismeretfurdalásom van mindig utólag, de az adott pillanatban nem érzek jobb megoldást. vagy pl. ha csúnya szavakat kiabál (büdös vagy, kettéváglak, hülye, buta, stb, vagy ha nem akarta a házicipőjét felvenni, mert megmakacsolta magát, beküldtük (ill. vittük az üvöltő gyereket) régen a szobájába. Most a kistestvér alszik ott általában, ezért az előteres (otthonos és lezárt) lépcsőházba tettük ki, azzal a kikötéssel, hogy ha befejezi a hisztit, bejöhet. Ilyenkor 1 perc se telik el és bejön, átöleli a rongyiját, bekapja az ujját és megnyugszik.
Kérem, segítsenek, szeretném ugyanis ezeket a "veszekedéseket" elkerülni. Esténkén a kádban mindig "összegzem" a napot és néha nagyon nyomaszt, hogy nem bírunk a saját gyerekünkkel. Apukám csodál a türelmemért, de én nem érzem jogosnak. Félek, hogy hosszútávon esetleg ártunk a gyereknek. Valamit elrontunk/rontottunk!?

A levele alapján úgy gondolom nem rontanak el semmit, sőt, nagyon szimpatikus a gyereknevelésről vallott nézete. Ne hallgasson "egyesekre", hosszútávon megtérül a befektetése.
Mi lehet a baj? Úgy vélem, a lánya életkorából eredő önállósodási törekvés -népszerű nevén a dackorszak - csak részben oka a viselkedésének. A másik ok ott alszik a szobájában, vagyis a testvérféltékenységgel is számolniuk kell. Általában a kistestvér érkezése után nem azonnal, hanem néhány hónap elteltével jelentkeznek a tünetek, hisztisebb, akaratosabb lesz a nagyobb gyerek. Ez érthető, hiszen az eddig csak rá fordított szülői figyelem megoszlik, ráadásul egy csecsemő gondozása, a szoptatás több elfoglaltságot jelent, mint egy 3 éves ellátása. A hisztik, amiket átélnek, a kistestvérnek is és Önöknek szólnak. Csökkentheti a testvérféltékenység tüneteit, ha intenzívebben foglalkoznak a lányukkal, ha az a szülő, aki éppen nem a kicsivel foglalkozik elviszi a nagyot sétálni. Jó, ha mindig vannak olyan programok, ahova csak a nagy mehet, a kicsi nem. Otthon adjanak neki feladatokat. Esténként, amikor a kicsi már alszik, legyen olyan időszak, amikor csak a lányuk kívánsága teljesül, amikor osztatlanul élvezi az Önök figyelmét. Ha még igényli, vegyék gyakran ölbe, dajkálják.
Ezzel együtt azokat a szabályokat, amelyek betartását Önök fontosnak tartják továbbra is követeljék meg.
Az óvodából sok olyan szokást hoznak haza a gyerekek, ami nekünk szülőknek nem tetszik, s ez nem az óvónők hibája. Ilyen esetekben talán az vezet leggyorsabban eredményre, ha egy rövid magyarázat után nem vesznek tudomást a dologról.
Végül csak annyit: a szeretetteljes, türelmes nevelés, a gyerek életkori sajátosságainak figyelembevétele mindig eredményes.
Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 4 éves múlt, van egy két és fél éves fiútestvére. A kérdésem a kislányommal kapcsolatos, aki a mai napig produkál a dackorszakra jellemző tüneteket. Ma például a fél délelőttöt áthisztizte jelentéktelen dolgok miatt, és én képtelen voltam megnyugtatni. Sem a nyugodt, vigasztaló, sem a határozott (nem ordító) szóra nem reagál ilyenkor. Általában akkor történik ilyesmi (az órákon keresztül való sírás, dobálózás, kiabálás stb...) amikor változás történik az életében, akár nagy, akár kicsi, vagy elfárad. Eszter egyébként nagyon határozott egyéniség, nagy akaratereje van, saját ötletei vannak, amiket meg is valósít, okos, precíz. Azt is tudni kell, hogy a testvére születése nagyon megviselte, akkor jelentkeztek nála a hisztirohamok először, persze sokkal töményebben, mint most. Az a kérdésem, hogy el fog e múlni ez a viselkedése, illetve mit tehetnék annak érdekében, hogy ezt minél előbb elhagyja. (Azon kívül, hogy megpróbálok türelmes maradni, biztosítani a nyugodt családi hátteret és az egyenlő elbánást a testvérek között. - nem mindig sikerül.)

A lányánál tapasztalt jelenség két okra is visszavezethető, az egyik a testvérféltékenység, a másik az életkorából eredő fokozott önállósodási törekvés, népszerű nevén a dackorszak kezdete.
Az új testvér születése a sorban előtte lévő, tehát az addig legkisebb gyerek számára mindig a "trónfosztó", a rivális érkezését jelenti. A szülők persze azt szeretnék, ha nem lenne harc a testvérek között, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezt nagyon ritkán lehet elérni. Fokozott a háborúskodás, ha korban közel állók, és azonos neműek a gyerekek. Általában az iskoláskor táján aztán lassan megszűnik a harc és jó esetben remek kapcsolat alakul ki a majdnem azonos korú testvérek között. Addig azonban a szülők gyakran tapasztalják a testvérek közötti agressziót, mint a féltékenység egyik megnyilvánulási formáját. "Agresszió minden olyan szándékos cselekvés, amelynek indítéka, hogy nyílt vagy szimbolikus formában kárt, sérelmet, fájdalmat okozzon valakinek vagy valaminek." A különféle elméletek szerint más-más okokra vezethetők vissza az agresszív megnyilvánulások.
A gyermekek nevelése során szükség van a korlátokra, mégpedig a jól körülhatárolt, szilárd tilalmakra. Ezektől nem sérül a gyermek személyisége, nem akadályozzuk a kibontakozását, inkább biztonságos mozgásteret biztosítunk a számára.
Az Önök esetében (is) a "mélyen szemébe nézve" nem elég, ha agresszíven viselkedik a lánya. Jó lenne megérteni a gyerek viselkedésének okát, s ehhez képest kellene változtatni az Önök magatartásán. Az jó, hogy a nagy szeret részt venni a kicsi gondozásában ezt, amennyire lehet, támogatni kell. Az agresszív megnyilvánulásoknál pedig a lánynak éreznie kell, hogy igazán haragszanak rá a felnőttek. Valamilyen büntetést is ki lehet találni, amivel nyomatékosítani lehet a "haragszom rád"-ot. A karmolást, marást, a felnőttek megütését semmiképpen sem lehet megengedni, határozottan meg kell fogni a lányzó kezét és nagyon komolyan megmondani, hogy ezt nem szabad, kilátásba helyezve a büntetést (menjen a szobájába a lány, legyen egy negyed óra "mosolyszünet").
A következetességnek itt van szerepe, hiszen, ha valamire egyszer a szülő azt mondja, hogy nem, akkor semmilyen könyörgésre, semmiféle alku ellenére se engedjenek a nem-ből. Ezért van arra is szükség, hogy a nem-ek mindig jól átgondoltak legyenek, mert az értelmetlen tiltásnak csak kára van.
Izsó Ildikó

Kérdés:

2 hónapja született második lányom. A kettő között 19 hónap korkülönbség van. A "nagyobbik" természetesen nagyon féltékeny a picire. Ha hozzánk jönnek más gyerekek akkor azoktól is elvesz minden játékot és csak a veszekedés, sírás folyik. A dackorszakát is most kezdte el.
A kérdésem az lenne, hogy most tekintettel a változásokra (kistestvér érkezése) kerüljem inkább az ilyen baba-mama találkozókat nálunk, vagy viseljem el minden alkalommal ezt a veszekedést (mert talán egyszer majd megszokja, hogy mások is játszhatnak az ő játékaival) ?

A testvérek közötti féltékenység a legkörültekintőbb szülői figyelem mellett is, előbb-utóbb jelentkezik. A nagyobb gyerek, aki eddig egyedül élvezhette az anyai és apai figyelmet, osztozni kényszerül az újonnan érkezettel. Ráadásul a kicsi több gondoskodást, odafigyelést igényel egyszerűen azért, mert kicsi, amit persze a nagyobb gyereknek nem lehet megmagyarázni, még ha meg is értené, akkor sem tudná elfogadni. Emellett a szoptatás olyan bensőséges, közeli kapcsolatot jelent, amiben a nagyobbnak már nem lehet része.
A nagyobb testvér előtt két út áll: vagy visszalép egy korábbi fejlődési állapotába és újra ő is kicsi lesz (ennek jelei, ha a már szobatiszta gyerek újra bepisil, vagy a cumisüveget/cumit már nem kérő nagyobb, újra kéri azokat, és persze még számos más forma jelenhet meg. A másik lehetőség, hogy a nagyobb "előre menekül", vagyis ő lesz a "nagy", akinek sok minden kiváltsága van, amit a kicsi még nem tehet meg. (ő már bilibe, míg a kicsi csak pelusba tud, a kicsi még csak cumisüvegből, míg ő a nagy, már pohárból ihat, stb).
Mindkét lehetőség bekövetkezhet, a szülői magatartás erősítheti vagy gyengítheti egyiket-másikat. A testvérféltékenység tipikus megjelenési formája a Ön által említett játékféltés is. A nagyobb gyereknek hirtelen a többi gyerek is vetélytársa lett, még ideiglenesen sem szeret velük osztozkodni. A két hónap, amióta megérkezett a kicsi, nagyon rövid, ezért átmenetileg azt javasolom, hogy azt a kevés szabadidőt, amit a pici hagy, töltsék együtt, egymásra figyelve a nagyobbal. Játsszanak kettesben, rajzoljanak, meséljen neki, ha igényli, vegye sokat az ölébe, dajkálja. Amennyiben megoldható, az apuka vagy a nagyszülők, néhány órára vigyék el a nagyobb lányzót, legyen olyan program ahova csak ő mehet el, a kicsi nem.
Fontos, hogy érezze, neki is jut a szülői figyelemből és a szeretetből. Emellett persze nagyon sok türelemre, megértésre, belátásra van szükség, hiszen ez a helyzet a "nagynak" is nehéz.
Izsó Ildikó

Kérdés:

A következő helyzet miatt szeretném a segítségét, tanácsát kérni: kislányom 2 éves múlt, öccse 4 hónapos. A gondom a lányommal van. Egy lift nélküli 4 emeletes ház negyedik emeletén lakunk. Eddig tulajdonképpen csak úgy tudtam a 2 gyerekkel egyszerre le-föl közlekedni ha segítségem volt, ám most a jó időbeköszöntével csak nekivágok egyedül is. A lányom dackorszakának tetőpontját éli, akaratos hisztis kis lény. Gyakran bemondja az "unalmast" olyankor megmakacsolja magát, és nem hajlandó egy lépést sem tenni, csak cipelteti magát. A játszótéren pedig játszadozik, de ha menni kell nem tudom vele megértetni jobbik esetben csak üvölt, rosszabbik esetben hisztizni kezd, üti magát, földhöz vágódik. Van hogy egyszerre a kicsi is üvölt már az éhségtől, én pedig tanácstalan vagyok hogy mit tegyek. Megverni nem akarom, próbáltam szép szóval, haragosan, próbáltam "zsarolni" (itt hagylak, én megyek..) de semmi nem használt, sőt rám se hederítve egyedül indul vissza a játszótér felé. Mit lehet tenni ilyen esetekben, és ez a viselkedés normális-e ilyen korban???

A helyzet nagyon ismerős számomra is, így teljesen megértem, milyen nehéz helyzetben van. Úgy gondolom, lánya viselkedését nem is annyira a dackorszaka, hanem a féltékenység befolyásolja. Amíg nem volt a kistestvér, az Ő kívánságai voltak a legfontosabbak, most pedig nem elég, hogy szülei szeretetén osztoznia kell valakivel, még alkalmazkodnia is kell a kicsihez, megszakítva a játékát. Talán több ötlete lesz, ha ebből a szempontból nézi a dolgokat. A helyzete ugyanis csak leleménnyel oldható meg. Azt tudom tanácsolni, hogy pl. próbálja átszervezni a napjukat. Délelőtt, amikor kevesebb az idő, inkább sétálni menjenek, amikor a folyamatos séta során a lánya talán észre sem veszi, hogy újra hazaérkeznek. Próbáljon valamit kitalálni, amivel hazatérésre ösztönözheti a lányát: megnézzük a mesét, megsütjük együtt a süteményt, elkészítjük apának a vacsorát, otthon megesszük az epret. Amit próbáljon elkerülni, hogy a kistestvérre hivatkozzon a hazatérésnél, mert ezzel csak serkenti a lánya ellenkezését. Általában is próbáljon vele többet, személyre szólóbban foglalkozni, hivatkozzon a nagylányságára, rámutatva arra, hogy ő mennyi mindent tud már, az öccse pedig még alig valamit.
Gondolja át, hogy mennyire megváltozott az életük, a lányának is!, akire most sokkal kevesebb ideje jut a kicsi miatt, holott Ő most fokozott mértékben igényelné az anyai figyelmet.
Az utcai hisztikben nekem is részem volt, pl. amikor a nagyobbik fiam lefeküdt a jeges járdára és üvöltött torka szakadtából. Én vártam, ott voltam mellette, figyeltem arra, hogy ne lépjenek rá a járókelők, egyébként meg megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat és csendben maradtam. Amikor elmúlt az indulat, és abbamaradt a vergődés, leporoltam a gyereket, miközben reméltem, hogy nem fázott meg, és indultunk tovább. Amire próbáltam figyelni, hogy beszélgessek vele, megtudjam, miért veszítette el ennyire a türelmét. Próbáltam "alkut kötni" vele, ha kiderült, mi nem tetszett neki, amiben lehetett engedtem, cserébe én is kértem valamit. /Ebben a módszerben nekem a legnehezebb az volt, hogy figyelmen kívül hagyjam a jószándékú járókelők véleményét/
Még egy tapasztalat: a játszótérről való hazatérésre már jó előre fel kell készülni, mert mindig hosszú időt vesz igénybe a hazaindulás, még akkor is, ha simán megy minden. Amikor már voltak a lakótelepen, játszótéren ismerőseim, én megbeszéltem, hogy otthagyhatom-e a nagyobbik fiamat addig, amíg a kicsivel hazamegyek szoptatni. Cserében aztán én is vigyáztam a másik gyerekre, amikor az anyukája elment vásárolni.
Remélem tudtam valamit segíteni.

Izsó Ildikó

Kérdés:

A kislányom 1 éves és 8 hónapos. A gondom, hogy kezdenek gyakoriak lenni az összeütközéseink. Ha nem engedek meg neki valamit (például hogy papucsban kifusson a hidegbe, vagy elveszek tőle valamit, amivel kárt tehetne magában), jeleneteket rendez. Ordít, eldobja ami a kezében van, vagy éppen a földhöz veri magát. Tudom - dackorszak, minden gyerek átesik rajta. De hogyan kezeljem? Ha próbálom megmagyarázni, hogy nem elfogadható a viselkedése, már az első szavak után még jobban ordít. Próbáltam nem figyelembe venni - egy idő után abbahagyja, így ez elég jó módszernek bizonyult. A baj ott van, hogy egyre inkább elvesztem a türelmem. Rákiáltok, néha kap is a kezére vagy a szájára. Emiatt aztán nagyon lelkiismeretfurdalásom van. Amúgy nagyon érzékeny kislány, hacsak felemelem a hangomat, már sír. A férjem eddig türelmesebb volt hozzá, de már nála is fogytán a türelem. Mit tehetnék, hogy ne rontsam teljesen el a kettőnk kapcsolatát és ne tegyem tönkre a dühkitöréseimmel? Szinte minden könyvben azt olvastam, hogy ha türelmesek vagyunk a gyerekhez, hamar kinövi. Nagyon szép, elméletben egyet is értek vele. De hogyan lehet ezt megvalósítani? Én amúgy is nagyon lobbanékony természetű vagyok, hamar eljár a kezem meg a szám (de csak a családban, máshol inkább meghúzódom). Hat hete visszatértem dolgozni, azóta napi 10 órát egy fiatal nővel van, akinek még nincs gyereke. Sokat viszi magához, többet vannak nála, mint otthon. Amikor én hazaérek, már csak 3 óra marad a lefekvésig. Ezalatt igényelné, hogy vele foglalkozzam (szeretném is), de vár rám a vacsora- és ebédkészítés, meg a mosogatás. Mivel még nincs rá lehetőségem, hogy külön szobába tegyem (építkezünk és jelenleg csak egy szoba lakható), muszáj elvégeznem a dolgomat, amíg ébren van. Ő persze nem ezt szeretné, és itt kezdődnek a bajok. A hétvégék csendesebbek, pedig a férjem szombaton sincs otthon és én is egész nap dolgozom.
Tudom, hogy nekem kell megváltoznom, de hogyan? Kérem, segítsen.

Többször elolvastam a levelét, azért is került a válaszom címe után a kérdőjel. Arról nem írt, hogy lányánál mikor kezdődtek a hisztik? Valamiért az a gyanúm, hogy az Ön munkába állása után, s ebben az esetben a tapasztalt viselkedésváltozások nem írhatók egyértelműen az önállósodási törekvés számlájára. A dackorszak egyébként is később, két-hároméves kor körül kezd kibontakozni.
Úgy gondolom, s ebben lehet, hogy nem ért velem egyet, a kislányának "anyahiánya" van. Több mint másfél évig zavartalan volt az együttlétük, ezután hosszabb-rövidebb szoktatás után az anya, akihez a legszorosabban kötődött, egyszerűen odaadja őt valaki másnak. Gondoljon bele, hogy amióta Ön dolgozik, szinte alig van a kicsivel. Mint írja, amikor hazaér, el kell végeznie a házimunkát, s a rövid három órás együttlétüket is jócskán megkurtítja a főzés, mosogatás stb. Ön pedig biztosan fáradt, mert napi 10 órai munka/távollét után nem is lehet más. Gondoljon azonban bele, hogy a lányának szinte ugyanúgy szüksége van az Önnel való együttlétre, az Ön figyelmére, mint mondjuk a tiszta pelenkára vagy az ebédre. Mivel beszélni még nem tud, nem sok eszköze marad ahhoz, hogy az Ön figyelmét magára vonja. Mivel okos kislány, gyorsan megtanulta, hogy ha valami olyat tesz, amit nem szabad, akkor, ha csak átmenetileg is, és ha nem is a legjobb formában, de Ön és persze az apukája is legalább rá figyelnek, vele foglalkoznak.
A másik, ami kitűnt a leveléből, hogy az Ön vállán nagyon sok van most a családban. Van ideje pihenni, kikapcsolódni, regenerálódni? Nem arra gondolok, hogy napokra utazzon el, de egy héten legalább 2-3 óra jut-e saját magára, amikor nem kell mással foglalkoznia? Az energiái így csak fogynak, ami szintén okozhatja, hogy egyre türelmetlenebbé válik.
Mindezt nem azért írtam le, mert lelkiismeret furdalást akarok kelteni Önben, hanem azért, hogy a helyzetet jobban megértve könnyebben találjon kivezető utat. A lányának szüksége van Önre, mert Ön az édesanyja, akihez a legszorosabban kötődik. Belátom, hogy ördögi körben forognak, mert ha most nem dolgoznak sokat, nem lesz házuk, ahol zavartalanul együtt lehetnek majd a lányukkal.
Milyen megoldást lehet találni? Ilyen távolságból ezt nem tudom megmondani. Talán annyit javasolnék, hogy próbálja átszervezni az otthoni munkáját, s amikor hazaér a lányával legyen egy fél-háromnegyed óra, amikor csak vele foglalkozik, minden mást tegyen félre. Munka közben is meséljen neki, hagyja ott néha amit éppen csinál, meséljen énekeljen neki, vonja be, amennyire lehet a munkába, mutasson meg neki ezt-azt.
A türelem azonban így sem nélkülözhető. S még csak annyi: próbálják ne bántani a kicsit, a testi fenyítés nem használ, csak árt. (Önnek is és a lányának is).
Válaszomat átolvasva még valami feltűnt. Nincs esetleg a közelben rokonság, nagyszülő, testvér, aki segíthetne Önnek? Gondolom, az a hölgy, aki a kislányra vigyáz megbízható.
Remélem tudtam valamelyest segíteni, ha bármilyen kérdése, észrevétele van, kérem írjon.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Majdnem 4,5 éves nagyobbik lányom néha megmakacsolja magát és "azért sem", vagy "azért is csinál valamit". A dackorszak jelentős részét nagyobb viharok nélkül éltük át, általában megtaláltam vele a hangot. Éppen ezért nem tudom most mire vélni az ilyenfajta viselkedését.
Az én megoldásom: általában röviden megkérem, hogy hagyja abba, és ezután nem veszek tudomást a helyzetről. Ezt a megoldást olvastam az Ön rovatában is, de helyes ez még 4,5 éves korban is? Vagy szigorúbban kellene fellépni és engedelmességet kívánni? Ez utóbbi az, amit a környezetemből hallok némelyektől, és ami megvalósítása az én "nevelési elveimmel" (ha használhatom ezt a kifejezést) ütközne.
Következő kérdésem az alvással kapcsolatos: Helyteleníthető-e az a gyakorlat, hogy ott maradok lányaim szobájában addig, amíg elalszanak (3 és 4,5 évesek)? Lehet-e összefüggés e gyakorlat és a között, hogy éjszaka többször felébrednek (a kicsi többször, a nagy ált. egyszer), és "átvándorolnak" a szülői hálóba?
Utolsó kérdésem a büntetéssel kapcsolatos: Szükséges-e a büntetés a nevelés során? Ha igen, akkor milyen formában? Ha nem, akkor miért nem? És milyen más út van helyette?

Az, hogy nevelési elvei vannak, nagyon jó ugyanis következetességet biztosít az Ön számára, ami a sikeres nevelés egyik feltétele. A másik feltétel, hogy a szülő időnként elgondolkodjék azon, vajon mi válthatja ki gyermeke viselkedését. Ez főleg akkor hasznos, ha rendszeresen ismétlődő viselkedéses megnyilvánulásról van szó. A leggyakoribb okok között szerepel a testvérek közötti féltékenység, ami általában mindkét gyerek részéről tapasztalható, de más-más formában. Általában intenzívebb a kis korkülönbséggel született azonos nemű gyerekek között. A testvérféltékenység hátterében legtöbbször megfigyelhető a szülői figyelem iránti fokozott igény és a testvérrel való rivalizáció.
Az Ön esetében is azt javaslom, próbáljon elgondolkodni azon vajon mi lehet lánya viselkedésének oka: testvérféltékenység, több szülői figyelem kiharcolása, nagyobb önállóság elérése? Egy gyereknél csak akkor fogjuk elérni, hogy viselkedése megváltozzék, ha a saját reakciónkon is változtatunk. Amikor mi egy "bejáratott", megszokott rutint (ne csináld ezt vagy azt, mondjuk gyereknek, aki persze tovább csinálja a tiltott dolgot, mi megismételjük a felszólítást, a gyerek még intenzívebben folytatja, mi rákiáltunk, megfenyegetjük vagy otthagyjuk), tehát ha egy ilyen, naponta ismétlődő helyzetben mi másként tudunk reagálni, akkor a gyerek viselkedése is változni fog. Ez persze nem könnyű, mi is a szokásaink rabjai vagyunk, csakúgy, mint a gyerekek. Elnézést, hogy talán egy kicsit filozofikusra sikeredett a válaszom eleje, de konkrét tanácsot ilyen helyzetben nehéz adni, mivel nem ismerem a pontos helyzetet.
Az alvással kapcsolatban: valóban lehet összefüggés a között, hogy Ön megvárja, míg elalszanak a lányai és az éjszakai vándorlások között. A gyerekek megébrednek éjszakánként és önkéntelenül is azt a helyzetet keresik, amiben elaludtak. Mivel Önt nem látják, keresésére indulnak. Egyébkent a testvérek egy szobában való önálló elalvásra szoktatását azért javaslom, mert az elalvások előtt az egyedüllétükből adódóan egymásra vannak utalva, ami segíthet a testvérféltékenység csillapulásában, illetve egyfajta testvérek közötti szövetség kialakulásában. A vándorlásokról is le lehet szoktatni a gyerekeket, ehhez vállalni kell az eleinte jelentkező tiltakozásokat, és minden esetben vissza kell kísérni a gyereket az ágyába, meg kell nyugtatni, ha tiltakozna. Mivel ez eleinte egy éjszaka többször is lejátszódhat, a szülők általában vállalják az "éjszakai vándorral" való együttalvást, mert így Önmaguk számára is nyerhetnek egy kis pihenőidőt.
A nevelés során a gyerekek elé több korlátot is kell állítani, vagyis meg kell tiltani neki ezt-azt. Ennek több oka van, egyrészt vannak dolgok, amelyekre még nem képes, vannak, amik veszélyesek számára. A gyereknek ahhoz, hogy megismerje viselkedésének korlátait gyakran kell azokat feszegetnie próbálgatva, hogy ezek a korlátok valódiak-e. A szülő ebből annyit érzékel, hogy már megint valami olyasmit csinál a gyerek, amit nem szabad. A gyereknek viszont meg kell ismernie a határokat, mert csak a szilárdan meghúzott határokon belül érzi biztonságban magát. A korlátoknak persze mindig alkalmazkodniuk kell a gyerekhez, vagyis változniuk kell, ahogy a gyerek növekedik, fejlődik. Ez persze azzal jár, hogy a gyereknek újra és újra meg kell tapasztalnia az új határokat. Ez a "határ-tapasztalás" feszültséggel, konfliktussal jár, a gyerekkel éreztetni kell meddig mi van a számára megengedve. Ennek egyik módja, hogy a helytelen viselkedést szankcionálják, vagyis büntetik. Büntetésre -ami a viselkedés negatív következményének megtapasztalása - szükség van, csak a módja nem mindegy. A testi fenyítés hosszútávon nem vezet eredményre, sikeresebb valamilyen kedvezménymegvonás alkalmazása. A büntetés akkor sikeres kisgyerekkorban, ha időben gyorsan követi a helytelen viselkedést, a szülők elmondják, hogy mi volt a helytelen a gyerek viselkedésében, s megmondják azt is, mi az általuk elvárt viselkedési forma. Később pedig, amikor a gyerek az elvárt viselkedést produkálja, azt meg kell erősíteni, vagyis jutalmazni kell. Elég ha megdicsérjük a gyereket. Általában az első két összetevővel nincs baj, az már ritkábban tapasztalható, hogy a szülő elmondja a gyereknek, mit kellett volna tennie, az pedig még ritkábban, hogy a kívánt viselkedést megdicsérik.
Összefoglalva: a gyerek életkorához alkalmazkodó korlátok állítására, azok következetes betartására szükség van csakúgy, mint a helytelen viselkedés vagy a korlátok átlépésének szankcionálása.
Izsó Ildikó

Kérdés:

2 éves a kislányunk. Megkezdődött nála a dackorszak. Sokszor csak úgy tudunk nála elérni valamit /pl. peluscsere, kézmosás/, ha ígérünk helyette vmit, pontosabban, ha vmilyen kellemes dolgot megtagadunk tőle/pl. akkor nem megyünk ki a játszótérre/. Nem tudom helyes-e így "zsarolni" a gyereket.

A dackorszak a fejlődés velejárója, bár a megjelenésének csak a pszichológusok örülnek, a szülők kevésbé, mert az addigi többé-kevésbé felhőtlen szülő - gyerek kapcsolatban megjelennek az első komoly konfliktusok. Egy kétéves gyerek már sok mindent meg tud tenni önállóan, s ráébred akaratának hatalmára is. Nagyon jó az anyai megérzése, valóban nem helyes, ha "zsarolással" próbálja meg rávenni a lányát olyan dolgok elvégzésére, amit meg kell tenni. Még kevésbé jó ez a módszer, ha nem tartja be a kilátásba helyezett büntetést vagyis, ha nem következetes. Ezért nagyon meg kell gondolni, hogy a szülő mivel fenyegetőzik, mert ha nem következetes a büntetés betartatásában - mert közben rájön, hogy esetleg túl szigorú volt - akkor éppen az ellenkezést erősíti meg: a gyerek gyorsan rájön, hogy nem kell szót fogadnia, úgysem lesz komoly következménye.
Ilyenkor mindig azt javaslom, hogy a szülők próbálják eldönteni, hogy melyek a legfontosabb dolgok, amiben nem lehet apelláta ilyen pl, a kézmosás, az időben való peluscsere, a járdádról való kiszaladás, a lefekvési idő betartása, stb. Ezekben ne engedjen, legyen következetes, vagyis ezeket a dolgokat, akár van cirkusz, akár nincs, meg kell tenni. Általában jó, ha a tervezett hazamenetel előtt, vagy pl. a peluscsere előtt, stb. 5-10 perccel elmondja a lányának, hogy lassan pelust kell cserélni/indulunk haza, fejezd be amit elkezdtél, amikor visszajövök/elolvasom az oldalt kicserélem a pelenkádat/elindulunk haza. Így a gyerek tudja mi következik, fel tud rá készülni és befejezheti azt, amit épp csinált. Még így sem lesz problémamentes az indulás vagy a peluscsere, de talán könnyebb lesz.
Általában is érvényes, ha azt szeretné elérni, hogy a gyerek valami olyasmibe fogjon, amit meg kell tennie, vagy egyszerűen csak meg kell szakítania, amivel épp foglalkozott, jó ha előbb engedi befejezni azt, amit épp csinált. Az egyik legkellemetlenebb dolog, ha az embert megszakítják egy cselekvéssorban, s valami másba kell belefognia, mielőtt még az előző dologgal végzett volna. Ezt egy felnőtt könnyebben elviseli, a gyerekek nehezebben birkóznak meg vele.

Izsó Ildikó

Kérdés:

4.5 éves fiammal kapcsolatban szeretnék kérdezni. 2.5 éves volt, amikor kijöttünk az USA-ba, egyrészt nyelvet, szakmát tanulni, másrészt félretenni egy kis pénzt. Sajnos pont egy dackorszak közepén volt, az első néhány hónapban elég nehéz volt vele. Beírattuk közösségbe, és amikor elkezdett angolul kommunikálni, sokkal jobban érezte magát.
Egy év után áthelyezték a férjemet, és új lakás, új óvoda jött. Az új helyet viszonylag hamar megszokta, de újabban egyre többször emlegeti a tavalyi helyet, vissza akar menni, és néhány hónapja rágja a körmét, csipkedi a száját és szedegeti a hüvelykujjairól a bőrt. Néha kijelenti, hogy ő nem is akar lenni. Nemrég kishúga született. Szereti, de néha azt mondja, hogy a húga bújjon vissza a hasamba. Szóval elég sok hatás érte mostanában, és nem tudom, kell-e aggódnom, lehet-e ez valami depresszió.
Az óvónő szerint okos, figyelmes gyerek, de inkább csak egyedül játszik. Ismerősök szerint pedig eléggé elkapattuk.

Kisfiát valóban sok hatás érte az utóbbi két évben. Tüneteit inkább szorongásnak, mint depressziónak tulajdonítanám. A gyermek életében nagyon fontos a stabilitás, az állandóság. Önöknél 2 év alatt három jelentős változás történt: ország-kultúra váltás, ami egyben a nyelv megváltozását is okozta, majd az éppen megszokott otthon változott, nemrég pedig megérkezett a testvér, ezzel a családja is megváltozott. Ennyi és ilyen horderejű változás még egy felnőttet is megviselne, egy kisgyerek számára pedig eggyel megbirkózni is éppen elég.
Mit lehet tenni? Türelemmel és sok szeretettel, odafigyeléssel kell segíteniük a fiát, hogy megerősödjön benne a tudat, hogy a szülei számára nagyon fontos, nélkülözhetetlen. Próbáljon többet foglalkozni csak a fiával, legyenek közös játékaik, közös meséléseik, ha a kislány alszik. Amennyiben lehet, próbálják az apa-fiú kapcsolatot erősíteni, vagyis a férje menjen el gyakrabban a fiával kettesben, legyenek ők a "nagyok", akiknek külön programjuk lehet.
Nem könnyű a helyzete Önnek sem, a fiának sem. Az Ön által tapasztalt "tünetek" természetesek, ismerve a körülményeket. Figyeljen a körömrágás és a szájcsipkedés gyakoriságára, de próbálja meg nem figyelmeztetni állandóan a gyereket. Inkább a közös együttlétekkel erősítse benne az összetartozás, a biztonság érzését. Segíthet, ha néha otthon marad Önnel és a kislánnyal a fia. Az óvodai mulasztást pótolja a közös együttlét.

Izsó Ildikó

Kérdés:

32 hónapos kisfiam nevelésében szeretném a tanácsát kérni. Rettenetes lelkiismeretfurdalásom van az utóbbi időben, úgy érzem, valamit elrontottam, de hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi okosság. Én 34 éves vagyok, első gyermekem Andris, aki áprilisban lesz 3 éves. Idén háromszor költöztünk, most végre egy szép nagy házban lakunk, ami a miénk, és van jó nagy kert is hozzá. Az egész házvásárlásba a kisfiunk miatt vágtunk bele, de azt hiszem, ő itta meg a levét.
Természetesen nagyon szeretjük Andrist, a férjemmel is nagyon jó a kapcsolatunk. Andris mostanában nagyon sokat hisztizik. Ez igazán nem is zavarna, mert elég jól viselem, de nem csak sikít, hanem közben üti az arcát. Sokszor csinálja, szinte rögtön elkezdi, ha nem kap meg valamit, vagy nem azt csinálom, amit ő szeretne. Szerencsére most már egész nap vele vagyok, de a költözésnél egy hétre anyukámnál hagytuk Andrist. Azelőtt szeretett ott lenni, de mostanában ha arra megyünk, már tiltakozik, sír.
Ezenkívül az is bánt, hogy Andris nem hajlandó a bilire ülni (nem is erőltetem soha), és nagyon rossz az étvágya, néhány féle ennivalót eszik csak meg, de azokból sokat szokott enni. Úgy érzem, túlságosan szeretem a kisfiamat, nagyon óvom, így gátolom abban, hogy önálló lehessen. Kérem segítsen, mit tegyek, mert az nem jött be, amit eddig javasoltak, hogy ha sikít Andris, tereljem el a figyelmét.

A helyzete és a levele is összetett, ezért több részre bontanám a válaszomat is. A legfontosabb: ne legyen lelkiismeretfurdalása, nem követett el semmiféle nagyobb hibát. Ennek a tudatosítása az, hogy ezt elhiggye, az első lépés a megoldás felé. (Meggyőződésem, hogy egy gyereket nem lehet "túlzottan" szeretni, esetleg néha nem elég "okosan" szeretjük).
Tehát először a hiszti: Hároméves kor körül megnő az önállósodás igénye a gyerekekben, ezért az "én csinálom", "én akarom" egyre gyakrabban hangzik el. Ennek oka, hogy a gyerek értelmi és a mozgásfejlődésével egyre nagyobb kompetenciára tesz szert a világgal kapcsolatban, vagyis egyre több mindent képes megtenni abból, amit elhatároz (pl. "odamegyek a polchoz, leveszem a játékot, ha nem érem el, odaviszem a kisszéket", stb). Előbb-utóbb minden három év körüli gyerekben tudatosodik, hogy mindezt "ÉN" csinálom, egyre magabiztosabbak lesznek, lassan úgy gondolják, hogy bármire képesek. Ez persze nincs így, csakhogy a korlátokat most már nehezebben viselik. A fejükben ugyanis nem az van, hogy ezt nem tudom megtenni, mert még kicsi vagyok, hanem az, hogy nem tehetem meg, mert nem engedik. Két akarat feszül egymásnak: a szülő tiltása és óvása valamint a gyerek akarata. Ez okozza a konfliktust, ami a hisztihez vezet. Amit tehát mi hisztinek nevezünk, az a gyermeki akarat korlátok közé szorításából fakadó tiltakozás. Ez lehet látványosabb és lehet szelídebb, de mindenképpen meg kell jelennie a fejlődés folyamán, mert a gyerek akaratának fejlődését jelzi. Egyszóval szükséges, ha nem is kellemes jelenség. Fontos, hogy a felnőttek ne törjék meg ezt az akaratot, csak józan korlátok közé állítsák. Amennyiben lehet, engedjék érvényesülni az akaratot, teremtsenek választási lehetőségeket. Pl. szeretné megnézni, hogyan ég a gyufa, ezért leveszi a polcról és kivesz egy szálat. Ezt persze nem lehet hagyni, hiszen még nem képes felmérni a tűzzel járó veszélyeket, ezért a gyufát olyan helyre kell majd tenni, ahol nem férhet hozzá. Jó azonban megmutatni, hogy hogyan ég a gyufa, milyen gyorsan ellobban a láng, lehet két három szálat vele együtt elégetni, esetleg meggyújtani egy gyertyát. Lehet közben mesélni a tűzről is. Ezzel a kíváncsiság, ami a háttérben van, kielégült, az "én csinálom"-nak is engedtünk, és azt is tudjuk, hogy a gyufát ezentúl még magasabbra kell tenni. Vannak olyan helyzetek is, amikor nem lehet engedni, vagy nincs idő a szemlélődésre, ekkor a gyereknek el kell fogadnia, hogy most nem lehet valamit megtenni. Ez zökkenő mentesebb, ha gyakran vele együtt teszünk meg dolgokat. Ami a konkrét problémát illeti. Az arccsapkodás és a sikítás múló dolog, az anyai riadalom csak segíti a fennmaradását. Amit tenni lehet: csendesen szólni Andrishoz és megvárni, míg elmúlik. Baja nem lesz belőle, hogy egyszer-kétszer pofon üti magát, ha tapasztalja, hogy nincs eredménye, abba fogja hagyni. (Az én fiam a padlószőnyeghez verte a homlokát, néha pontos lenyomat volt a fején a mintából). Csendesen közölni kell Andrissal, hogy ha befejezte e hisztit, akkor .és itt már Önnek kell döntenie a szituációtól függően, hogy mit mond. Enged-e valamennyit, vagy közli a fiával, hogy nem lehet ezt vagy azt megtennie. Itt is nagyon fontos a következetesség, ha egyszer valamit nem lehet, akkor azt egy darabig tényleg ne lehessen megtenni.
Ami a nagymamát illeti: elképzelhetőnek tartom, hogy az egy hét hosszú volt, bár nem írta, hogy hogyan is zajlott pontosan ez a távollét (egyáltalán nem találkoztak Andrissal, vagy csak a napközbeni felügyelet volt a nagyié, előtte milyen hosszan vigyázott rá). Talán egy darabig nem kellene erőltetni az arra való sétálást, jöjjön a nagymama unokalátogatóba.
A bilivel várjon nyárig, ha jó idő lesz, lekerülhet a pelenka, hároméves kor körül gyorsan szobatiszták lesznek a gyerekek először nappalra, majd éjszakára. Ebben az ügyben várjon, egyenlőre kapcsolja ki a bilit, nem kell ráülnie Andrisnak, ha egyébként még pelenkát visel.
A levele alapján nem hinném, hogy rossz lenne az étvágya, talán van néhány étel, amit jobban szeret, mint mást. Abban az esetben, ha a gyerek előtt van étel és van választék, nem kap nassolni két étkezés között, akkor előbb utóbb kiegyensúlyozottabb lesz a táplálkozása. Fontos, hogy mindig legyen "evőtársa", vagyis ne egyen egyedül, hanem mindig Önnel együtt.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam 2,5 éves. A dackorszaka megkeseríti az életünket, és bár mindenki azt mondja kinövi, türelem, tehetetlennek érzem magam. Bár írtad hogy ez normális fejlődési szakasz, de azt gondolom a mi fiunk viselkedése talán már a magatartászavar határát súrolja. Tehát a szituáció a szokásos: ellenkezés ha valami nem az akaratának megfelelően történik. Ami aggaszt: az ellenkezés módja. Ez széles skálájú: a földön fetrengéstől, a visításól, az agresszióig terjed. Van hogy az agresszió a dühöt kiváltó személyre irányul: pl. belerúg, csikar, harap (!!) ez lehet bárki- leggyakrabban azonban én, vagy irányulhat önmaga ellen: fetreng, veri a fejét a falba vagy a földbe. Ami számomra érthetetlen: bizonyos tiltásoknak eleget tesz: pl. nem szabad a késsel játszani, ne firkáld össze a könyvet, és ezt elfogadja, de bizonyos dolgokat nem: hintától megőrül, nem hajlandó órák múlva sem kiszállni belőle, vagy ilyen eset a játszótérre járás, (pl. nem érti meg hogy most nem mehetünk oda, mert esett az eső és vizes a homok). Ilyenkor semmi nem használ, és általában dühroham lesz a vége. A dührohamot képtelen vagyok kezelni- szép szóval, szeretgetéssel nem tudom megnyugtatni- felveszem- vagy belém harap, vagy csomóstul tépi a hajam, vagy rugdos. Ha nem figyelek rá- akkor is folytatja, ha megfenyegetem akkor még dühösebb lesz. Normális dolog-e az ilyen fokú és stílusú ellenkezés részéről? Mit tehet ilyenkor az ember? Okozhat-e lelki sérülést az, ha pl. beküldöm a szobájába gondolkodni, és nem engedem ki? Drasztikus megoldás lenne-e, ha zuhany alá tenném? Megoldódna-e a harapás probléma, ha pl. visszaharapnám, hogy tisztában legyen vele, milyen fájdalmat okoz ezzel másoknak?
Mikorra növi ki? Melyik az a pont, mikor szakemberhez kellene fordulni? Beilleszkedik-e ilyen magatartással egy bölcsődei közösségbe, illetve kitehetik-e onnan magatartása miatt? Egyértelműen kimondható-e hogy a kevés törődés miatt viselkedik igy?
Háttérinfó: van egy 4 éves nővére- mostanában felerősödő oda-vissza féltékenységgel. Elmaradt beszédfejlődésű- két és fél évesen csak szavakat mond- azt sem tisztán, és keveset, örökmozgó nyüzsgő gyerek, akit képtelen huzamosabb időn keresztül bármivel is lekötni.
Az anya magatartása befolyásolhatja-e a viselkedést- tudniillik az hogy képtelen vagyok előtte az érzelmeimet leplezni a dühöngéskor: türelmetlen, ideges leszek, pláne ha nagy nyilvánosság előtt zajlik, hogy szorongok már ha játszótérre indulunk, és hogy képtelen vagyok következetesen büntetni- szorongok attól helyesen cselekszem-e. Nem tudom az-a helyes-e hogy féltőn, esetleg következetességet mellőzve, vagy következetesen drákói szigorral, emelt hanggal, fenyegetve érem-e el a célt?

Leveledben nagyon sok kérdést tettél fel, igyekszem mindegyikre válaszolni, előtte azonban néhány szó a dackorszakról: az első és harmadik életév közötti időszak a kisgyermekkor, ekkor sok olyan fejlődési állomás van, amiről szót kell ejtenünk ahhoz, hogy megérthessük a dackorszak jelenségét: az 1-3 éves korban a beszéd-, és mozgásfejlődés felgyorsulása mellett az én-tudat kialakulása is megtörténik. Ennek többféle következménye is van, talán a környezet számára legszembetűnőbb a gyermek önálló akaratának a megerősödése. "Én akarom", "én csinálom", ami sok konfliktus forrása lehet, hiszen egy 2-3 éves gyerek nem igazán tudja felmérni a lehetőségeit és cselekedeteinek következményeit. Nagy leleményre van szükség ahhoz, hogy létrejöjjön valamilyen egyensúly a gyermek akarata és a lehetőségek között. Azt szoktam javasolni, hogy meg kell próbálni alternatívákat felkínálni, vagyis választhasson a gyerek, de a felnőttek biztosította lehetőségek közül. Érdemes alaposan átgondolni, megéri-e a gyerek "ellenében menni" egyes esetekben? Nem lenne-e részben teljesíthető a kérése? Lehetséges, hogy sok konfliktust lehet megelőzni, ami a szülő-gyerek kapcsolatnak is jó tesz. Van még valami, ami ebben a korban kezd el kialakulni, s ez a szabályok elfogadásának, az azokhoz való alkalmazkodásnak a képessége. 1-3 éves kor között, ahogy nő a gyermek, egyre több elvárással, szabállyal találkozik, megkezdődik a "társadalmi lénnyé" való alakítása. Ezek a szabályok, elvárások, esetenként tiltások akadályozzák a gyermeket növekvő önállóságának kibontakoztatásában, akaratának érvényesítésében, ami csak újabb konfliktuslehetőséget teremt. A gyermek akaratérvényesítését, a szabályok elleni tiltakozását nevezzük mi, felnőttek, dackorszaknak. Az akaratérvényesítésnek sok esetben végletes formáját választják a gyerekek, nem véletlenül. Ugyanis az a viselkedése, ami egyszer eredménnyel járt, nagy valószínűséggel újra megismétlődik, vagyis a gyerek nagyon gyorsan megtanulja, hogyan tudja a legjobban érvényesíteni akaratát.
Nálatok egyfajta kommunikációs problémát is érzékelek - perszer csak a leveledre hagyatkozva - ami közted és a fiad között áll fenn. Ezt támasztaná alá, hogy vannak szabályok, amelyeket elfogad a fiad, azokat valószínűleg egyértelműbben kommunikálod felé mint a többit. A visítós, fejbeverős, hajtépős ellenkezést mindenképpen meg kell szakítani, jó ötlet a szobába küldés, de előtte mondd meg a fiadnak, hogy miért kell bemennie, s melyek a büntetés megszüntetésének feltételei (bocsánatot kér, puszit ad, stb). A visszaharapás nem a legjobb ötlet, a hideg vizes arcmosás, mondjuk a szobába küldés előtt használhat. Egyébként, a fiad viselkedése még beleférhet a normális kategóriába, sajnos a feltételes módnál többet nem írhatok.
A leveled végén van egy bekezdés, ami arról árulkodik, hogy lelkileg elfáradtál. A fáradtság következtében csökken az ingerküszöb, vagyis olyan dolgok is kihozhatnak a sodrodból, amire máskor nem figyelnél. A fáradtság miatt a kompromisszumkészséged is csökken, nem lesznek ötleteid, hogyan lehetne dűlőre jutnia a fiaddal. A bölcsibe még vígan beilleszkedhet a fiad, ne légy meglepődve, ha egy angyali gyermekről érkeznének a beszámolók. Ott ugyanis más helyzettel találkozik majd, ahol nem az otthon megszokott viselkedési rutinokat alkalmazza.
Egyszóval nem ártana a pszichológus, de azt javasolnám, hogy inkább Te keress fel egyet, nem azért, mert baj lenne veled, csak azért, hogy visszanyerd a belső egyensúlyod, vidámabb, nyugodtabb légy, mert a gyerekek viselkedését csak így tudod megváltoztatni. A személyes konzultáció során végig lehet beszélni a helyzeteket, a benned keletkező érzelmeket, oldódik a feszültség, közelebb juthatsz a megoldáshoz.
Izsó Ildikó

Kérdés:

2 éves a kisfiam és elkeseredetten tapasztalom rajta a dackorszak első jeleit, ami alig két héttel ezelőtt kezdődött, és ezalatt a rövid idő alatt ki is teljesedett. Kétségbeesve állunk a párommal a probléma előtt, és teljesen tehetetlenek vagyunk. Elolvastam egy hasonló gondokkal küzdő édesanya levelét - és a választ rá - de nálunk annyiból rosszabb a helyzet, hogy szemünk fénye - ha neki nemtetsző dolgot kérünk - ütni-rúgni kezd, kiabál, hogy ne nyúljunk hozzá, majd önkívületi állapotban elkezd fetrengeni a földön. Innentől kezdve se lát, se hall, minden ígérgetésre - fenyegetésre teljesen süket. Próbáltunk szeretettel, megértéssel közeledni hozzá, de ha hozzáérünk elkezd verekedni, csapkodni. Hiába magyarázzuk, hogy ezt, vagy azt miért nem lehet, meg sem hallja.
Az anyukához hasonlóan én sem vagyok híve a verésnek, de nálunk nem vált be, hogy "ez most fájt a maminak". Ilyenkor még egyszer megüt, és látom rajta, hogy provokálni akar.
Ha a dackorszak ellen nem is tudok tenni semmit, hogyan szoktassam le arról, hogy verjen minket?

A dackorszak megjelenése a fejlődés folyamatában teljesen normális, ha nem lenne, az lenne a baj! Tehát ne keseredjen el, próbáljon úgy viszonyulni hozzá, mint a gyermekbetegségekhez, túl kell rajta lenni. Könnyebb lehet ezt megtenni, ha kicsit többet tudunk a dackorszakról. A gyermek fejlődésében akkor következik be, mikor "ráébred" arra, hogy önálló akarattal, cselekvési szabadsággal rendelkezik, tehát megtehet dolgokat, vagy éppen nem tesz meg valamit. A gyermek akkor tanulja meg helyes módon használni a cselekvési és akarati szabadságát, ha próbálgatja azokat, ami nekünk, szülőknek kevésbé örömteli, nagyon fárasztó dolog. A gyermeknek a próbálgatás során meg kell tapasztalnia, hogy meddig mehet el, hol állít elé korlátokat a környezete. A korlátokat azonban csak úgy tudja megtapasztalni, ha folyamatosan feszegeti azokat, vagyis ez a korszak non-stop "határsértés". A gyermeknek biztonságérzetéhez szüksége van a korlátokra.
Az Önök esetében is határ-próbálgatásról lehet szó, amikor nagyon határozottan, meg kell vonni a korlátokat: egy gyerek nem ütheti meg a szüleit. Próbálkozzanak meg a következővel: a legközelebbi esetben, ha ütni akar a gyerek, vagy megütötte Önöket, határozottan fogják meg a kezét, és szigorúan szóljanak rá úgy, hogy érezni lehessen hangjukon is a neheztelést. Amennyiben földre veti magát, fetreng, legcélszerűbb nem foglalkozni a dologgal, menjenek ki a szobából. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy a szülői figyelem felkeltésének nem ez a módja, amellett vannak dolgok, amit meg kell tennie szülői utasításra. Tehát, ha elmúlt a roham, újra kérjék meg, hogy tegye meg a kérdéses dolgot. Segít, ha együtt, Önnel közösen végzi el a "nem szeretem" feladatot. Fontos, hogy ne engedjék el a feladat - eleinte legalább részbeni - teljesítését, tehát célszerű olyat kérni a gyerektől, amit biztosan meg tud tenni. S még valami: ez a túlzott reakció a gyermek részéről, a szülői figyelem ilyen formában való elérése jelezheti, hogy a gyermeknek több odafigyelésre, együttlétre, több foglalkozásra van szüksége. Tehát, azzal egy időben, hogy megtanítják vele, hogyan nem lehet elérni azt, hogy a szülők figyelmét magára vonja, azt is meg kell neki mutatni, hogyan érheti el, hogy a szülei csak rá figyeljenek. Próbáljon arról is gondoskodni, hogy a gyermek érvényesíthesse akaratát, tehát, ahol lehet, kínáljon fel számára választási lehetőséget. (legjobb, ha két dolog közül választhat).
Izsó Ildikó

Kérdés:

Hogyan tudom a két és fél éves gyermekemet fegyelmezni, ha a testi fenyítést elutasítom?
Fiunk kedves, kiegyensúlyozott gyerek, aki mindig is jól kezelhető volt. Soha nem a tekintélyelvűség uralkodott nálunk, nem volt a szülői szó szent, inkább mindent igyekeztünk megértetni és elfogadtatni vele, s próbáltunk akkora szabadságot biztosítani neki, amekkora csak lehetséges. Ha nem akart fogat mosni, azt mondtuk jó, de tudnia kell, ha nem mossa meg a fogát, a manócska belemászik, és lukat kalapál a fogába, ami bizony fáj. Ekkor persze ő kérte, hogy mossuk meg a fogát. Minden konfliktust hasonló trükkökkel próbáltunk kezelni, s büszkék voltunk magunkra, hogy milyen jól sikerült. A testi fenyítést nem tartom helyesnek, s megfogadtam, bebizonyítom e nélkül is kezelhető és nevelhető egy gyerek. Most azonban teljesen el vagyok keseredve, fiammal nem tudok, mit kezdeni, csak a tehetetlenségemet élem át nap mint nap. Talán a dackorszak teszi, de egy ideje szándékosan ellenkezik, s nem lehet rávenni, hogy megtegye amit kérünk. Minden nap ismétlődnek a konfliktusok, s ezek között a legnagyobb az ebéd utáni alvás. Hozzá kell tennem, hogy születésétől fogva éber babának számított, aki mindig jóval kevesebbet aludt, mint kortársai, de azt hiszen itt most nem ez a lényeg. Nem tudom, mit tegyek, amikor a megszokott rend szerint lefektetem, megpuszilom, megszeretgetem és kijövök. Soha nem aludt el könnyen, néha többször is be kellett menni, vissza tenni az ágyba (pici kora óta heverőn alszik), de 1-2 órán belül, komolyabb veszekedés nélkül elaludt. Most viszont kijön a szobából, nem akar lefeküdni. Próbálok beszélni vele (megkérdezem ő most szófogadónak tartja-e magát, ajándékot vagy virgácsot érdemel), majd büntetést kitalálni (alvás után nem játszok vele, nem megyünk oviba, nem nézhet mesefilmet...stb), majd egyre türelmetlenebb leszek, felemelem a hangom, közlöm, hogy dühös és szomorú vagyok, újra és újra visszaviszem. Ő mindenre reagál, sír, hogy ne legyek dühös és ő alszik, két perc sírás után azonban újból kijön és szó szerint az arcomba nevet. Látom rajta, hogy várja, "na most mit csinálsz", provokálja a konfliktust. S ez így megy minden nap 1-2 órán át, amíg el nem fárad és egyszer csak elalszik. Én pedig gyötrődöm, mert látom, hogy a fiam próbálgatja, hogy meddig mehet el, de úgy érzem, teljesen tehetetlen vagyok. Nem tudom, hogy ez a dackorszak, s majd javul a dolog, vagy alapjaiban elrontottunk valamit, és most ennek a levét isszuk. Mi tévők legyünk?

Ne keseredjen el, mert az, amit leírt, valóban a dackorszak következménye. A dacos, mindenben ellenszegülő kisgyermekkel valóban nagyon nehéz, hiszen a szülő és a saját akaratának és érvényesülésének a korlátait próbálja kitapogatni akkor, amikor valamit nem akar, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon szeretne valamit. A dackorszakot mutató gyermek nevelését alig lehet konkrét tanácsokkal segíteni, hiszen minden családban más dolgot tekintenek fontosnak és az életmódjukhoz valószínűleg az felel meg a legjobban. Csak általános szempontokat tudnék megemlíteni, de hátha ez is segít. Szerintem azt kell elsősorban eldönteni, hogy amivel a gyermek dacol, az valóban nagyon fontos-e. Ha igen, akkor a szülőnek nagyon határozottnak, következetesnek kell lenni, és el kell érni, akár büntetéssel is, persze nem durva eszközökkel, hogy a gyermek megtegye, ami ésszerű és fontos. Ilyenkor persze az is fontos, hogy a szülői harag ne kemény elutasítás legyen, hanem feloldható érzés, amit akár a gyermek is ki tud békíteni. Ha nem olyan lényeges a dacosság tétje, akkor lehet engedni a gyermeknek, illetve feltételt lehet szabni, olyat, amit a gyerek teljesíteni tud, hiszen az is fontos, hogy a gyermeki akarat, önérvényesítés ne sérüljön meg. Ha az akarat kifejezés, akarat érvényesítés sérül, akkor akarat és éngyenge lesz a gyermek, aki később is önállótlan, bátortalan, bizonytalan lesz, vagy éppen az ellenkezője, túl makacs és csökönyös. A neveléslélektani kutatások azt igazolják, hogy ha úgy büntetik a gyermeket, hogy a személyiségét, önbecsülését nem sértik meg, és a hibázás ténye, a büntetés oka a gyermek által belátható, és a büntetés mértéke arányban áll az elkövetett cselekedettel, akkor ez nem okoz sérülést a gyermek fejlődésében, sőt, segít megtanulni a szabályokat, a szülői ésszerű elvárásokat. Kisebb korban még az is fontos, hogy a büntetést ne halasszuk későbbre, mert akkor a gyermek nem fogja megérteni, hogy miért is kapta az elmarasztalást. A büntetés nem ellentéte a szeretetnek, sőt, ha a szülő igazán felelős a gyermeke egészséges fejlődéséért, akkor azt is meg kell neki tanítani, hogy mit szabad és mit nem, és ezt sokkal könnyebb olyan szülő-gyermek kapcsolatban megtanulni és megtanítani, ahol jó kapcsolat van a felek között, hiszen a haragot és a dacot fel tudja oldani a kölcsönös szeretet, a bizalom, egymás elfogadása. Még egy biztató dolog: szerencsére a dackorszak valóban elmúlik, és lassacskán most is könnyebb lesz majd, hiszen sok mindent megért majd a kisfia, és így jobban lehet arra támaszkodni, hogy előre figyelmezteti őt a rá nézve kellemetlen következményekre, illetve, ő ígér meg valamit, amit be is tud tartani. vagy a következő lapon.

Kérdés:

Panaszmentes kismamaságot követően, nagyon vártuk a gyermeket. Még a hasamban volt, beszéltem hozzá, verseket, meséket mondtam neki....
Nagyon korán, nem akarok túlzásba esni kb. 1 hónapos kora körül már figyelt a mesekönyv színes lapjaira. Hamar elkezdett gőgicsélni. Állandóan mozgásban volt. Nappal nem szívesen aludt, ez talán betudható a hasfájásnak is, de az éjszakák első naptól kezdve virrasztás nélkül történtek, ebbe az éjszakai szoptatást beleértve....
Nem mászott sokáig, csak az elért tárgyig, amire felkapaszkodhatott, és körülötte lépkedhetett. Azon a napon, amikor betöltötte a 9 hónapot, megtette egyedül az első lépéseket.
Az eltelt hónapok alatt, - hiszen állandóan együtt voltunk -, folyamatosan beszéltem hozzá, meséltem, mindenhol ott volt, ahol én. Nem volt gügyögés, s a normális beszédnek tudható be, korán elkezdett szavakat mondani, 8 hónaposan, kár-kár, keksz, apa .. És napról-napra több szót tudott.
Mivel munkahelyemre nagyon hívtak vissza, és sajnos a gyes nem igazán biztosította a megélhetésünket, ezért úgy döntöttünk, hogy 15 hónaposan szeptemberi kezdéssel Gábor megpróbálja a bölcsődét.
A beszoktatási 3 hét elég nehéz időszak volt, az elszakadás nehezen ment. A reggeli sírás után volt megnyugvás is, de alvás 10-20 perc. Ami otthon 2-3 óra. A gondozónő az első napokban nagyon kedves, segítőkész, de aztán eljött a családlátogatás ideje, s mikor ez megtörtént változott a magatartása is....
Egy-egy korábbi uzsonna közbeni érkezésnél kihallatszott, hogy hogyan beszél a gyerekekkel, s főként Gabi volt a célpont, mert folyton beszélt (a többiek még nem).
Sérelmeztem és elbeszélgettünk a gondozónővel, hogy talán más megközelítésből kellene a gyerekekkel beszélni, rendet kell tartani, de a 1,5 - 2 éves gyereket nem lehet katonaként nevelni.... Azért szóltam, mert már igazán rosszul esett, hogy minden egyes alkalommal amikor én mentem a gyerekért mindig azt mondták, hogy Gabi a rossz, és csak kizárólag ő, más gyerek olyan könnyen beszokik, nem sír, nincs vele gond....
Segíteni abban, hogy mit kellene tennünk, annak érdekében, hogy Gabi megszeresse a bölcsődét nem igazán tudtak. Javasolták, vigyem el pszichológushoz, mert ilyen nem igazán fordult elő a gondozónők 20 éves praxisában, hogy egy gyerek kb. 1-2 hónap után nem szokik be a bölcsődébe. A gyermekorvos nem javasolta a pszichológushoz való elvitelt, ő is volt bölcsődeorvos és tapasztalatokat is szerzett a gyerekek beilleszkedése terén. Azt javasolta, ha nem változik a helyzet inkább, próbáljak meg másik bölcsődét, mert már nem biztos, hogy a gyermek a hibás....Problémának tekinti a gondozónő, hogy a szatyrát nem adja oda senkinek, valamint egy-egy játék nem köti le hosszú ideig a figyelmét. Nem autózik, nem épít sokáig a legóval, az udvaron nem használja a lábbal hajtós motorokat, a homokozóban szórja a homokot.
Otthon mindez kicsit másként van. Le lehet kötni a figyelmét Gabinak, de inkább a felnőttek munkájának az utánzása tetszik neki. Fűnyírózik, kalapácsol, kávét főz, törölget, mosogat. Természetesen az Apa az, akivel épít nagy tornyokat, anyával homokozik, mesét mondunk....
Nagyon szeret a nagyszülőknél lenni, akik, vidéken és kertes házban élnek. Ott eteti az állatokat, fűnyírózik, beszélget a szomszédokkal, locsol, játszik az ott lévő gyerekekkel.
4 hét bölcsőde szünet volt, már előre rettegtem mi lesz az első napokban (hiába jártunk pontosan 1 évet). Beszélgettünk, hogy milyen érdekes lesz új épületben, új szobában kezdünk a szünet után, várják a gyerekek, a gondozó nénik. Válasz "Ne menjünk a bölcsibe, mert az nagyon rossz".
Az első nap olyan hisztériás ordítást rendezett, mikor beérkeztünk nem akart levetkőzni, átöltözni, bemenni. Megpróbáltam győzködni anyának mennie kell, dolgozni, de nagyon siet érted.
Mikor eltelt 10 perc mondtam Gabinak most már be kell menni, mert sietek, ezt meghallva nagy nehezen kijött a gondozónő és próbálta becsábítani a többiekhez. Én eljöttem s közben még messziről is hallottam mennyire sír. Ilyenkor facsarodik az ember szíve, és számtalanszor felteszem magamnak a kérdést milyen anya vagyok!
A másik bölcsőde gondolata is felmerült, de nem szívesen vesznek át gyerekeket évközben, a lakásunkhoz közelebb lévő bölcsőde egyszerre szünetelt a miénkkel, így még ismerkedésre, új helyre történő beszoktatásra sem volt lehetőség. Azért vittük ebbe a bölcsödébe mert mindeni dicsérte milyen jó.
Nem hibáztathatjuk a gondozónőket, hisz a mi gyerekünk, a mi génjeinket örökölte, valószínű mi is rontottuk el.
Olvastunk több helyen a hiperaktivitásról,- bár laikusak vagyunk - reménykedünk, hogy csak dackorszakról van szó és nem nagyobb problémáról.

Először is két dologgal kapcsolatban kell megnyugtatnom. Az első, hogy a gyermek biztosan nem hiperaktív, sőt, teljesen egészséges, jól fejlett, és mindent úgy csinál, ahogyan kell, beleértve a bölcsődei tiltakozást is. Erről majd mindjárt bővebben is írok. A második dolog, amivel kapcsolatban meg kell nyugtatnom az az, hogy Ön jó anya, jól neveli a gyermeket, nagyon sokat tud a gyermekről, a fejlődéséről, és az is látszik, hogy ezek nagyon fontosak Önnek. Ne tartson tehát attól, hogy elrontotta a kisfiút! A leírtak alapján úgy látom, hogy a gyermekkel semmi baj sincs, a kisfiú egyetlen problémája, hogy nem érzi jól magát a bölcsődében. A bizonytalanságérzet és a szorongás miatt nem tud a gyermek olyan színvonalon játszani, barátkozni, mint pl. otthon. Ahogy leírta, ez részben valóban összefügg a gondozók viselkedésével. Azért írom, hogy részben, mert egyrészt a felnőttnek, a gondozónak nagyobb tudása, képessége, lehetősége van arra, hogy a kisgyermek félelmein segítsen, hogy segítse a kicsi beilleszkedését. Másrészt azonban az is igaz, és itt szerintem erről van szó, létezik olyan, hogy egy felnőtt és egy gyermek nem talál egymásra, nem értik meg egymás érzelmeit, kifejezési módjait. (A bölcsődei beszoktatáskor egyébkén egyáltalán nem ritka a hosszú sírós időszak. Az anyától való elszakadás nagyon fájdalmas ilyen kicsi korban, de jó gondozói magatartással, szeretettel, jó bölcsődei légkörrel, és persze az anyai melegség biztonsága és a gyermek érzelmi és gondolkodásbeli változása mellett jól fel lehet dolgozni ezt az érzést. Hozzá kell rögtön tennem, hogy a gyerekek nagyon különbözőképpen éreznek és viselkednek egy ilyen helyzetben, és gyakran előfordul, hogy a három hét után is sír a kicsi a reggeli elváláskor.) Azt gondolom tehát, hogy legjobb lenne, ha mégis keresnének egy másik bölcsődét. Az e mellett szóló érveim a következők: megpróbáltak már a gondozókkal beszélni, de semmi nem változott, nem sikerült tehát változást elérni ott, ahol pedig leginkább lehetett volna, a felnőttnek nagyobb kompetenciája van abban, hogy ő változzon, változtasson, mint egy 28 hónapos gyermeknek. A kisfiú nem érzi ott jól magát, ez elég nyilvánvaló, ő viszont ezen a dolgon aligha tud változtatni. Azt tanácsolnám legszívesebben, ha mégis elvinnék ebből a bölcsődéből, hogy ne is intézményt keressenek, hanem gondozónőt, olyat, akiben Önök megbíznak, és akire szívesen rábízzák a kisfiút. (Ezt a fajta személy keresést javaslom egyébként az óvodával és az iskola alsó tagozatával kapcsolatban is.) Ha mégis úgy döntenek, hogy elviszik innen a a gyereket, akkor arra lehet készülni, hogy valószínűleg hosszabb időt vesz majd igénybe az új helyen, amíg a kicsi megtanulja, hogy létezik olyan hely az otthonin kívül, ahol szeretik és biztonságban van. Attól nem kell tartani, hogy ha innen elviszik, akkor az példaértékű lesz arra nézve, hogy az van, amit a gyerek akar. A gyerekek pontosan különbséget tudnak tenni a jó és a rossz hely között, és ha megtapasztalja, hogy egy másik bölcsi jó és érdekes, akkor idővel jól fogja ott érezni magát.

Kérdés:

Kislányom 23 hónapos, jövő hónapban tölt be a 2.életévét. Sajnos amióta megszületett a lányom mindig úgy érzem, hogy keveset adok neki, hogy más anyuka többet foglalkozik a gyerekével, pedig pici kora óta csak vele vagyok, érte élek. És a házimunkát, főzést is igyekszem a gyerek alvóidejében elvégezni, hogyha felkel csak vele foglalkozzam. Mégis nem tudom szeret-e engem. Tudom hülye kérdés, de mindig ez foglalkoztat. Ráadásul a barátnőm óvónő és állandóan "jó" tanácsokkal lát el. Van, hogy közli: "Látod így kell!" "Csak rád nem hallgat". És ilyenkor még jobban úgy érzem, lehet, hogy a barátnőmmel lenne többet tanulna tőle, nem lenne ilyen hisztis? Ha meghallja Fannus a barátnőm nevét hozzá akar menni, persze hozzáteszi: Anyával! A barátnőmmel ritkán találkozunk, talán havonta. Nem is ő a lényeg. Ennyit írok előzménynek, a kérdéseim a köv.:
1. 23 hónapos kislányomat nem érdeklik a versek, mesék, csak kb.2 percig ül le a könyv mellé .Imádja a könyveket, de annyira nem, hogy sokáig üljön mellette. Egy rokon kisfiú 2,5 éves és tud 4 mondókát, felismeri a nyomtatott betűket, a színeket. Gondolom ez nem általános, hogy ennyit tud egy ilyen pici gyerek. Nem akarok a gyereknek felállítani követelményeket, de a férjem már így is piszkál, hogy a Fanni butus, mert nem tud semmit. A Fanni a "Csiga-bigában" is csak az első 5 szóig jut el a többi nem érdekli. Szóval: Egy ilyen korú gyereknek "kell" már tudnia rendesen beszélni, és mondókát mondani? Egyébként nem butus a Fanni , mert már 8 hónapos kora óta jár egyedül, másfél éves kora óta szobatiszta és egyedül tud enni-inni.
2. Pár napja elkezdett hisztizni a Fannus szinte mindenért. Ha feljövünk a sétából (kb.1-2 órát még ebben a hidegben is lent vagyunk) leveti magát a földre és őrjöng. Nagy nehezen megnyugtatom, de akkor meg nem akar levetkőzni. Ezt is nagy nehezen leküzdöm, de a sapkát ekkor sem akarja levenni. Azt rajta is hagyom a fején, hogy ne legyen újabb hiszti. Ekkor jön az elalvás előtti hiszti... és eddigre már elfáradok. Pedig türelmes vagyok, de nem tudom mit tegyek. Megmagyarázni nem lehet neki, hisz üvölt. Elverni nem akarom, hisz az csak olaj a tűzre. De mit csináljak? Kicsit elkényeztettem, mert jóformán mindig az történt amit ő akart, kivéve, ha vmi nagyon nem tetszett nekem, akkor szóltam közbe. Azt is észrevettem, hogy mással nem csinál ilyet. Anyukámnál, tesómnál néha otthagyom, ha elakarok vmit intézni, de ez ritka, és ilyenkor mindig azt mondják, hogy a Fanni egy percig nem hisztizett, "látod milyen jól el van nélküled? "Ezzel persze tört döfnek a szívembe, akaratlanul. Miért van ez? Rossz anya vagyok? Mit tegyek a dühroham kitörésekor?
Ráadásul jövő hónaptól bölcsis lesz.

Nem hinném, hogy Ön rossz anya lenne, talán kicsit engedékenyebb, de semmiképpen nem rossz anya! A belső bizonytalanságát viszont a gyerek valószínűleg megérzi, talán az engedékenységéből (esetleg a következetlenségéből?).
Egy kétéves gyereknek semmi olyasmit nem kell tudnia, ami konkrét ismeret lenne, tehát nem kell tudnia verset, nem kell ismernie a színeket, nem kell ott ülnie a képeskönyv előtt 5 percnél hosszabb ideig, talán még addig sem! A gyerekeknél ebben a korban nagyon sokat számítanak a hónapok, egy fél év tehát nagyon nagy előny. Aztán azok, akiknek testvérük van vagy a környezetükben él egy náluk idősebb gyerek, sok mindent megtanulhatnak a másiktól. Nem tudom mit ért "rendes" beszéden, ebben a korban már mondogatnia kell a szavakat, esetleg mondatokat.
Fanni egyáltalán nem butus, azt hiszem egy eleven, akaratos, szeretni való kicsi lány, aki pontosan tudja mit akar, s ennek hangot is ad! Egyébként biztos vagyok benne, hogy nagyon szereti az engedékeny, kicsit bizonytalan anyukáját, aki olyan érzelmi biztonságot adott és ad a számára, amitől Fanniban nyoma sincs a szorongásnak, amitől képes felfedezni a világot!
A hisztijének sok oka lehet, valószínűleg a dackorszak, most tanulja, milyen is a saját akarat, s hogyan lehet azt érvényre juttatni. Az Ön határozottsága sokat segíthet a dolgon.
A környezete "jóindulatú" megjegyzéseire ne hallgasson, jó anyukája Fanninak!

Izsó Ildikó

Kérdés:

25 éves anyuka vagyok, egy hatéves és egy egyéves kisfiam van. Nagyobbik gyermekemről kiderült, hogy hiperaktív, a Budai Gyermekkórház neurózis osztályán kezelik. A betegség okaként a szüléskori körülményeket (téraránytalanság, intrauterin hipoxia), genetikailag kódolt személyiségszerveződést, és családi körülményeket (édesapa keveset van velünk, néha aggresszív) jelöltek meg.
Azt már tudom, hogy vele nem úgy kell bánni, mint a többi gyermekkel, ugyanakkor nincsenek a kezemben hatékony eszközök, ezért szeretném a segítségüket kérni. Én nagyon jól elvagyok a gyerekkel, az őt már ismerő pedagógusok is pozitív változást vettek észre rajta, mióta kezelik őt.
A legnagyobb problémám az, hogy hogyan kezeljem az olyan helyzeteket, amikor idegenek csóválják a fejüket a viselkedésén, és olyan megjegyzéseket tesznek, miért nem nevelem meg, miért nem tudok rászólni? Ezek a "beszólások" nekem nagyon fájnak, mert ugyebár nem mutathatom meg mindenkinek a zárójelentést, hogy az én kisfiam nem rossz, csak más, mint a többi gyerek.

Teljesen meg tudom érteni a problémáját, hasonlót magam is átéltem, amikor a dackorszakát élő gyermekem télen a nagy hóban lefeküdt és keservesen sírt, mert nem az történt amit éppen akkor kigondolt. Mindez nappal, a város legforgalmasabb pontján. Az alatt a néhány perc alatt 4 jó szándékú megjegyzést kellett elviselnem, különböző stílusban. Égett az arcom és nagyon dühös lettem, főleg azért, mert nem tudtam mit válaszolni, előadást mégsem tarthattam fejlődéslélektanból!
Önnek azt javasolnám, hogy egyszerűen közölje a megjegyzést tevőkkel, hogy a "gyermek azért viselkedik így, mert hiperaktív. Ez olyasmi, mint a mandulagyulladás, csak sokkal látványosabb, ki fogja nőni, ha megértik és békén hagyják."
Ne engedje, hogy idegen emberek fájdalmat okozzanak Önnek, próbálja meg nem magára vonatkoztatni a megjegyzésüket, már csak azért sem, mert Ön mindent megtesz a fiáért. Azok az emberek továbblépnek és máris elfelejtik, hogy mi is történt velük, hogy megjegyzést tettek egy gyerekre, egy anyára. Fontosnak tartom, hogy ezekben a helyzetekben mindenképpen védje meg a fiát!
Ön pedig tréningezzen erősítse magát addig, amíg leperegnek a megjegyzések. Tegye mindezt azért, mert az erejére és a kitartására szüksége lesz, egy hiperaktív gyereket nem könnyű felnevelni.
Egyszóval gondoljon ki egy tetszetős mondatot -ennek nem kell annak lenni, amit az előzőekben írtam - és mondogassa otthon sokat. Lehetőleg ne szerepeljen benne, hogy "beteg", inkább az, hogy állapot, helyzet, s legyen benne a jövőre vonatkozó pozitív kép. Mindezt azért írom, mert felteszem, hogy a megjegyzések nagy részét a fia is hallja.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Egyik legközelebbi ismerősömről van szó, aki most várja a második kisbabáját (14 hetes állapotos). Idegileg teljesen kimerült, nagyobb gyermekével szemben a legelemibb tűrőképessége is hiányzik. A most négyéves kisfiúnak hisztériás rohamai vannak, bepisil, időnként cumizik (!), állandóan rohangál, játéktevékenysége a rombolásban merül ki, éjszaka többször felébred, és nem hajlandó aludni, a játszótéren verekszik, csúfolódik. Barátnőm elvitte őt szakemberhez, aki hiperaktívnak minősítette a kisfiút, és elkezdték a kezelését (speciális tornára kell járnia). Ennek ellenére azonban a helyzet nem sokat változott. A kisfiú nem ül le színezni, ragasztani, nem érdeklik a mesék, az asztali játékok, egyedül a rohangálásban és a mozgásos játékokban leli örömét. Még soha nem hallottam beszélgetést kezdeményezni, pedig állítólag nagyon jó a felfogóképessége, rengeteg mondókát, versikét tud. Sokszor durva és erőszakos, csúnyán beszél, dührohamai vannak.
Barátnőm abban bízik, a kistestvér megszületése majd jótékonyan befolyásolja nagyobb gyermeke viselkedését. Sajnos azonban mindennaposak nála a sírógörcsök, mert a kisfia egyszerűen nem képes (nem akarja, nem tudja...) elfogadni a körülötte levő világ korlátait, szabályait.

A hiperaktivitás - jelenlegi elnevezése szerint hiperkinetikus zavar - a gyerekek 1-6%-át érintő betegség. A fiúkban háromszor gyakrabban fordul elő.
Jellemzői:
1. A figyelem összpontosításának és fenntartásának nehézsége
2. Túlzott aktivitás (hiperakrivitás), mozgási nyugtalanság
3. Indulatosság, rosszul szervezett viselkedés
ad1. A figyelem gyengeségének jelei: a gyermek figyelme szóródik, nehezen követi az utasításokat. Hamar elveszti érdeklődését a tevékenységek iránt, amelyeket végez, gyakran befejezetlenül hagyja ott azokat és vált egy új feladatra. A tárgyait könnyen elveszti.
ad2. Kifejezett nyugtalanság, különösen olyan helyzetekben, ahol nyugalomra volna szükség, A gyerek izeg-mozog, nem tud egy helyben megülni, fékezhetetlen a beszédességben, zajos. Ha azt kérik tőle, hogy üljön le, fülkel, szalad, ugrál.
ad3. Az indulatosság itt arra vonatkozik, hogy a (természetesen az életkorának megfelelő) szociális szerepeket áthágja: nem képes a sorát kivárni, másokat zaklat, félbeszakít, a feltett kérdésre még annak befejezése előtt válaszol.
A betegség rendszerint az első öt életéven belül kezdődik és a betegek egy részében felnőttkorban is perzisztál. A tünetek az életkortól függően változhatnak.

A betegségnek hatékony kezelési lehetőségei vannak. Enyhébb esetekben a szülőt kell felkészíteni a sajátos nevelési módszerekre illetve a gyermek megfelelő viselkedésmódosító tréningen vesz részt. Súlyosabb esetekben gyógyszeres kezelésre van szükség.

Érdemes azonban átgondolni, mit jelenthet még a kisfiú viselkedése.
Egyrészt temperamentumbeli adottságainkat tekintve jelentősen különbözünk már gyerek sőt újszülöttkorban is. Vannak csecsemők, gyermekek, akik kedvesek, derűsek, simulékonyak, jól fejlődnek, mintegy jutalmazzák a szülők figyelmét, gondoskodását, megerősítik őket abban, hogy jól megfelelnek a szülői szerepnek. Más gyerekek sírósabbak, nem kedveskednek, ők azok, akik csecsemőkorban hasfájósak, nehezen kezelhetők. Az ő gondozásuk kevesebb sikerélményt jelent a szülőnek, aki a gyakori kudarcérzéstől türelmetlenebbé, ingerlékennyé válhat. (Ahogy Ön is nagyon szépen megfogalmazta:"...már majdnem arról van szó, hogy a szülő csalódik a saját kisgyerekében!")
Ezekre az un. nehezen kezelhető gyerekekre az is jellemző hogy alvásuk, étkezésük rendszertelen, nehezen fogadják el az új dolgokat már enyhe csalódottság esetén is dühvel, sírással reagálnak, "hisztiznek". Ez a viselkedés nyilvánvalóan zavarja a szülőket és a gyermekre jellemző érzelmi kiegyensúlyozatlanságot tovább fokozza az, ahogyan a csalódott, türelmetlenné vált szülő a viselkedésre reagál.
Másrészt a hiperkinetikus zavarra jellemző túlzott aktivitás és figyelmetlenség a szorongás jele is lehet kisgyermekekben. A nyughatatlanság a súlyos szorongás gyakori részjelensége. Szintén az érzelmi élet zavarára, szorongásra hívják fel a figyelmet a bepisilés, cumizás, az éjszakai felébredések, (felriadások?). Ezek az un. regresszív (a fejlődés egy más elért szintről egy korábbi, már túlhaladott szintre esik vissza) reakciók jellegzetesek a kisgyerekek esetén pl. akkor amikor kisebb testvérük születik. Ezzel a kisbabás viselkedéssel (cumizás, bepisilés) igyekszik a gyermek a szülő figyelmét, gondoskodását megszerezni.

Néhány szó az agresszióról: a gyermek érésével, az éntudat kialakulásával együtt jár az az igénye hogy önállóvá függetlenné váljon. Azonban ehhez a képességei lehetőségei még korlátozottak, fel kell ismernie, hogy a szülőktől még nem tud elszakadni. Egyszerre követeli és utasítja el pédául a segítséget. Ez az érzelmi-akarati válság sokszor dühkitörésekben nyilvánul meg. Ha nem teljesül az akarata, csapkod, üt-ver, kiabál, sír, dobálja a tárgyakat vagy magát "veri a földhöz" (un. dackorszak).
A szülőnek eközben úgy kell bátorítani az önállósági törekvéseket, hogy közben ne legyen elutasító. Kevés anya képes azonban ebben a helyzetben kiegyensúlyozott maradni; optimálisan közel és távol lenni. Amennyiben a szülő indulatos, türelmetlen a dackorszakban lévő gyermekkel szemben, ha büntetéssel, szeretetmegvonással, veréssel akadályozza a gyerek tapasztalatszerzésre irányuló önállósági törekvéseit, úgy a gyermek az ismétlődő frusztrációkra egyre erősebb agressziós reakciókkal válaszol és ez a választípus a folyamat során egyre erősebben rögzülhet.
A kisgyermek agressziójának megszüntetésére olyan viselkedést kell választani a szülőnek, amellyel a gyerek szorongását csökkenteni tudja, biztonságot, bizalmat, támaszt előlegez az ilye kezelhetetlen gyereknek is. A biztonság, támasz azonban nem kényeztetést jelent, hanem azt, hogy a szülő igyekezzen elkerülni a következetlenséget, határozott követelményeket támasszon és tudatosan, következetesen irányítsa a gyereket. Érdemes az erőszakos gyereket feladatokkal ellátni. Ez segít levezetni a feszültséget és megszüntetni a gyermek magányát. El kell kerülni azt, hogy a szülő agresszív indulatos viselkedésével mintát nyújtson a gyereknek, esetleg csendes , visszafojtott ingerültséggel bánjon vele.
Mivel a kisgyermek anyja iránti figyelme, empátiája csak lassan fejlődik, kettőjük közül az édesanya az, aki tudatos viselkedésével javíthat a helyzeten.
Amennyiben a szülők erőfeszítése hatására sem változik a kialakult - valóban nehéz - helyzet a kisgyerek állapotának -esetleg betegségének - tisztázását, alapos vizsgálatát szakemberre (gyermekpszichiáter, gyermekpszichológus) kell bízni.

Az édesanya nehézségeit fokozza a terhessége, különösen annak első harmadára egyébként is jellemző idegrendszeri labilitás, a hangulat változékonysága, ingerlékenység, síróssá válás. Nem derült ki -az egyébként mély empátiáról tanúskodó - levélből, hogy barátnője elkeseredettsége, türelmetlensége tanácstalansága összefügg-e időben a várandóssággal vagy már azt megelőzően is megvoltak ezek a panaszok. Ha a tüntetek a terhességgel összefüggésben jelentkeztek vagy fokozódtak, akkor várható (mivel a 14. hét után vagyunk) azok enyhülése, a hangulat javulása, sőt nagyon gyakran a terhesség második harmadára inkább az eufória jellemző.
Amennyiben nem szűnnek a panaszok illetve ha régebb óta fennállnak, akkor az édesanya pszichés vezetését is érdemes volna szakemberre bízni.

Dr. Molnár Andrea

Kérdés:

Kislányom 2 éves és nagyon ragaszkodik a cumisüvegéhez. 1 éves koráig szopott, és azóta a cumisüveget hívja "cicinek". Persze nem kellett volna cukros dolgokat tenni bele, de mivel csak a második születésnapja óta alussza át az éjszakát, sokszor kapott előtte gyümölcsleveket amitől megnyugodott éjszaka. Most is kap nappal, és tejet cukor nélkül, ritkán a vizet is megissza. Persze az egyik felső metszőfoga már így is elkezdett barnulni. Ráadásul a fogmosás sem a kedvence, igaz szereti leszopogatni a fogkeféről a fogkrémet, de nem dörzsölgeti túlzottan a fogait. A segítséget nem fogadja el, már sokszor erőszakkal meg is mostam a fogat, szerencsére nem vettem még el a kedvét tőle teljesen, de a dackorszak már elkezdődött és félek mire vége lesz teljesen bebarnulnak a fogai. Kérdésem az, hogy nem lehetne-e valami fogvédő folyadékkal beecsetelni a fogát? Lehet, hogy létezik ilyesmi, vagy csak a fantáziám szüleménye?

Nagy feladat vár Önre. Mindenek előtt rá kell szoktatni a gyermeket, hogy a cumisüvegben csak olyan italokat kapjon, aminek nincs vagy alacsony a cukortartalma. Természetesen ihat cumisüvegből, DE ez ne a gyermek megnyugtatását, lefoglalását szolgálja, hanem az ivás elősegítését. Talán lassan rá kellene szoktatni a pohár használatára, így elérhető, hogy ne legyen órákig folyamatosan cukor tartalmú folyadék a szájában.
A fogmosást semmiképpen nem szabad erőszakkal kivitelezni. Az esti és reggeli tisztálkodás játékos részévé kell tenni a fogmosást, természetesen az még nem probléma, ha 26 hónaposan valaki nem tud fogat mosni. A legegyszerűbb megoldás, ha "neked is úgy kell csinálni mint a felnőtteknek" azaz közösen fogat mosni, aminek időtartama 4-5 perc. Ebben az esetben a gyermek automatikusan rászokik a fogmosási ceremóniára, a későbbiekben pedig a manualitása fejlődésével a fogkefe mozgatása is egyre hatékonyabb lesz.
Létezik ilyen ecsetelő szer, ez a professzionális prevenció része, amit fogorvos végez. Ez azonban a rendszeres otthoni fogápolást és a szájhigiénére való nevelést nem helyettesíti, hanem kiegészíti.

Üdvözlettel: dr. e-Fog
www.fogorvos.com

X EZT MÁR OLVASTAD?
	7 fiúnév, amit büszkén viseltek a századelőn dédapáink