Találatok a „fejlődes” kifejezésre:

Kérdés-válasz
Cikkek

Tarkóredő értékek

Kedves Doktor Úr,

bocsásson meg, hogy ilyesmivel zavarom, de bízom a szakértelmében, illetve a tapasztalataira lennék kíváncsi akövetkező kérdéssel kapcsolatban. 13het + 6 napos várandós vagyok, aminek nagyon örülünk párommal mert 8 éve várunk gyermekre. A 13.heti első komolyabb ultrahangon 5 mm-es NT tarkóredő értéket mértek(CRL: 71 és NB: 2)Emiatt azonnal genetikai szakrendeleésre és majdan 18.héten magzati echocardiographiara küldtek, a genetikai tanácsadáson magas kromoszómarendellenesség kockázat miatt chorion boholy mintavételt ajánlottak, amit meg is csinaltattam, tegnapi napon.azota jo es rossz fejlemeny is van, a rossz az, hogy a tarko redo meg magasabb volt a mostani uh-n, 6,5 mm, (ezen kivul az egyeb mert ertekek ezen a legutobbi uh-n:orrcsont lathato, magzatviz atlagos menny., szivmukodes szabalyos 153/min, normal hasi echogenitas, CRL 84 mm, BPD 26 mm, FL 11, 4 mm)ezutan egybol meg is csinaltak a chorion boholy mintavetelt,viszont epp a magas redo ertek miatt elkuldtek kombinalt teszt kereteben Papp-a es szabad b-hcg verszerum meresre is, s az viszont nem mutat bajt, teljesen jok az ertekek, a genetikus orvos igy mondta,Papp A: 1,26 es b-hcg 0,39. ezekre a genetikus mondta, hogy nem jeleznek kromoszoma rendellenesseget, ez viszont teljesen ellentetben all a meg magasabb, mar 6, 5 mm nyaki redovel. elnezest, hogy ilyesmivel zavarom, de doktor urnak mik a tapasztalataival, ekkora redovel van meg esely egeszseges babara, illetve milyen valoszinuseggel jelez ez az ertek esetleg mas, (nem Down, nem Patau nem Edwarsd tehat amiket ki tudnak szurni a mintavetelbol) genetikai rendellenessegeket, illetve esetleg autizmust, ertelmi serultseget, esetleg komoly szivfejlodesi rendelenesseget? Az utobbiakkal mind vallalnam a gyermeket (gyogypedagogiat tanulok s gyogypedagogiai gyermekotthonban is dolgozom)nagyon koszonve ram szant idejet s meglatasait, sudvozlettel, szabo noemi

Kedves Noémi!

Amennyiben az integrált teszt, a chorionboholy-mintavétel, valamint a 18. heti ultrahang és egy 20. héten végzett magzati szívultrahang rendben van, úgy nincs nagyobb ok az aggodalomra, mint az általános populációnak - a ritka betegségek előfordulási gyakorisága ugyanannyi.

Bővebb felvilágosításértkeresse fel orvosunkat, illetve szakrendelésünket.

Üdvözlettel, DR. Tekse István

További információk a Babaneten a témában

Visszaöklendezi az ételt

14 hónapos a kislányom! Mindig is macerás volt az etetése! Nem igazán eszi meg a darabosabb ételeket, még mindig pépesítem a kajáit! A boltit megeszi, meg a kiflit is elnyámmogja mostmár! A picivel nagyobb falatkát kap be( pl a kisujjamon a köröm, vagy még akkorát sem), öklendezni kezd és olyankor vissza is jön egy kevés kaja! Abszolút nem hajlandó rágni! Most jön 7dig foga! Normális ez ebben a korban? Nem kellene már rendesen ennie a vajaskenyeret meg hasonló ételeket! A visszaöklendezés ijeszt meg nagyon! A kislányom 77cm és
8650gramm!
Tisztelettel:
Némethné Hajni

Kedves Hajni!

A szopizás vagy cumizás után a szilárd táplálkozás megtanulása nagyon komoly feladat egy kicsinek, és rengeteg türelmet igényel a szülőtől is. A fogak kibújása csak egy a rengeteg feltétel közül, aminek ahhoz kell teljesülnie, hogy a kicsi szilárd ételt biztonsággal tudjon enni. A nyelvének, rágóizmainak, garatjának meg kell tanulnia a falatot hatékonyan mozgatni ide-oda a szájüregében ahhoz, hogy megfelelően fel tudja aprítani és végül le is tudja nyelni. Emellett a kanál használata vagy az ennivaló kézzel megfogása, szájhoz ügyeskedése is nagyon komoly mozgási koordinációt – és épp emiatt rengeteg gyakorlást igényel. A szilárd ételek sokszor új ízeket, állagokat is jelentenek. A „táplálkozási mozgás” mellett a kicsiknek mást is gyakorolni kell: hogy mit éreznek akkor, amikor éhesek, milyen magatartássorral tudnak jóllakni és honnan tudják, hogy már jóllaktak. Ebben a folyamatban nem szabad „okosabbnak” lenni náluk: nem a szülő tudja megítélni, hogy mikor melyik ételből mennyire van szüksége a gyereknek, hanem ő maga kell, hogy megérezze, megtanulja az egyes „éhségfokokat” és ételadagokat.

Arról nem is beszélve, hogy ebben a nagyon intenzív fejlődési szakaszban a gyerekeknek rengeteg más feladata is van az evésen kívül. Fantasztikus mértékben ügyesedik mindenféle mozgásuk, járni tanulnak, egyre ügyesebben fognak meg tárgyakat. Figyelik és utánozzák a körülöttük levő világot, hangsorokat próbálgatnak, stb. Vannak időszakok, amikor ez, máskor az a tevékenység, gyakorlás kerül előtérbe – olyankor a többi szükségszerűen háttérbe szorul.

Nagyon fontos tehát, hogy ne szabjunk szigorú határokat ebben az időszakban, hogy ebben vagy abban a korban ezt vagy azt meg kell tudni csinálni a kicsinek – így nem kell elvárni tőle azt sem, hogy épp annyi vajaskenyeret tudjon megenni, amennyit más gyerek hét foggal.

Leveléből úgy értem, hogy például a kiflit például ügyesen „elnyammogja”, gondolom a babakekszet, esetleg banánt, főtt almát is. Próbálja meg fokozatosan, lassan, egyre kevésbé „selymesre” pürésíteni az ételeket – és közben figyelni, hogy más téren (is) hogyan ügyesedik napról-napra a kislánya. Egészen biztos vagyok benne, hogy a védőnő, kislányát ismerve-látva jó tanácsokkal és megnyugtatással is segíteni tud majd.

Üdvözlettel,

Ne szoptassam ennyit??

Nekem a kisbabám súlyával kapcsolatban lenne kérdésem.
Két kisfiam van, a nagyobbik 1,5 éves, a kicsi 3,5 hónapos. Mindkettőjüket szoptatom, a kicsi naponta 5x-6x + éjszaka 1x szopik. Ő 3340g-al és 54cm-rel született. A gondom az, hogy 3 hónaposan-azaz két hete- több, mint 8kg és 64 cm volt. A háziorvos szerint (ő nem gyerekorvos, de akként is praktizál), nagyon nagy súlyú a baba, és ne szoptassam olyan sűrűn, különben később beteg lesz. Nem tudom, hogy milyen betegségekre gondolhatott a dr-nő? Tényleg ne szoptassam ennyit? Úgy tudom, hogy anyatejes babát nem lehet túletetni. Vagy tévedek? Egyébként ő egy jó kedélyű, nyugodt, mosolygós baba. Nem hasfájós. Ügyesen megtartja magát a karján, és már át is fordul hátról hasra. A bátyjával nem volt ilyen, ő nagyjából fél kg-al és 4cm-rel kisebben született és nagyjából havi 1 kg-ot hízott az öccse havi ca. 1,5kg-jával szemben.
Várom válaszát!
Köszönettel: M. Enikő

Három hónapos korban a 8 kg tényleg „tiszteletre méltó” súly, a nagyobbik kisfiú súlyfejlődési üteme közelebb áll az „átlagos” gyarapodási ütemhez, de még az is kifejezetten tempósnak mondható. Feltételezem, hogy a felnőtt családban van példa erősebb testalkatra.

Vannak betegségek, amelyek a kis súllyal született, majd gyors növekedést mutató babák körében felnőtt korukban gyakoriak, azonban ezt az Ön kisfia esetében nem látom aggasztónak, születési súlya alapján nem hajlamosabb erre. A gyerekkortól folyamatosan túltáplált és túlsúlyos gyerekeket (és felnőtteket) is veszélyeztetik betegségek, például a cukorbetegség, magas vérnyomás – természetesen a későbbiekben oda fog kelleni figyelni rá, hogy a kicsi ne legyen túlsúlyos – de az anyatejes táplálás időszakában ez az aggodalom nem indokolt, inkább a vegyes koszt mellett szokott problémákat okozni. Van egy-két extrém ritka genetikai rendellenesség, amelynek tünete lehet a gyors súlygyarapodás, de ezek esélye igen kicsi, és általában a mozgás- és szellemi fejlődés eltérésével járnak együtt, amelyről azonban a leírása alapján nincs szó.

A kizárólagos anyatejes táplálás mellett tehát nem látok okot aggodalomra, valószínűleg nem is lesz ilyen ütemű folyamatosan ez a súlygyarapodás.

Üdvözlettel,

Gács Zsófia

A reflux és a megfázás

22 hónapos a kisfiam, állítolag refluxa van. Megfázás általában 2-3h ónapig kezelés ellenére se mulik süritö tápszert kapot ami rovid ideig hasznát kezd nyugtalanitani,hogy fulad az orra folyamatosan eldugul,de nem jön semmi ha szivom neki.Mit tudok csinálni hogy megtudjuk mi a konkrét oka.Elöre is köszönöm a válaszát

Kedves Levélíró!Ebben az életkorban a kicsik védekező rendszere nagyon fontos fejlődésen megy keresztül, ilyenkor tanulja meg, hogy a környezetünkben folyamatosan jelen levő kórokozókkal (vírusokkal, baktériumokkal) szemben hogyan védje meg a szervezetet. Az orr- és szájüregen keresztül különösen sokféle „támadás” éri a szervezetet, ezért alakul ki nagyon gyakran ezeknek a szerveknek a gyulladása, tehát nátha, torokgyulladás, mandulagyulladás. Az őszi-téli időszak különösen felszaporítja ezeket a fertőzéseket – pláne, ha a kicsi gyermekközösségbe (bölcsőde) jár.Egy kialakult fertőzés, gyulladás rontja a szervezet védekezését, a gyulladt, hurutos nyálkahártyán könnyebben megtapadnak a kórokozó vírusok, baktériumok. Nagyon fontos, ahogy Ön is írja, hogy a váladékkal teli orrot kitisztítsa, a gyulladt-duzzadt nyálkahártyát orrcseppel lelohassza. Azonban ha nincs sok váladék a kicsi orrában, akkor nem érdemes az orrszívóval gyötörni, mert a nyálkahártyát irritálhatja, a sós vizes orrcsepp segíthet elmulasztani az orrdugulást. Amennyiben mód van rá, a betegség alatt próbálja minél inkább otthon tartani a kicsit, távol az újabb fertőzésektől. Fontos a megfelelő folyadékbevitel, ez a betegség miatt a szokásosnál több legyen, a szokásos víz, gyümölcslé mellett gyógyteák (hársfa, csipkebogyó, kamilla) is jól jöhetnek.A reflux is részben felelős lehet a légúti tünetekért, azonban a sűrítő tápszer nagyon jó megoldást szokott hozni erre a problémára.

Nagyon rossz evő baba

A kérdésem a nagyon rossz evő majdnem 12 hónapos kislányommal kapcsolatos. 2700 grammal született, 51 cm, 37. hétre. Rövid előtörténet: 6 hónapos koráig szoptattam ( kezdetben még elfogadta a mellemet, de már az első naptól kezdve hozzá kellett etetnem cumisüvegből ezért nem volt gondja az üveggel sohasem, imádta az anyatejet és volt is bőven ) Úgy 5 hónapos kora körül kezdtük el a hozzátáplálást szép fokozatosan, rendesen megette kanállal az otthon készített almapépet, körte-banán-keksz pépet, stb., barackot is nagyon szerette. Majd jöttek a főzelékek: alma-krumpli pici joghurttal, cukkini joghurttal behabarva, stb. A dobozos tejalapú pépeket is szereti ( szerette). Alapvetően kezdetben jól evett és gyarapodott szépen, de úgy egy hónapja alig eszik és szinte minden etetés egy kínszenvedés. Már szinte az összes bohóckodós trükköt ellőttük, elveinket feladva tévé előtt is próbáltuk etetni, játékot, kanalat is adtunk a kezébe, próbáljuk folymatosan hogy ha nem hagyja hogy etessem akkor egyen ő maga, de akkor meg csak hülyéskedik és szétmázol mindent, nem eszik. Arra gondoltunk, biztos kanálfóbiája van, hagytam hadd egyen a saját kezével, már azt sem tűri ha a szájába teszem én az ételt. Próbálunk sok zöldséget adni neki párolva, megfogható falatkákat, de semmi eredmény. Aztán visszaálltunk a tejpépekre, ebből nagy nehezen napi egy étkezéssel egy kicsi tányérkával megeszik, de nagyjából ennyit eszik egész nap. 2hónappal ezelőttig imádta a kenyeret, kalácsot, ezeket adtam neki reggelire, vacsorára valamilyen vajjal vagy pástétommal, zöldségpürés feltéttel. Most már ez sem kell. Mivel már nincs annyi tejem, ezért 2 hónapja kap tápszert: délelőtt 10 körül mielőtt alszik egyet és a délutáni séta előtt. Este eddig anyatej volt a pép után, de most már azt is kiváltottam tápszerrel sajnos amit eddig szeretett, de most az sem megy, csak ha már kimerül a sírástól az altatás közben, akkor nagynehezen elfogadja és akkor megnyugszik. Most este 7-kor eszik egy kis pépet, aztán játék, közben készülődünk fürdeni, fürdés, mese, kis játék ( mivel elmúlt az a korszak, hogy belealszik a tejbe) vagy megissza eközben a tápot, vagy már csak az ágyban. Vagy nem, és akkor éjszakára is be kell készítenem neki, mert rájön éjszaka, hogy éhes. Úgy érzem, hogy már nincs ráhatásom az eseményekre és csak sodródom az árral, nem tudom mit csináljak,hogy egyen végre. Inni reggelente kap gyümölcsteát cebion cseppel, nap közben gylevet vízzel hígítva, tejet még nem mertem neki adni, bár szerette a tejbegrízt eddig. Már ott tartok, hogy mindegy hogy mit, csak egyen végre rendesen. Nagyon kétségbe vagyok esve, mert most először lett náthás is, plusz a fogzás és ez így együtt teljesen kezelhetetlenné teszi őt. Még azt is próbáltuk, hogy nem teszem etetőszékbe csak az ölemben egyen, de semmi nem segít. Nem akar enni és kicsavarja magát az ölemből. Be van esve az arca, nagyok a szemei és kiáll minden bordája. Szertném tudni mit rontok el, mit csinálhatnék másképp. A doktornő és a védőnő is csak mosolyog, hogy ez egy ilyen időszak, de igazán tanácsot senki nem tudott adni. Közben meg elfogy a baba, aki alapvetően örökmozgó meg jó kedélyű, de kezd egyre hisztisebb és agresszívabb lenni. Nagyon örülnék bármilyen etetési ötletnek. Köszönöm előre is!

Kedves Anyuka!Leveléből pontosan értem, mennyire kétségbeesett a kislány miatt. A szoptatás-cumiztatás időszaka után a hozzátáplálás mindig nagyon sok türelmet igényel a szülőktől is: a kicsik ezekben a hosszú hónapokban tanulják meg a vegyes étkezést. Ilyenkor tanulnak meg rágni, szilárd ételt nyelni, kézzel vagy kanállal manipulálni. Új ízeket, állagokat ismernek meg. Ilyenkor alakul ki az éhség-evés-jóllakás közti „logikai” kapcsolat. Ugyanakkor fejlődésük más téren is lenyűgöző ilyenkor: figyelmük, mozgásuk, értelmük is rengeteget változik. Mindezek miatt ebben az időszakban nagyon hullámzó lehet egy kisgyerek étvágya, egyik napról a másikra elutasíthat vagy elfogadhat egy-egy ízt, etetési technikát. Egy légúti hurut, nátha vagy a fogzás még újabb nehezítő tényező lehet.Érdemes lenne hetente ellenőrizni a kicsi súlyát, hogy ne az aggódó szemével lássa úgy, hogy „elfogy” a gyerek – talán megnyugtatná, ha a mérleg nem mutatna súlyesést. Emellett érdemes lenne megpróbálni kicsit nagyobb szüneteket tartani két étkezés között, hogy tényleg legyen ideje megéhezni a kislánynak. Nem könnyű, tudom, de fogadja el, ha épp nem kíván enni, ne próbálja mindenáron megetetni. És legfőképp bízzon meg a gyerekorvosa és a védőnő tapasztalatában, egészen biztosan észrevennék, ha valami nem „stimmelne” a kicsivel!Üdvözlettel,

Vesemedence-tágulat: szükséges a műtét?

Van egy 4 hónapos kisfiam életvidám! 2014.07.25.-én született minden renden zajlott a szülésnél viszont 1-2 napos lehetett a fiam amikor észre vettem, hogy lilul a keze és a lába szóltam a kórházba a csecsemős orvosnak, hogy szerintem nem stimmel valami de azt mondta, hogy csak fázik! Kérdem én 35 fokba fázik a gyerek? Haza engettek minket a kórházból de a kéz és láb lilulás csak nem akart múlni! Majd el telt 7 nap mire a gyerek nem igen evett ivott a láza felszökött 40 fokra felhívtuk az ügyeletet azt mondták csillapítjuk le a lázát és vigyük gyerek orvoshoz mert ők nem tudnak mit kezdeni a láza nem akart lemenni ezért felhívtuk a mentőt és azt mondták azonnal küldenek egy eset kocsit! Kijöttek megvizsgálták a gyerekekt, majd közölték, hogy azonnal kórházba kell vinni! Kiderült, hogy a gyereknek sulyos szepszise van és íntenzív osztályra vitték ott 10 napot volt! Most a fiam 4 hós és kb 1 hete megint magas láza volt bevittük a kórházba 40,1 fokod lázzal és közölték velünk, hogy a gyereknek hugyuti fertőzése van és bent kell neki maradni megnézték UH-n a veséjét és azt mondták, hogy vese tágulata van a gyereknek! Beszéltem bent a kórházba a gyerek orvossal aki azt mondta, hogy ha megkapjuk a záró jelentést a kórházból akkor neurológushoz kell vinni aki valószínűleg műtétet fog javasolni!!! Kérdésem az lenne, hogy Ez a műtét valóban fontos lenne e vagy nem is biztos, hogy meg kell műteni és, hogy ez egy ilyen vissza térő próbléma lesz e a kicsinél ! Válaszát előre is köszönöm! Melinda

Kedves Melinda!Levele alapján úgy értem, hogy a kisfiának (talán már életében második alkalommal) súlyos, a veséket érintő fertőzése zajlott. Mindenképp ki kell deríteni, hogy van-e bármi eltérés, például húgyúti fejlődési rendellenesség, ami hajlamosítja egy ilyen fertőzésre. A húgyútakban a vesékből a húgyvezetékeken át a hólyagig illetve a húgycsövön keresztül a külvilágba elvben „egyirányú” forgalom van, a szervezet meggátolja, hogy a kórokozók a húgycsőnyílás környékéről bekerüljenek ebbe a rendszerbe. Előfordulhatnak azonban olyan eltérések, amelyek ezt a biztonságot gyengítik, például ha nem megfelelően működik a szelep a húgyvezeték és a hólyag között és emiatt pisilésnél vissza-, a vese felé is van vizeletáramlás. Másféle hiba lehet, ha a csőrendszerben valahol szűkület van, ami nehezíti a vizelet áramlását. Ezeket az eltéréseket pontosan fel kell tárni, és súlyosságuktól függően valamilyen módon (akár sebészileg, akár gyógyszerrel) kezelni kell.A vesemedence-tágulat, amit az ultrahangon láttak, felveti annak a lehetőségét, hogy valahol nem megfelelő a vizelet áramlása, szűkület nehezíti vagy visszafolyás zavarja meg. Nagyon fontos lenne pontosan kideríteni, hogy mi okozza ezt a tágulatot, mert előfordulhat, hogy egy olyan eltérésről van szó, amely megkönnyíti a kórokozóknak, hogy bekerüljenek és megtelepedjenek a kicsi húgyrendszerében, és ott súlyos fertőzést okozzanak. Ebben az ultrahangon kívül más képalkotó és laboratóriumi vizsgálatok segíthetnek. A talált eltérésektől függ, hogy milyen kezelésre (gyógyszeres vagy sebészi) van szükség. Mindenképp vigyék el olyan szakorvoshoz, aki jól ért ezekhez a kórképekhez, ez lehet gyermeknefrológus vagy gyermekurológus is. A későbbiekben elvégzett vizsgálatok és a kórtörténet alapján ő fogja tudni pontosan megmondani, hogy milyen fajta kezelésre van szükség.Üdvözlettel,

Felszívódási zavar?

Tisztelt Doktornő!

Másfél éves kisfiam jelenleg 8.2 kg és 77 cm. Elmaradt súly- és hosszfejlődésű, illetve mozgásfejlődésben is lemaradt - jelenleg kapaszkodva lépeget, de még önállóan nem tud járni. Fejlődésneurológia kontrollon (legutolsó: 2014. 11 hó) hypotóniát és hypotrophiát állapítottak meg, de egyébként neurológia szempontból mindent rendben találtak. A neur. drnő javasolta, hogy félszívódási zavar irányában vizsgáltassuk ki a gyereket.
A gyerek eddigi kortörténetét megpróbálom "röviden" összefoglalni:
39. hétre született (2013.06.23.) császármetszéssel (ok: téraránytalanság), 3900 g/57 cm, apgar 10/10. Szülésnél minden rendben volt vele is, velem is, jól szopó újszülöttként hagyta el a kórházat, mindent rendben találtak nála.
A problémák kb. 1 hónapos kora körül kezdődtek, rengeteget sírt etetések előtt, alatt, ill. után is, súlygyarapodása nem volt kielégítő. Először kólikára gyanakodtunk, de azután bekerültünk a Madarász u-i gyermekkórházba kivizsgálásra. Ott 3 hetet töltöttünk, utána átkerültünk a SOTE I. sz. gyermekklinikára. Refluxra kaptunk végül gyógyszeres kezelést. Először Controlloc és Motilium, ez sajnos kb. 1 hónap szedés után sem hozott változást, kisfiam továbbra sem tudott enni, utána Losac-ot kapott. Ez sem vált be, majd egy 3. gyógyszert is kipróbáltunk (hatóanyag ua. mint a controllocé), mig végül a gasztroenterológus leállította a gyógyszeres kezelést és evészavart állapított meg. A gyerek tünetei ekkor (kb. 2-6 hónapos korig): nagyon kevés mennyiséget evett meg (kb. 500-600 ml tápszer/nap), azt is sírva- tiltakozva. Sokszor volt, h sugárban jött vissza belőle a tápszer. A súlya ebben az életkorban inkább " lebegett" hol hízott - hol visszafogyta. Emiatt Infantrinit kaptunk, ill. eljött hozzánk egy etetés terapeuta, h segítsen az etetésben. Infantrinitől sem indult be a súly, egy idő után egyáltalán nem akarta megenni - többszöri próbálkozásra sem.
Közben a mozgásfejlődésben is lemaradt - 9 hónaposan sem fordult hátról hasra...Fejl. neurológia vizsgálaton többek közt megállapították, h vestibuláris inger kiváltásakor rosszul reagált.
11 hónaposan véletlenül kiderült, hogy középfülgyulladása van, ami azonban nem mutatott klinikai képet (pl. CRP a norm tartományban volt). Ennek ellenére antibiotikum hatásosnak bizonyult - utána kicsit jobban lett.
Jelenleg vegyes étrenden van, ill. este és hajnalban tápszert kap. Vannak időszakok, mikor jól eszik (jó étvággyal jó kedvűen) és van, hogy hetekig kevesebbet.
Az utóbbi fél évben kb 90 dkg-ot hízott és 3 cm-t nőtt.
Jelenleg egyéni mozgásterápiára hordom.
Kérdésem az lenne, hogy ebben az esetben szóba jöhet-e valamilyen felszívódási zavar? Teljesen tanácstalan vagyok, habár nagyon sok vizsgálaton túl vagyunk már, mégis úgy érzem, hogy nem vizsgálták ki teljes körűen a kisfiamat, ugyanakkor nem szeretném kitenni felesleges vizsgálatoknak sem.
Mit tehetnék még? Milyen irányban kellene elindulni?
Elnézést, hogy ilyen hosszúra sikerült ez a levél, de minél több előzményt próbáltam összeszedni.
Várom válaszát, tisztelettel:
Bartháné Hegyi Timea

Kedves Bartháné Hegyi Timea!

Köszönöm hosszú, részletes levelét! A leírás alapján nekem úgy tűnik, hogy kisfia panaszait a Madarász utcai kórházban illetve az I. sz. Gyermekklinikán már nagyon részletesen kivizsgálták – feltételezem, hogy felszívódási zavar irányában is végeztek vizsgálatokat. Ez a leletekből, akár házi gyermekorvosuk segítségével, kideríthető. Bár nem mindig könnyű rátalálni a pontos diagnózisra, a felszívódási zavaroknak sokféle tünete lehet: a súlygyarapodás elégtelensége mellett különböző hasi panaszok, székleteltérések vagy kóros laboratóriumi értékek is előfordulhatnak.

Leveléből úgy látom, mintha az utóbbi hónapokban végre javult volna a helyzet, a kisfiú súly- és hosszfejlődése is megindult. Szerintem érdemes lenne most egy picit még türelmesnek lenni, és figyelni, hogy ez a jó irány megmarad-e. A gasztroenterológussal bizonyára kapcsolatban maradtak, gondolom, kontroll vizsgálatra is vissza kell menniük időnként – ő biztosan figyelni fogja a kicsi fejlődését.

Üdvözlettel,

Megmarad a búvárreflex?

Azt hallottam, hogy a babaúszás miatt a piciknél megmarad a búvárreflex, ha jól tudom a nevét, és ez nem jó a baba fejlődése miatt. Igaz ez?

Válaszát köszönöm előre is:

Takács Éva

Kedves Éva,

Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert ez az egyik legfontosabb kérdés ma a babaúszással kapcsolatban. A legtöbb orvos pont ezért támadja a babaúszást.

Mi már egyáltalán nem használjuk ki ezt a reflexet, nem támaszkodunk rá, a tudatos merülés megtanítása a célunk már egészen pici kortól. Csak akkor visszük a gyermeket a víz alá, ha már reagál a szóra és érti, mi történik vele. Ez nagyjából az 5.-10. órán megtörténik, kortól is függ. Így, ők tudatosan tartják vissza a levegőt, nem pedig a reflex segíti őket.

Üdvözlettel:

Varga Viviven
vezető oktató, uszodavezető

Mennyit egyen a 2 hónapos?

Kisfiam 2 hónapos múlt és eddig 150 ml tápszert evett most emeltük adagját 180-ra de kevés neki.

A 210 ml nem lenne túl sok neki?

Most 5340 gramm és 56 cm naponta 4-szer eszik.

2 hónapos babáknál a napi 6x i étkezés javasolt. A napi táplálék mennyiségét mindig az aktuális testsúlyhoz számítjuk. Azaz 150g / ttskg / nap. A babájánál ez most napi 800g-nak felel meg.

Ha csak 4 x eszik, akkor 200g/ alkalom. Ezek a számok nem abszolút értékűek, de jó irányadók. A babának annyit kell enni, hogy a fejlődése szép egyenletes legyen. Javaslom a kisbaba napi 5x6x-i étkezését kialakítani és az adagokat ehhez alakítani.

Dr. Kiss Melinda
csecsemő- és gyermekgyógyász, gasztroenterológus

Nem fogadja el a tápszert

Üdvözlöm!

Azzal a problémával fordulok Önhöz, hogy 5 és fél hónapos babám elutasítja a tápszert. Szinte születése óta tápszert kap, és kb 1 hete elfordítja a fejét és csak kínkeservesen akarja megenni! Vacsorára tejpépet,ebédre főzeléket kap, olyankor nincs probléma. Tudna nekem ajánlani valamilyen megoldást?

Már próbáltunk másfajta tápszert, de nem jártunk sikerrel.

Válaszát várom,előre is köszönöm!

Üdvözlettel:

Mariann

Kedves Mariann,

A tápszer elutasításának több oka is lehet. Az egyik oka, ami gyakran előfordul, hogy a fogzási fájdalom következtében nem szívesen fogadja el a baba a cumisüveget. Ennek oka az érzékeny fogíny. Ebben az esetben javaslom, hogy speciális itatópohárból vagy kanállal próbálja meg a tápszert oda adni gyermekének.

A tápszerváltás nem segít ebben az esetben. Ahogyan Ön is írta levelében a kanalas ételeket szívesen elfogadja. Erre az időszakra jellemző, hiszen a kanál nem ér hozzá az érzékeny fogínyhez és nem okoz fájdalmat a babának. Ez átmeneti időszak és pár hét elteltével ismét el szokták fogadni a cumisüveget és tápszert a gyerekek.

Az elutasításnak lehet az is az oka, hogy a baba napközben édes folyadékot kap (pl. cukrozott tea, gyümölcslevek). Ebben az esetben hozzászokik az édes ízekhez és a kevésbé édes folyadékot nem szívesen fogadja el. Valamint az édes italok eltelítik a baba pocakját és étvágytalanságot okozhatnak. A tejalapú táplálék (anyatej, annak hiányában tápszer) nagyon fontos a baba számára, hiszen tartalmazza mind azokat az értékes tápanyagokat, amik szükségesek a baba egészséges fejlődéséhez.

A fogzási fájdalom csillapítására javaslom a hűsítő kenőcsök alkalmazását, melyeket patikában tud beszerezni. Érdemes hűsítő „rágnivaló” játékot is beszerezni, mely könnyen tisztítható és nem balesetveszélyes a baba számára.

Üdvözlettel:

Pálinkás Zsanett
Védőnő, csecsemő- és gyermekápoló, a Milumil szaktanácsadója

Elválasztanám, mert tesót szeretnénk

Kedves Zsanett!

Abban kérném segítségét, hogy Panna lányom most 16 hónapos, naponta még 2x szopizik. Cumisüvegből csak vizet fogad el. Valami tejitalt gondoltam, hogy megkóstoltatnék Vele, mert úgy gondolom, az anyatejem már nem sok, és nem fedezi a kálciumot meg a többi vitamint.

Másik ok, hogy tesót szeretnénk - Panna ötödik lombikra sikerült -, és ennek feltétele, hogy már ne szopizzon.

Köszönettel:

Andi

Kedves Andi!

Az anyatej értékes tápanyagokat tartalmaz, ezért nem kell aggódnia, hogy gyermeke bármiben is hiányt szenved. Egyéves kor után naponta 500 ml tejalapú táplálék (anyatej, annak hiányában gyerekital) javasolt, mely a hozzátáplálás mellett fedezi a gyermek tápanyagszükségletének jelentős részét. Abban az esetben, ha valóban elhatározta, hogy véget szeretne vetni a szoptatásnak, akkor van más lehetőség is a tejalapú táplálék pótlására. A junior gyerekital 1-3 éves kor között adható. Vitaminokat és ásványi anyagokat tartalmaz, melyek fontosak a gyermek egészséges fejlődéséhez.

A tehéntej adása három éves korig nem javasolt magas fehérje és nátrium tartalma miatt, mely megterhelő lehet a kisded emésztőrendszerének és veséjének. Javaslom, vásároljanak együtt gyermekével egy színes poharat, amiből szívesen elfogyasztja az új italt. A gyerekital többféleképpen is elkészíthető. Lehet ízesíteni cukrozatlan kakaóporral, készíthető belőle gyümölcs- és zöldségturmix, valamint főzésnélküli puding is.

Üdvözlettel:

Pálinkás Zsanett
Védőnő, csecsemő- és gyermekápoló, a Milumil szaktanácsadója

Elég neki a fehérje?

Kedves Zsanett!

Kisfiam most töltötte a 16.hónapot, nagyon élénk gyerek, mozgékony,egy hete kezdett járni. 3720kgal született, de még csak 9,5kg, 82cm. Voltunk vele már többször is több helyen gasztroenterológusnál, vérvétel, vizeletvizsgálat stb. Minden rendben. Piciként refluxot állapítottak meg nála, de már kinőtte.

Egyébként már kb. 3 hónapja egyedül eszik evőeszközzel, nagyon ügyesen, 10 foga van. Igazából a problémám az, hogy nem iszik vizen és kis gyümölcsleven kívül mást, ill reggel és este még szopizik, de már nincs sok anyatej, és 2-3 hónap múlva szeretném, ha már abbahagyhatnánk a szoptatást, második baba miatt. És akkor nem tudom mi lesz, mert joghurtot kb fél-1pohár, sajtot, tejfölt ételben eszik, husit minden nap, de se tápszer, kakaó, tej, tejital, rizstej semmi ilyet nem fogad el.

Igazából a tejet nem bánom, én sem bírom, de legalább gabonatejet inna, de semmi. Míg más gyerek felkel, iszik 2-3dl tejet, ő csak vizet akar, v anyatej, ami véges már. Mi lehet erre a megoldás? A napi étrendje kb így néz ki: kb 7körül kel, szopi. 8 körül reggeli 1banán+1alma pépesen+kis vajaspirítós sajt. 10-11-között séta közben kifli, pogi. 11.30-kor már fekszünk, nagyon álmos eddigre már, uh képtelenség megebédeltetni. Alvás 2-3óra hosszan, utána ebéd (mindíg vmi húsos, sokszor tejföl is van benne és mindig zölség is, leves, rakott tészta - csak a főzit nem eszi, el kell rejtenem a zöldséget)), 5 körül uzsi narancs, alma, banán, szőlő, kölesgolyó, Holle keksz ilyesmik, 7 előtt kicsivel vacsi, virsli, bundikenyér, reggelifélék. Aztán lefekvés előtt kis szopizás. Vagy végigalussza az éjszakát, v felkel néha vizet inni.

Szinte minden nap van széklete. Még annyit, hogy tejbedarát, pépeket, bármiből is van (gabonatejes v sem), nem eszi, eleve nem szereti a pépes állagot, (kb 13 hónapos korától etetni sem engedte magát) .Nem túl kevés a fehérje neki? Mit adjak neki anyatej helyett? Nem baj, ha csak alvás után ebédel? Válaszát előre is köszönöm, remélem nem baj, hogy ilyen hosszan írtam, csak gondoltam, minél több az információ annál jobb.:)

Üdvözlet: Tóth Andrea

Kedves Andrea!

A súlygyarapodásnál minden esetben figyelembe kell venni az öröklött genetikát és a gyermek mozgékonyságát is. Az „örökmozgó” gyerekek a bevitt energia jelentős részét ledolgozzák. Egyéves kor után már nem olyan nagymértékű a súlygyarapodás, mint csecsemőkorban. Valamint figyelembe kell venni a gyermek hossznövekedését is. Súlygyarapodás és hossznövekedés nincs egyszerre. Amikor a gyermek hosszra növekszik a súlygyarapodás mértéke lelassul vagy teljesen megállhat.

Egyéves kor után továbbra is fontos a tejalapú táplálék - anyatej, annak hiányában gyerekital) a gyermek étrendjében. Naponta 500 ml tejalapú táplálék elfogyasztása szükséges ahhoz, hogy hozzátáplálás mellett a gyermek megkapja a fontos tápanyagok jelentős részét a fejlődéshez. A gabonatej és egyéb tejkészítmények adása nem javasolt 3 éves korig, mert nem tartalmaznak vitaminokat, valamint magas fehérjetartalmuk megterhelő lehet az emésztőrendszernek, veséknek.

Amikor elhatározza, hogy a szoptatást abbahagyja, próbálkozzon újra a junior gyerekital adásával gyermekénél. Javaslom, vásároljanak együtt egy színes poharat, amiből a gyerekitalt kapja. A junior gyerekital ízesíthető cukrozatlan kakaóporral, készíthető belőle gyümölcs- és zöldségturmix is. Próbálja meg együtt elkészíteni gyermekével, akkor szívesebben elfogadja. A tápanyagokban gazdag tejalapú táplálék adása mellett továbbra is kerüljön a gyermek étlapjára tejtermék, valamint hús tartalmú étel is.

A napirend kialakításánál minden esetben figyelembe kell venni a gyermek igényeit. Abban az esetben, ha szívesebben fogyasztja el az ebédet alvás után, akkor nem szükséges a változtatás. A szénhidrát tartalmú ételek és italok (tészta, kenyér, kekszek, édesített italok, gyümölcslevek) fokozott bevitele kerülendő, hiszen a gyermek gyomrát hamar eltelítik és elveszik a helyet más ételek elől.

Minden étkezés alkalmával kínálja meg gyermekét új étellel (pl. főzelékkel), amit szeretne, hogy megegyen. Nem szabad erőltetni, de fel kell kínálni a lehetőséget számára, hogy megismerkedjen új ízekkel. Egy bizonyos ételt több alkalommal is meg kell kóstoltatni, hogy megszeresse. A kitartás meghozza az eredményt. Az is sokat segít, ha a család minden tagja ugyan azt az ételt eszi, amit a gyermeknek is felkínálnak.

Üdvözlettel:

Pálinkás Zsanett
Védőnő, csecsemő- és gyermekápoló, a Milumil szaktanácsadója

Nem halad a hozzátáplálás

Kedves Zsanett!

Második kislányom, Ilona 6 és fél hónapos. Egy hónapja kezdtük a hozzátáplálást, de szinte semmit nem haladtunk vele. Még mindig nem eszik meg egy teljes adagot semmiből.

Ami nagy szomorúságot okoz nekem, hogy úgy tűnik mostanában kevesebbet szopik. Csak az egyik cicimet fogadja el egyszerre, és pár perc után elrántja a fejét (sokszor még le is spriccelem emiatt). Aztán már nem hajlandó újra szopizni. Tápszert nem fogad el, a cumisüveget nem is nagyon tudja használni.

Tegnap egész ügyesen evett egy kevés Sinemil pépet gyümölccsel keverve, ma délelőtt ugyanezt a gyümölcsöt nem fogadta el.

Egy foga tört át ma reggel, és 5 napja már hogy köhög és taknyos (orvos látta, írt fel rá homeopátiát és gyógynövényes cseppeket).

Van esetleg valami ötleted, amit még kipróbálhatnék? Vagy ez lehet a fogzás és betegség együttállása miatt, és csak meg kell várnom, hogy ezek alábbhagyjanak?

Nagyon furcsa nekem a helyzet, mert nővére simán evett, mindent elfogadott, és a fogzás sem viselte meg, 11 hónapig szopott.

Válaszod előre is nagyon köszönöm!

Üdvözlettel,

Beatrix

Kedves Beatrix!

A hozzátáplálás a baba számára egy új dolog. Meg kell tanulnia kanállal enni és meg kell szeretnie az anyatejen kívül más ételek ízét is. Ez egyes gyerekeknél több időt vehet igénybe, ezért nincs oka aggodalomra. Legyen nagyon türelmes gyermekével. Egy adott gyümölcsöt vagy zöldséget több napon keresztül kóstoltasson a babával. Akár 10-15 alkalommal is meg kell kóstoltatni egy adott ételt, hogy a gyermek kellő képen megismerje, és szívesen megegye. Az elfogyasztott adag mennyisége is változhat, erőltetni nem szabad. Mindig csak annyit adjon a babának a zöldség- és gyümölcspüréből amennyit szívesen megeszik.

A fogzási fájdalom következtében előfordulhat, hogy a baba ínye annyira érzékennyé válik, hogy a szoptatást is átmenetileg elutasíthatja. Abban az esetben, ha a baba végképp nem fogadja el a mellet, javasolt az anyatejet lefejni és speciális itató pohárból vagy kanállal oda adni a babának. Ez azért is fontos, mert a babának szüksége van a tápanyagokban gazdag anyatejre az egészséges fejlődéshez. A fogzási fájdalom csillapítására javaslom a hűsítő krémek alkalmazását.

A gyerekek nem egyformák, ezért fordulhat elő, hogy első gyermekét a fogzás nem viselte meg a kisebb gyermeket pedig igen. A fogzás időszakában a babák szívesebben fogadják el a kanalas ételeket. A glutén-, tej- és szójamentes tejpépek tele vannak vitaminokkal és ásványi anyagokkal, ezért szoptatás mellett a baba ezekből is kaphat naponta 1-2 alkalommal.

Üdvözlettel:

Pálinkás Zsanett
Védőnő, csecsemő- és gyermekápoló, a Milumil szaktanácsadója

Hogyan tovább?

Kedves Zsanett!

A kérdésem:kislányom 5 hónapos, 3 hete a dr néni javaslatára elkezdtük a gyümölcsöt délelőtt, általában 100-120 gr-ot eszik, van, amikor babakeksszel teszem tartalmasabbá neki, sokszor ezután is megvan a szopizás, ebédre pár napja kezdtük el a főzeléket. Ezután hogyan tovább? Husit mikor-hogy vezessem be? Kevés lehet neki a napi táplálék, mert a minimális 350 dkg-ot hízta most csak egy hónap alatt. Köszönöm szépen válaszát, üdvözlettel: Viktória

Kedves Viki,

Az anyatejjel táplált babáknál a hozzátáplálás megkezdését hat hónapos kortól szoktuk javasolni.

Amennyiben a hozzátáplálás elkezdődik hat hónapos kor előtt, akkor is javasolt szopizással kezdeni az etetést és utána megkínálni a babát gyümölccsel vagy zöldségpürével. A hozzátáplálásnál törekedni kell a fokozatosságra. Egy adott gyümölcsöt és zöldséget több napon keresztül kell adni a babának, fokozatosan emelve az adag mennyiségét. Egyes gyerekek több időt igényelnek bizonyos ételek megkedvelésére. Előfordulhat, hogy 10-15 alkalommal is meg kell kínálni egy étellel, hogy szívesen megegye.

Hat hónapos korig bevezethető gyümölcsök és zöldségek: alma, őszibarack, burgonya, sárgarépa, cékla, sütőtök. Majd hat hónapos kor után a gyümölcs kiegészíthető meggyel, körtével. Zöldségek közül pedig a spenót, sóska, zöldborsó (passzírozva). Pulyka – és csirkehús szintén hét hónapos kortól vezethető be a baba étrendjébe.

A hozzátáplálás mellett pedig továbbra is fontos a tejalapú táplálék (anyatej, annak hiányában tápszer) a baba számára, hiszen tartalmazza az egészséges fejlődéshez nélkülözhetetlen vitaminokat és ásványi anyagokat. Naponta 500-800 ml anyatej vagy szükség esetén tápszer javasolt egészen egy éves korig a hozzátáplálás mellett. Szoptassa továbbra is gyermekét minél gyakrabban.

Öt hónapos kor felett a gyermek egyre többet mozog, ezért a bevitt energia jelentős részét lemozogja. Ennek következtében a súlygyarapodás kissé lelassulhat. Az első hat hónapban 500-600 g / hó az átlagos súlygyarapodás, majd hat hónapos kor felett 400-500 g/ hó. Abban az esetben, ha a baba súlygyarapodása kevesebb, minden esetben meg kell nézni a hossznövekedést is az adott hónapban. Súlygyarapodás és hossznövekedés nincs egyszerre. Amikor a baba hosszra nő, akkor a súlyfejlődés lelassul.

Üdvözlettel:

Pálinkás Zsanett
Védőnő, csecsemő- és gyermekápoló, a Milumil szaktanácsadója

Sokszor eszik keveset és a mozgással is vannak gondok...

Jó napot kívánok!

Kislányom 10 hónaposan 7640 g és 73 cm és hypotoniás. Nagyon aggódom a súlya ill. a mozgásfejlődése miatt. A terhesség 39 hetében Született császárral, mivel faros volt, 3150 g-mal és 49 cm-rel. 4 hónapos koráig kizárólag szopott, utána kezdtem meg a hozzátáplálást védőnő tanácsára.

Babám sokszor eszik, de csak keveset. Igaz, hogy egyfolytában tömni próbálom, úgy kétóránként, de mindig fogadja. A napi étrend a következő:8 körül kenyér vajjal, sajttal, vagy felvágottal, 10 körül tejpép, 12 körül ebéd – leves, vagy tészta, vagy krumpli, vagy rizs, ezek hússal és zöldséggel variálva -, 14 körül tejpép, vagy kekszes puding, gyümölcs, 16 körül általában valami üveges bébiétel, 18 körül újra kenyér valamivel, majd 19 körül jó éjt tejbegríz. Este 10 körül szopi, majd reggelig kb. 3x szopi még, és reggel 7 körül van az utolsó szopi.

Éjszaka a vizet nem fogadja, csak nagyon ritkán. Napközben 2x alszik, és csak vizet kap folyadékpótlásra. Amikor már nem kéri a kaját, nem próbálkozom vele, mert különben visszajönne neki, de mindig csak keveset eszik. Pl. amikor kenyeret kap, a kenyérszelet felének a belsejét eszi csak meg.

Már kúszni tud, de még nem tud ülni, felállni, így a mérlegeléskor is bajban vagyunk, mert vagy a fejének a fele, vagy a lábai nem férnek el a mérlegen. Dévény tornászhoz járok vele fejlesztésre, de csak nemrégiben kezdtük el. A háziorvos szerint viszont semmi baja nincs a mozgásával, azt mondja, hogy lassú és el van maradva. Ezt tudom én is, mert már van egy 10 éves nagyfiam, akivel nem volt semmilyen problémám.

Mit tudna nekem tanácsolni, miben tudnék neki segíteni a súlynövekedést illetően? Egyébként mostanában minden hónapban 200-250g körüli hízás van.

Köszönöm válaszát és elnézést amiért ilyen hosszúra sikeredett a levelem.

Kata

Kedves Kata!

10 hónaposan túl sok mindent eszik a csecsemője, s lehet, hogy kalóriában, tápértékben mégis keveset. Sőt, a házilag készített tejpép, vagy a tejberizs valószínűleg tehéntejjel készül, amit 2-3 éves korig nem ajánlunk fogyasztania.

Egy 10 hónapos csecsemőnek legalább ötször kellene ennie, s ebből háromszor vagy négyszer tejalapú ételt, ami elsősorban anyatej. Ha az nem elegendő, akkor tápszert. Egyszer főzeléket, amit már hússal dúsítanak, és egy alkalommal gyümölcsöt. Ha jó a súlya a csecsemőnek, akkor egy gyümölcs már helyettesítheti a tejalapú ételt, vagy akár kétszer is kaphat főzeléket, de tejalapú táplálékot legalább háromszor kell kapnia. Egy éves koron túl pedig tejalapú junior italokat kaphat. A tehéntejet csak 3 éves életkor után javasoljuk adni!

Visszatérve az ön csecsemőjére: vajas kenyeret kaphat, de csak a 200-250 gr tápszeren felül. Természetesen szophat is, de úgy tűnik, főleg az éjszakai szopások inkább csak nyugtatásként szolgálnak, és nem táplálásként.

A mozgáselmaradást komolyan kell venni. Soha nem késő a tornáztatást elkezdeni. Jó, hogy Dévény-kezelést kap. Mozgáselmaradásban jártas gyermek rehabilitációs szakember általi rendszeres kontroll vizsgálatra van szükség, hogy meghatározza, milyen mozgásfejlesztésre van szüksége. Ne nyugodjon bele, hogy „csak lusta” a gyerek.

Üdvözlettel:

Nő a kutacsa!

Jó napot!

Kisbabánk 4,5 hónapos korig szopott, kiegészítőnek kapott milumil1 tápszert. Jól fejlődik, 2590 gr-mal született és 49 cm-rel, 5 hónaposan 7500 gr és 68 cm. De a kutacsa nőtt, bár fejkör normálisan növekszik. S a vérképben a foszfátszint duplája. Mi történik a babánk fejlődésében????

Homonnai Beáta

Kedves Homonnai Beáta!

Az adatok alapján a babája olvasta és betartja a tankönyvet, mert tankönyvszerűen fejlődik. Ebbe beletartozik a fej növekedése is, és így a kutacs növekedése is. 1-2 éves kor között a kutacs majd záródni fog. Ugyanakkor a megfelelő növekedéshez D-vitaminra is szükség van. A leírtak alapján lehet, hogy több D-vitaminra volna szüksége. Még a nyári időszakban is 1-2 csepp Vigantolra, vagy más D vitamin készítményből napi 400-800 egységre szüksége volna.

Nagyobb D vitamin szükséglet esetén a foszfát szint is csökken a vérben, de az alkalikus foszfatáz viszont növekszik.

A házi gyermekorvosának meg kell vizsgálnia, hogy egyéb tünetei vannak-e a D vitamin-hiánynak, s azt pótolni kell.

Üdvözlettel:

Hasfájós és bukós a baba

Kedves László!

Kisfiam 7 hetes, most 4.3 kg. Kezdetektől nincs elég tejem, kb. 20-50 ml szoptatásonként, Milumil HA1 optima tápszerrel pótoljuk 120 ml-ig, mivel a gyermekorvos azt tanácsolta, 120ml fölé ne nagyon menjünk. Nagyon mohó a kisfiam, van, hogy 150 ml-t is megenne, viszont akkor már büfiztetés közben ki is bukja, szóval igyekszünk tartani a max. 120ml, kivétel, ha nagyon sír.

Az lenne a kérdésem, normális-e, hogy akár 2 órával az etetés után bukik még? Ez olyankor fordul elő, mikor emelgeti a fejét és a hátát. Mikor tulajdonképpen tartja magát. Azt gondoltam, ilyenkorra már meg kellene, hogy eméssze, amit elfogyasztott, és nem tudom, hogy ha ez történik, ráetethetek-e, ha eltelt a 3 óra.

Olyan is előfordul, hogy hátra teszem kicsit megemelve, hogy ne nagyon bukjon, viszont ilyenkor látom, hogy visszajön némi étel, amit rögtön visszanyel, és látszódik, nagyon kellemetlen érzés neki és utána sírdogál is. Ez a visszajövő gyomorsav miatt van? Mivel lehet kiküszöbölni hogy ne bukjon ennyit, vagy hogy ne érezze ennyire kellemetlennek?

Továbbá sokat pukizik. Adunk neki Infacolt, és nem is igazán hasfájós, viszont nagyon büdöseket és sokat pukizik. Nem egyszer hittük azt, hogy bekakilt, de csak pukizott. Ez a tápszeres táplálás miatt van?

Köszönöm válaszát!

Farkas Orsi

Kedves Farkas Orsi!

7 hetes korban fokozható a tej mennyisége, keressen laktációs tanácsadót!

Az életkora alapján feltételezem, hogy hatszor vagy hétszer eszik, így a 6x120 gr tápszer elegendő a normális fejlődéséhez. Ezt mutatja az is, hogy ha 150 gr-t eszik, akkor többet bukik, mert arra már nincs szüksége.

Általában a bukásról: minden fiatal csecsemő bukik, azaz több-kevesebb táplálék visszajön a gyomorból, mert nem zár jól a gyomorszáj. Nem tartjuk betegségnek. Az életkor előrehaladtával ezt kinövi. Sokszor a szülő sokkal nagyobbnak látja a bukás mennyiségét. Orvosilag kórósnak tartjuk, ha olyan mennyiségű, hogy megfelelő táplálék elfogyasztás ellenére nem gyarapszik a csecsemő. Ebben az esetben kezelni kell.

Másik probléma, ha nagyon mohón eszik a csecsemő és ezért nagyok sok levegőt is nyel. Ez kicsit olyan mint amikor mi „buborékos” vizet iszunk, s böfögünk. Annak a levegőnek is kell jönnie. Ezt is kinövi a csecsemő, de ha olyan mennyiségű a bukás, hogy nem hízik akkor betegség és kezelendő.

2 órával az etetés után még van a gyomorban táplálék és lenyelt levegő, tehát akár bukhat is. A fej-hát emelése akár a büfögési inger miatt is lehet. Illetve sokszor a testhelyzet-változtatás segíti a büfögést. Úgy gondolja el, mintha egy boros üvegbe levegő buborék kerül, akkor tudom kiereszteni, ha mozgatom az üveget, s a buborékot az üveg nyakához mozgatom. 3 óra elteltével nyugodtan etetheti a csecsemőt.

A felbüfögött gyomortartalom visszanyelése sokszor kellemetlen, mert valóban savas. A büfögést kell megelőzni azzal, hogy közvetlenül az etetés után hosszabb ideig függőleges helyzetben tartom a csecsemőt, mozgatom jobbra-balra, előre-hátra - mint a borosüvegnél írtam -, hogy a levegő kijöjjön. Esetleg igen apró hátütögetésre a levegő könnyebben jön a gyomortartalom felszínére, és könnyebben büfögi ki. Ezen kívül javasolt a kiságy fejnél lévő két lábának alátámasztása, hogy kicsit a fej megemelve legyen, hogy a levegő később is könnyen kijöjjön.

A sok pukizás is lehet a sok levegő nyelésből is. Sokszor a hasfájósoknak javasolt Infacol vagy köményes tea maga is több gázt és pukit csinál. Ha nem fáj a hasa, inkább ne adják neki. Az emésztésben bélbaktériumok is szerepet játszanak, s sokszor ez adja a fokozott illatot. Ha a széklet nem hasmenéses és a csecsemő jól fejlődik, akkor ez teendőt nem igényel. Önmagában csak a tápszer nem játszik benne szerepet.

Üdvözlettel:

Koraszülött baba mozgásfejlődése

Nekem csak annyi kérdésem lenne, hogy 35. hétre, 2240g-mal született a kislányom novemberben, vagyis most négy hónapos. Az mennyire számít "normálisnak" hogy még nem igazán mozog? Pl. a fejét hason fekvésben nem tudja még kiemelni. Forgatja, de kb egy percen belül üvöltve tiltakozik. Minden nap megpróbálom vele gyakorolni, de sok előrelépést nem látok. Ha karban tartjuk, akkor viszont már szépen tartja a fejét.

Születésekor nem tudok beavatkozásról, a légzése első perctől önálló volt. Ha a mozgásában nincs változás, kihez fordulhatok?

ribizli85

Az remek jel, hogy már forgatja a fejét és hogy karban tartva meg is tudja tartani, ez azt mutatja, hogy már alakulóban van a nyaki tónus, erősödik az izom! Még nyugodtan lehet várni egy jó hónapot, hiszen kb. ennyivel korábban született. Lehet próbálgatni-gyakorolni, de ha nagyon nem tetszik neki, nem kell erőltetni, ki fog alakulni ez a készség nála hamarosan.

Ha ennyi idő elteltével sincs változás, első körben a házi gyerekorvoshoz kell fordulni, és ha szükséges, ő fogja megmondani, hogy melyik fejlesztés lenne a legjobb (pl. Dévény-módszer vagy Pető-módszer). De remélhetőleg erre nem lesz szükségetek az elmondottak alapján.

Dr. Balla Viktória, neonatológus

Kérdés:

Jelenleg bölcsis a 26 hónapos kislányom. A kistestvére még a bölcsödei elhelyezés alatt fog születni,lányom elöreláthatólag jövö szeptembertöl megy oviba, akkor lesz 3,5 éves. Megtehetik-e azt a kerületileg illetékes óvodák, hogy nem veszik be a lányomat, mivel én otthon vagyok a második gyermekkel GYED-en?

Tisztelt Asszonyom! A gyermekek védelmérõl és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény a következõképpen rendelkezik: A gyermekek napközbeni ellátásaként a családban élõ gyermekek életkorának megfelelõ nappali felügyeletét, gondozását, nevelését, foglalkoztatását és étkeztetését kell megszervezni azon gyermekek számára, akiknek szülei, nevelõi, gondozói munkavégzésük, munkaerõpiaci részvételt elõsegítõ programban, képzésben való részvételük, betegségük vagy egyéb ok miatt napközbeni ellátásukról nem tudnak gondoskodni. A napközbeni ellátás keretében biztosított szolgáltatások idõtartama lehetõleg a szülõ munkarendjéhez igazodik. A gyermekek napközbeni ellátását különösen az olyan gyermek számára kell biztosítani, - akinek fejlõdése érdekében állandó napközbeni ellátásra van szüksége, - akit egyedülálló vagy idõskorú személy nevel, vagy akivel együtt a családban három vagy több gyermeket nevelnek, kivéve azt, akire nézve eltartója gyermekgondozási díjban részesül, - akinek a szülõje, gondozója szociális helyzete miatt az ellátásról nem tud gondoskodni. A fent felsorolt esetekben az óvoda köteles a gyermeket ellátni, az Ön esetében azonban az óvoda nem köteles gyermekét gondozni. Természetesen az óvoda vezetõje engedélyezheti – az óvoda fogadóképességétõl függõen - a gyermek beiratkozását, és gondozását.

Kérdés:

Milyen esetben kérhetõ a megemelt családi pótlék, melyek a leggyakoribb betegségtípusok és mi az igénylés módja (gyakran kérdeznek rá ételallergiára, hiperaktivitásra).

A magasabb összegû családi pótlékra jogosító betegségekrõl és fogyatékosságokról a 17/1990. (V. 8.) SZEM rendelet rendelkezik. A magasabb összegû családi pótlékra jogosító betegségek és fogyatékosságok az alábbi betegségcsoportokon belül fordulnak elõ: 1. anyagcsere és endokrin betegségek 2. kardiológiai betegségek 3. vesebetegségek 4. autoimmun betegségek 5. haematológiai kórképek 6. rosszindulatú daganatok, illetve leukémiák 7. pulmonológiai kórképek 8. neurológiai betegségek 9. bõrgyógyászati betegségek 10. egyéb krónikus betegségek, illetve fejlõdési rendellenességek 11. érzékszervi fogyatékosságok 12. mozgásszervi fogyatékosságok 13. értelmi fogyatékosság 14. elmefogyatékosság 15. halmozott fogyatékosságok A jogszabályban meghatározott betegség és fogyatékosság csoportokon belül azonban csak egyes, ugyancsak a jogszabályban minõsített betegségek és fogyatékosságok jogosítanak magasabb összegû családi pótlékra. A minõsítés a klinikák, kórházak gyermekosztályainak (esetleg szakambulanciáinak) a vizsgálata alapján történik. A vizsgálat alapján az orvosi igazolást a kórház vagy klinikai osztály vezetõje adja ki, illetve írja alá. Ez az igazolás képezi majd a családtámogatási kifizetõ szervnél a magasabb összegû családi pótlékra való jogosultság jogalapját.

Kérdés:

Van egy 10 hónapos kisfiam, és van egy 6 éves is. Most a kisebbikről, Gergőről lenne szó; ő nem egy bújós, cicáskodó kisfiú, ellentétben a nagyobbik gyermekemmel. Kíváncsi lennék, hogy ilyen tényezők mint fogantatás, terhesség mennyire befolyásolják a kialakuló személyiségét egy csecsemőnek. Most már imádom a kicsi Gergőt, de félek én "okoztam" neki azt, hogy ő ilyen kissé vadócabb lett/lesz. A férjem akarta hogy ő legyen nekünk, házasságunk egy igen mélypontján fogant meg a kicsim. Terhességem első szakaszában nem igazán akartam hogy legyen ő, bár fizikailag nem tettem semmit ellene. Aztán terhességem végén ismét a mélybe zuhant a kapcsolatom férjemmel, így igaz a szüléskor velem volt, de kettőnk közt semmi nem volt rendben. Édes kis pici jövevény volt Gergő, de nem éreztem az azonnali "szerelmet" iránta, ami csak lelkiismeretfurdalást okozott nekem. Aztán hazajöttünk, férjemmel elkezdett visszaalakulni a kapcsolatunk, segített sokat, mégis úgy éreztem Gergő miatt hanyagolom el szemem fényét, a nagyobbik fiucskát. Csak két és fél hónapig szoptattam, mert izületi problémáim lettek, vagy gyógyszert szedtem és tudtam mozogni vagy szoptattam - ez volt a választási lehetőségem, de titokban örültem annak, hogy abbahagyjuk, mert iszonyatos kötöttségnek éreztem. (A másik fiam 6 hónapos koráig szopott, és az sem volt annyira leányálom) Amit viszont már akkor is sajnáltam, az az volt hogy 4 hetes koráig Gergő az ágyam mellett aludt a mózeskosárban, de 3 rövid hét után a saját szobájába kellett tennünk a picit, mert annyit nyögött, nyögdécselt, csámcsogott álmában, hogy amikor végre aludt, mi akkor sem tudtunk, a nagy zajtól amit csapott. ( A nagyobbik fiammal 6 hónapos koráig egy szobában voltunk és ő olyan csendben aludt, mintha ott sem lett volna). Úgy Gergő 1.5 hónapos korában kezdtem el érezni azt az igazi köteléket köztünk, amitől elválaszthatatlanokká váltunk, ami olyan nagyon hiányzott már. Azóta kiegyensúlyozott lett a kapcsolatunk, megtanultam úgy élni hogy megosztom a figyelmemet a két gyerkőc közt, és a férjemmel is rendeződtünk. Az egésznek a lényege az lenne, hogy végül is ezek a szeparációk, a rövid szoptatás, meg egyáltalán az én korai hozzáállásom ehhez a kis lényhez okozhatja-e azt, hogy ő nem az bújós , "anya kisfia" fajta gyerek, hanem egy igen önálló, akaratát kifejezésre juttató (lehet egy 10 hónaposra azt mondani erőszakos???) , minden lében két kanál, eleven kis fickó lett? Imádom én így is, csak kíváncsi vagyok, hogy okoztam-e én ebben valamit, vagy ez ilyen tényezőktől teljesen független, csak a géneknek köszönhetjük?

A testvérek között, annak ellenére, hogy apjuk-anyjuk egy, nagy lehet a különbség, az egyik szőke, a másik barna, az egyik soványabb, a másik ducibb, vagy éppen az egyik bújósabb, a másik nem. Egyébként nagyon nehéz annak pontosan nyomára bukkanni, hogy a személyiségfejlődésben mennyi az öröklött tényező és mennyi a környezeti hatásra kialakult elem. Egyszóval nem tudok igazán egyértelmű választ adni Önnek a konkrét kérdésére vonatkozóan.
Van valami, amit a levelében ennél fontosabbnak érzek, az a lelkiismeret furdalása. Nem tett semmit rosszul, nyugodjon meg! Ennek a hangsúlyozását lényegesnek érzem, mert a lelkiismeret-furdalás okozhat nevelési hibákat (kényeztetés, túlféltés, stb). A fia még nagyon kicsi, az a másfél hónapos "langyosabb" kapcsolat nem hiszem, hogy bajt okozhatott. Egyébként nekem is hosszabb időbe telt, míg "beleszerettem" a második fiamba, eleinte nekem is rossz érzéseim voltak, pláne amikor láttam az alig két évvel idősebb féltékenységét.
Az "erőszakosságról" pedig csak annyit, hogy a kicsinek születésétől fogva meg kell küzdenie a testvérével, hiszen ő sosem éli át azt, amitől a nagyobb megfosztatott, az elsőséget.
Azt javasolnám Önnek, hogy "törődjön bele" a kicsit nem lehet annyit dajkálni, mint a nagyobbat. Foglalkozzon a kicsivel sokat, erre - gondolom, van is alkalma, hiszen a nagyobb óvodába vagy iskolában van napközben. Legyen a kicsivel következetes, játszanak sokat, engedje, hogy felfedezze a világot. Nagyon érdekes lesz figyelni, mennyire másként alakul a két fiú temperamentuma, érdeklődése. Még egy gondolat, amit fontosnak érzek, csak gondolatban hasonlítsa össze őket, hangosan soha. Mindegyik gyerek önálló személyiség, az egyik ilyen, a másik olyan, mindegyiknek vannak jó és kevésbé szimpatikus tulajdonságai. A szülők feladata megkeresni ezeket, a jókat erősíteni, a kevésbé jókat formálgatni.

Izsó Ildikó

Kérdés:

2 hónapja született második lányom. A kettő között 19 hónap korkülönbség van. A "nagyobbik" természetesen nagyon féltékeny a picire. Ha hozzánk jönnek más gyerekek akkor azoktól is elvesz minden játékot és csak a veszekedés, sírás folyik. A dackorszakát is most kezdte el.
A kérdésem az lenne, hogy most tekintettel a változásokra (kistestvér érkezése) kerüljem inkább az ilyen baba-mama találkozókat nálunk, vagy viseljem el minden alkalommal ezt a veszekedést (mert talán egyszer majd megszokja, hogy mások is játszhatnak az ő játékaival) ?

A testvérek közötti féltékenység a legkörültekintőbb szülői figyelem mellett is, előbb-utóbb jelentkezik. A nagyobb gyerek, aki eddig egyedül élvezhette az anyai és apai figyelmet, osztozni kényszerül az újonnan érkezettel. Ráadásul a kicsi több gondoskodást, odafigyelést igényel egyszerűen azért, mert kicsi, amit persze a nagyobb gyereknek nem lehet megmagyarázni, még ha meg is értené, akkor sem tudná elfogadni. Emellett a szoptatás olyan bensőséges, közeli kapcsolatot jelent, amiben a nagyobbnak már nem lehet része.
A nagyobb testvér előtt két út áll: vagy visszalép egy korábbi fejlődési állapotába és újra ő is kicsi lesz (ennek jelei, ha a már szobatiszta gyerek újra bepisil, vagy a cumisüveget/cumit már nem kérő nagyobb, újra kéri azokat, és persze még számos más forma jelenhet meg. A másik lehetőség, hogy a nagyobb "előre menekül", vagyis ő lesz a "nagy", akinek sok minden kiváltsága van, amit a kicsi még nem tehet meg. (ő már bilibe, míg a kicsi csak pelusba tud, a kicsi még csak cumisüvegből, míg ő a nagy, már pohárból ihat, stb).
Mindkét lehetőség bekövetkezhet, a szülői magatartás erősítheti vagy gyengítheti egyiket-másikat. A testvérféltékenység tipikus megjelenési formája a Ön által említett játékféltés is. A nagyobb gyereknek hirtelen a többi gyerek is vetélytársa lett, még ideiglenesen sem szeret velük osztozkodni. A két hónap, amióta megérkezett a kicsi, nagyon rövid, ezért átmenetileg azt javasolom, hogy azt a kevés szabadidőt, amit a pici hagy, töltsék együtt, egymásra figyelve a nagyobbal. Játsszanak kettesben, rajzoljanak, meséljen neki, ha igényli, vegye sokat az ölébe, dajkálja. Amennyiben megoldható, az apuka vagy a nagyszülők, néhány órára vigyék el a nagyobb lányzót, legyen olyan program ahova csak ő mehet el, a kicsi nem.
Fontos, hogy érezze, neki is jut a szülői figyelemből és a szeretetből. Emellett persze nagyon sok türelemre, megértésre, belátásra van szükség, hiszen ez a helyzet a "nagynak" is nehéz.
Izsó Ildikó

Kérdés:

Két kislányom van. egyikük kettő, a másik fél éves. A kicsi születésekor nem volt semmi problémánk, a nagy pátyolgatta, óvta őt, akárkit még a babakocsi közelébe sem engedett.
Körülbelül egy hónapja bölcsibe jár 8-tól 12-ig. Semmi probléma nem volt a beszoktatáskor, szeret odajárni, kezdetben pedig haza sem akart jönni. Viszont újra bepisil többször, ez azonban a kisebb probléma.
Az utóbbi időben nagyon agresszív a testvérével: ütögeti, pofozza, megharapja stb. Mindemellett szereti is, mert sokszor ölelgeti, puszilgatja, ha felébred őt keresi legelőször, ha sír, sokszor szól, hogy vigasztaljam meg. Sajnos azonban néha már attól kell tartanom, hogy valami kárt okoz a kicsiben. Míg eddig rá lehetett bízni 1-2 percre, míg kimentem valamiért a konyhába, most már ha mellettük vagyok sem veszíthetem szemelő őket.
Persze igyekszem egyformán foglalkozni velük és egyformán sok szeretet adni mindkettőjüknek, a konfliktusokat pedig próbáljuk szépen megoldani, de bizony előfordul hogy elveszítem a türelmem és odacsapok egy kicsit.
Most két hétig nem volt bölcsiben, mert beteg volt ezalatt az idő alatt a bepisilések száma csökkent, de agresszívebb lett.
Más gyerekkel is irigy, sokukkal agresszív is, holott korábban ő volt az, aki mindenkit ölelgetett, vagy ropival etetetett a játszótéren.
Próbáltuk megbeszélni, megszidni, ráütni (ez utóbbi csak nagyon ritka, mert tudom, hogy ez nagyon rossz megoldás, de néha elszakad a cérna), sajnos eddig semmi nem vezetett célra. Látom rajta, hogy néha ő is megijed, mit tett, de ezt és a büntetést is gyorsan elfelejti, gyakran csak nevet a büntetésen, vagy azon, amit csinált.
Mivel oldhatom meg a problémát? Vagy ez is csak egy rövid korszak és lépjünk át rajta?

Amit Önök tapasztalnak az a testvérféltékenység tipikus esete. Próbálja átélni a nagyobb lánya helyzetét: másfél éves koráig Ő volt a középpont, élvezte anyja osztatlan figyelmét, csak rá figyeltek. Aztán érkezett valaki, aki a riválisa lett. Eleinte még megpróbált az Ön kedvében járni, akkor még tulajdonképpen nem is érezte a rivális jelenlétét, élvezte, hogy segíthet. Később, ahogy nőtt a húga, egyre több figyelmet, babusgatást igényelt magának, ezzel rivális lett az igazi babából, akivel meg kell küzdeni az anyu figyelméért. Ráadásul Ő bölcsibe került, így a "másik" zavartalanul együtt lehet az anyával. Ez okozhatja egyébként a bepisiléseket is, amit az is bizonyít, hogy amikor otthon volt, csökkent a "balesetek" száma. Nagy indulatok dúlhatnak a lánya lelkében, és mivel még nincs eszköze ezek kifejezésére, marad a cselekvés.
Mindezt azért írtam le, hogy segítsek megérteni a helyzetet. Nem könnyű egy szülőnek, amikor az édes gyerekei képtelenek békében élni, és mindig találnak okot a konfliktusra, de ez együtt jár azzal, hogy meg kell tanulniuk osztozni a szülőkön, a játékokon és minden egyében is. Ezekben az esetekben azt szoktam javasolni, hogy a szülők egyike menjen el a nagyobb gyerekkel - amíg lehet - külön programra. Ott csak Ő birtokolhatja a szülőt, nem kell osztoznia. Ezek az alkalmak feltöltődést adnak a szülőnek és a gyereknek egyaránt. Természetesen nem szüntetik meg a konfliktusokat, mert ezután is féltékeny lesz a húgára, de legalább lesznek konfliktusmentes élményei is. Ezeken az alkalmakon legyenek türelmesek a nagyobbal, ügyeljenek rá, hogy jó élmények maradjanak benne.
A másik, amit javasolni szoktam, hogy fogalmazzák meg a lányuk érzéseit (pl. tudom, hogy most dühös vagy a húgodra, de... tudom, hogy nem mindig szereted egyformán, de.és a de után valamilyen megoldási javaslatnak kellene jönnie. Lehet ez az, hogy rúgj bele a labdába, üss a párnára, szóval valami olyasmit kellene kitalálni, amivel levezetheti az indulatát, de nem tesz kárt a húgában. Ennek a megvalósítása nagy éberséget kíván, mert csak akkor hatásos, ha tetten éri azt a pillanatot, amikor éppen ütni készül.
Levele végén azt kérdezi, ez a fejlődéssel járó átmeneti állapot-e? A fejlődéssel jár valóban, de egy kicsit hosszabb ideig tart majd. Lesznek békésebb és zűrösebb periódusok, ezeket nagy türelemmel és nem kisebb diplomáciai érzékkel és találékonysággal át kell vészelni. Fontosnak tartom, hogy a szülő értse, mi okozza a gyereke változásit, mi minden húzódhat meg a háttérben. Azzal, hogy a szülőnek rálátása van a dolgokra, nagyobb lesz a mozgástere, s nincs kiszolgáltatva az érzéseinek. Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, s ha néha kudarcot vall, kevésbé és rövidebb időre bizonytalanodik el önmagában.
Izsó Ildikó

Kérdés:

A kislányom, 16 hónapos, tesója még nincs. A problémánk a következő, ami kb. 3 hónapja kezdődött: Ha idegen helyre visszük, idegenek közé, akkor síróssá változik, nem tudom letenni a kezemből, különben üvölt. Ma pl baba-mama klubban voltunk egy játszóházban. A többi ilyenkorú gyerek vígan rohangált, ismerkedett a játékokkal, kivéve a kislányomat. Ő végig belém kapaszkodott, ha megpróbáltam letenni sírva fakadt. Kb. fél óra múlva kezdett felengedni, de akkor is csak olyan helyen lehetett letennem, ahol éppen kevés gyerek tartózkodott, és akkor is csak úgy játszott, ha közben foghatta a kezem vagy ott álltam mögötte. Ilyenkor ha közelített felé egy másik gyerek, akkor megijedt és elkezdett sikítani és kérezkedett fel hozzám. Kérdezte is sok anyuka, hogy vajon miért fél a kislányom. És meg kell valljam, fogalmam sincs, hogy miért viselkedik így. Régóta próbálom találgatni az okát, de nem jöttem rá. Elég sokat mozgunk társaságban, hetente többször van gyerekek közelében. Akiket ismer, azokkal elvan, de idegenekkel abszolút elutasító. Sikít és sír:
Még az hagyján, hogy nem tudom az okát, de azt sem tudom, hogy mit tegyek, hogy alábbhagyjon a félelme. A többi gyerek vajon miért tud önfeledten játszani, a kislányom miért nem?
13 hónapos kora előtt ő is ugyanolyan volt mint a többi "normális" gyerek, szívesen játszott a többiek mellett, nem volt félős. Azért is csodálkozom rajta, mert ő csecsemő korában soha nem volt olyan, hogy sírt volna, ha nem lát engem.
Régen is és most is egyébként szívesen elvan akárkivel, tehát ha pl. elvisszük a mamához, akkor ott marad, vagy elmegyünk valahova és megkérünk valakit, hogy vigyázzon rá, akkor vele is elvan, sőt még észre sem veszi ha hazaérünk, annyira belemerül a játékba. Tehát ilyen téren nagyon önállónak mondható, nem csüng rajtunk. Kivéve, ha idegen helyre megyünk, idegenek közé.
Vajon mi lehet ennek az oka? És mit tehetünk, hogy ez alábbhagyjon?

A gyerek számára az anyától való elválás szorongáskeltő helyzet, ami ellen tiltakozik (nagyon sok gyereket még ismerős környezetben sem lehet otthagyni). Fokozza a gyerek félelmét, ha a környezet idegen, ismeretlen a számára. Az, hogy kiskorában nem volt sírós, sajnos nem jelent semmit, a fejlődéssel, éréssel ez változik.
Amit Ön tehet, az az, hogy nem erőlteti idegen helyen a lánya Öntől való elválását, még egy rövid játék idejére sem. Ugyanis, a lánya félelme felerősödik, ha azt tapasztalja, hogy egy ismeretlen - tehát már Önmagában is félelmet keltő helyzetben - a biztonságot jelentő anya is eltávolodik. A testi kontaktus jelenti igazán a biztonságot a kicsik számra, ezért nem akarja, hogy letegye, vagy elengedje a kezét. Önnek türelmesen meg kell várnia, hogy a lánya az ölében ülve felfedezze a környezetet, megfigyelje a gyerekeket, megnézze a játékokat. Csak akkor engedje el, amikor ezt a lánya akarja, ne előbb! Ugyanis ha erőlteti, akkor csak azt erősíti meg benne, hogy az idegen helyzet félelmetes, így aztán már akkor sírva fakadhat, ha kilépnek az ajtón.
Amikor otthon marad egy ismerőssel, akkor ott a biztonságot jelentő megszokott környezet, vagy a gyerekek ismerősek, tehát mindig van a lánya számára támpont, ami segíti az önálló játékban, a másokkal való ismerkedésben.
Tehát amit Ön tehet, hogy elfogadja a lányát olyannak, amilyen most, ebben a másfél éves korban! Nagyon fontosnak tartom, hogy ne erőltesse a kicsit, várja meg, amíg Ő elérkezettnek látja az időt az önállóságra. Ez az elválási nehézség minden gyereknél előfordul, kinél korábban, kinél később. Egészen négyéves korig természetes, ha a gyerek tiltakozik az anyjától való elválás ellen, ha idegen, ismeretlen környezetbe kerül.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Régóta küszködök a gyermekem nevelésével (én a mostoha anyukája vagyok). A probléma gyökere többfelé ágazik. Először is, a gyermek anyukája 4 éves korában meghalt, ami a kisfiú számára igen nagy trauma volt. Ezen a helyzeten az sem segített hogy a családi élet egyébként is igen feszült volt.
Az óvodába való beilleszkedés állandó problémát jelentett, nem volt hajlandó az óvó néni kéréseit megtenni. Néha dührohamokba tört ki, földhöz vágta a székeket, csúnyán és tiszteletlenül beszélt az óvó nénivel. Az iskolában a probléma csak tovább súlyosbodott. Csak akkor volt hajlandó olvasni, ha a tanár külön megkérte rá, a feladatot csak akkor csinálta meg, ha "jobb napja" volt, többször "átrendezte" az igazgatónő irodáját. A következetes nevelésük hatására mára már a gyerek megteszi, amit a tanár kér, néha morog, de legalább megoldja a feladatot.
Viszont még mindig problémát jelent neki barátságot kötni. Csak olyan gyerekekkel barátkozik, akik nála fiatalabbak, tehát jobban el tudjak fogadni őt.
Természetesen az elejétől fogva szakember segítségét kértük az élettársammal. Eleinte a játékterapeuta segítette a helyzetet, viszont egy idő után a gyerek fejlődése megállt. Mostanára a legnagyobb problémájának a csoportba való beilleszkedés mutatkozik. Próbáltam a helyzetet úgy segíteni hogy gyakran elhívtam a barátait hozzánk játszani, de helyzet még mindig nem javul.
Arra a kérdésre szeretnék igazából választ kapni, hogy hogyan tudnám a gyermek szociális kapcsolatait segíteni?

Nincs könnyű helyzetben sem Ön, sem a fogadott fia. Nagyra értékelem azt a törődést és segítséget, amit Ön nyújt a fiúnak.
Többször elolvastam a levelét, kerestem azt a pontot, ahonnan kiindulva segíteni lehetne a fiának. A gyermek életének korai szakaszában komoly sérülést szenvedett, attól nem kapta meg a legfontosabb érzelmi támaszt, akitől erre a legnagyobb szüksége lett volna. Az édesanyja, először nevelni, ellátni nem tudta az igényeinek megfelelően, majd végképp kilépett az életéből. (kicsit szimbolikusan szemlélve a dolgokat: nem teszi meg a felnőtt kérését, hisz a felnőtt sem tette meg az ő kérését -nem maradt vele az anyja).
A közösségben való jó működésünk alapfeltétele az érzelmi biztonság és az önbizalom, ami a fiánál még mindig nem teljes. Főleg a kortárskapcsolatok sikere múlik az önbizalmon, a magabiztosságon. Egy mélyebben sérült gyereknek sok energiája megy el arra, hogy érzelmi hátrányát leküzdje. Én azt javasolnám Önöknek is, hogy próbálják azt tenni, amit a fiuk önkéntelenül keres, fogadják el őt olyannak, amilyen, s egyenlőre ne akarjanak nagy változásokat elérni. Fogadják el, hogy kisebb gyerekek társaságát keresi, hívják meg a kicsiket, ha a fiuk is akarja. Próbáljanak beszélni a tanító nénivel, van-e lehetőség az iskolában, hogy néhány rászoruló -tanulásban lemaradozó- gyerekkel foglalkozzon a fiuk. Keressenek, teremtsenek olyan helyzeteket, ahol a fiuk megtapasztalhatja rátermettségét, ahol a környezettel kapcsolatban pozitív élményeket szerezhet.
Mindezt nagy odafigyeléssel tegyék, nem biztos ugyanis, hogy a fiuk több társas kapcsolatra vágyik, mint amennyivel most rendelkezi (van az un. introvertált, befelé forduló személyiségtípus, aki alapvetően kevesebb, de mélyebb kapcsolatot igényel).
Másrészt, kiderülhet, hogy a fiuk erős szociális érzékenységgel rendelkezik, s ez a későbbiekben lesz hasznos, ha majd pályát kell választania, tehát nem biztos, hogy haszontalan az, hogy a kisebbek társaságát keresi.
Az, hogy erőltetik a kortárskapcsolatokat, csak a saját "alkalmatlanságát" bizonyítja a fiuknak, azt erősíti meg benne, hogy valami nem stimmel vele, ez pedig nem tesz jót az önbizalmának. Így közvetve onthatják az esélyeit, hogy megtalálja a helyét a korosztályában.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 2 hét múlva három éves lesz és még mindig nagyon anyás. Még 3 hónapos volt amikor elvittük idegenek közé és már akkor keservesen sírt és azóta nagyon de nagyon félt az idegenektől (sírt, ha hozzá szóltak, bujt, vagy felkérezkedett az ölembe) Csak a nyáron kezdett engedni ez a "vadsága", most már oviba jár és nagyon szereti. De az óvó néni mondja, hogy legtöbbet egyedül játszik. Mondták sokan, hogy vigyük idegenek köze, vittük eleget, de mind hiába. Közben találkoztam egy pszichológussal és elpanaszoltam. Szerinte nincs gond Katával, csak ilyen félénk a természete. Ilyennek született.
Meg szeretnem kérdezni, hogy "normális" dolog az, hogy az anyához nagyon de nagyon ragaszkodjon egy gyerek, annyira, hogy a játszótéren csak velem akart játszani, egész nap velem akar lenni, ha elmegyek otthonról akár egy órára sír utánam.
Ha otthon nem talál meg egyből a lakásban, rögtön ijedten keresni kezd "Mami, Mamikám hol vagy"...nagyon szeretem a lányom, nagyon szeretek vele lenni (éjjel is együtt alszunk), de titokban attól félek, nehogy rosszat tegyek neki. Hisz neki is szüksége van a gyerek-játszótársakra, az önállósodásra.
Idegenek nem ijesztették meg, igaz volt egy autóbalesetünk, mikor 9 hónapos volt. Nem tudom, egyszerűen nem értem, miért ilyen "vad" az idegenekkel szemben. Tényleg minden baba más és más természettel, lelkiállapottal születik? (meg van egy kisebb lányom, ő 7 hónapos és nem fel az idegenektől)
Meg azt szeretném írni, hogy Kata nagyon érzékeny, a zajoktól is fél. Könnyen sír, ha csak haragosabban rászólnak már sír. A családi hátterünk jó, a férjemmel jól megvagyunk és a férjem is szereti a gyerekeket. Lehet veleszületett félénkség a nagyobbik lányomnal?

Az emberek közötti temperamentumbeli különbségek már nagyon korán megmutatkoznak. Vannak akik inkább a világ felé fordulnak, könnyebben barátkoznak, gyorsabban alakítanak ki kapcsolatot, őket extrovertáltaknak hívják, míg a másik csoport akik, nehezebben barátkoznak, nehezebben teremtenek kapcsolatot, jobban kedvelik az egyedüllétet, az introvertáltak. Már a szó is megmutatja, hogy kifelé vagy befelé fordulók lehetnek az emberek. A külvilágra vagy önmagukra irányul-e inkább a figyelmük. Természetesen nincsenek tiszta típusok, még az erősen befelé forduló embernek is szüksége van kapcsolatokra és az erősen extrovertált is szeret néha egyedül lenni. Mégis úgy tűnik, hogy a kifelé-befelé fordulással az emberi természet alapvonásait sikerült megragadni, mert a legújabb, személyiségről szóló elméletek is megtartják ezt a csoportosítást. Összefoglalva lányánál lehet a visszahúzódás az alaptermészetének része. Az, hogy az óvodába jól beilleszkedett, szívesen jár a közösségbe is arra utal, hogy az emberekkel való kapcsolatával nincs baj. A három éves gyerek még nagyon igényli, hogy a felnőtt vele legyen, így szinte természetes, hogy inkább az óvónővel van a nap nagy részében.
Levelében említette, hogy kistestvér érkezett a családba. Az Önhöz való túlzott ragaszkodás mögött meghúzódhat a testvérféltékenység is. Aztán azon is érdemes elgondolkoznia, vajon mennyire tudja elfogadni, hogy a nagyobbik lánya ilyen félénk természetű? Nem lesz-e ideges vagy ingerült, ha a lánya túlzott ragaszkodását tapasztalja? Minél jobban ragaszkodik ugyanis valaki hozzánk, annál inkább nehézzé válhat ez a ragaszkodás az, hogy szinte egy perc sincs, ami szabad lenne. Bármennyire is szereti az ember a gyerekét, néha a felnőttnek is szüksége van néhány szabad, a gyermeke nélkül eltöltött percre.
Összefoglalva: úgy vélem a levele alapján, hogy a lánya visszahúzódóbb természete mellett a kistestvér érkezése és az óvoda megkezdése is szerepet játszhat abban, hogy fokozottabban ragaszkodik Önhöz a lánya, s szinte egy percre sem hagyja Önt magára. Jó jel, hogy szívesen jár az óvodába. A természetes fejlődés magával hozza, hogy egyre inkább a gyerekek felé fordul majd a figyelme, s lassan megtanulja a társakkal való együttes játékot is, megtapasztalja ennek örömét.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam most áprilisban lesz két éves. Fejlett, értelmes kisgyerek. Többnyire két- három szavas mondatokban beszél, pár mondókát egyedül elmond. A szobatisztasággal van egy kis problémánk, nem hajlandó sem bilire ülni, sem a WC-re jönni. A nagydolgot előre közli, említi is a bilit, de csak a pelusba hajlandó kakilni. Nem erőltetem a dolgot, jön a nyár, talán sikerül a biliztetés, hiszen úgy érzem, elég fejlett a dologhoz. Városi lakótelepen élünk, férjem szülei szintén itt élnek egy másik házban. Dávid az első gyermekünk. A nagyszülőkkel nagyon jó a viszony, Dávid elég sok időt tölt náluk, előfordul, hogy hétvégén ott is alszik. És itt kezdődnek a problémák. A kisfiam meglehetősen akaratos, kétévesen már hisztis gyerek. Állítólag én elég sok mindent ráengedek. Ebben biztos van valami, hiszen a kisfiam, és imádom őt. Persze határok nálam is vannak. A nagyszülőkkel elvan, de otthon, vagy ha együtt vagyunk a mamáéknál, csak én létezek számára. Még a cipőjét sem húzhatja fel más, csak én. A lakótelepen elég sok hozzá hasonló korú gyerek van, velük szoktunk együtt játszani. Dávid ilyenkor is ragaszkodik a jelenlétemhez, sokszor kell vele együtt játszanom, a többiektől függetlenül.
A nagymama szerint ha náluk van, Dávid sokkal kevésbé hisztis, mint otthon, ha velem van (Persze a sok tapasztalat meg stb. a gyereknevelés terén) Szerintük nagyon nehezen fog majd beilleszkedni az oviba, nagyon rossz lesz az elválás, ezért ősztől vissza kellene mennem dolgozni, és a gyereket bölcsibe adni, hogy szokja a közösségbe tartozást. Ott a szabályok miatt talán nem mer hisztizni. Hozzá tartozik, hogy nem feltétlen kell visszamennem a GYES lejárta előtt dolgozni, anyagilag sincs gondunk, és nekem sem jelent terhet a gyerekkel való otthonlét. A bölcsőde meglehetősen messze van a lakásunktól, óvoda pedig van a lakótelepen. Ha visszamennék dolgozni, reggel hétkor kezdenék, a férjem negyed nyolckor, tehát nagyon korán kellene bölcsibe indulnunk.
Aztán van még problémánk az elalvással. Dávid csak valakivel együtt tud elaludni, tehát szoros testi kontaktusban. Ezt úgy értem, hogy le kell feküdni mellé, hozzábújni, kicsit beszélgetni, aztán hosszabb- rövidebb időn belül elalszik. Ez általában negyed- háromnegyed óra között van. Ezt követően alszik egyedül. Úgy érzem, ez most problémát okozna a bölcsiben, de talán jövő őszre, ovis korára elég értelmes lenne ahhoz, hogy erről leszoktassuk.
Összegezve az egészet, én egyáltalán nem tartom szükségesnek a kisfiam bölcsibe adását, de nem tudom mit kezdjek ezzel a közösségbe szoktatással, és azzal, hogy a bölcsiben egy kicsit talán elhagyja a hisztit, "megjavul" és sokkal könnyebb dolgunk lesz az oviban.

Egy gyermek számára az anya a legfontosabb személy, egészen három, van amikor 4 éves korig is. Az anya adja a biztonságos hátteret a világ felfedezéséhez, ez a stabil kötődés jelenti az összes többi kapcsolat kiindulási alapját. Vannak gyerekek, nem is kevesen, akik még három évesen sem érettek az anyjuktól való elszakadásra, vagyis nem óvodaérettek.
Az pedig, hogy ki, mit minősít hisztinek, erősen függ a felnőttektől. Az biztos, hogy egy kétéves már próbálgatja az akaratát, ezzel együtt a határokat is, s ha valami nem az elképzelése szerint történik - lehetőleg azonnal - akkor az elégedetlenségének hangot is ad. Ezt lehet hisztinek is minősíteni, meg lehet a fejlődés természetes velejárójának is tartani. Az anyától való elválást nem jó tréningezni, nem lesz sem önállóbb, sem magabiztosabb egy gyerek, ha minden ok nélkül bölcsibe adják. Vannak kényszerítő körülmények - pénzt kell keresni, vagy épp az anya nem bírja tovább az otthoni létet - amikor muszáj bölcsibe adni a kicsit, az Ön esetében azonban nincs szó ilyesmiről, úgyhogy erősítse meg magát, s maradjanak otthon!
Az alváson se töprengjen, ha van egy kialakult rendszer, ami mindenkinek megfelel, akkor nem érdemes bolygatni. A szobatisztasággal kapcsolatban is nagyon bölcsen jár el, általában a második szülinap utáni nyáron a gyerekek nagy többsége minden gond és előzetes szoktatás nélkül nappalra szobatiszta lesz.
Összefoglalva: ha megtehetik, ne menjenek bölcsibe! Az ovira meg kell érnie a gyereknek, az érést pedig nem lehet siettetni, ki kell várni. Nagyon jól neveli a fiát, akihez egyébként Ön ért a legjobban! A nagyszülői tanácsokat hallgassa meg, aztán cselekedjen az ösztöneire hallgatva!
Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 9,5 éves, éjszakánként rendszeresen bepisil. 3 éves korában teljesen megbízhatóan szobatiszta volt éjszaka is, de négy éves korától - ez egybe esett az óvoda kezdéssel - újra bevizel. Türelmes voltam, reméltem majd kinövi, de úgy érzem ez magától nem fog menni, (mert semmiféle fejlődést, a bepisilés ritkulását, vagy azt hogy magától felébredne, amikor a hólyagja jelez) nem látok. Szervi problémára nem gyanakszom, mert napközben nincs gond, lelki okokra szintén nem - normális családi háttere van. Úgy érzem a probléma az, hogy nagyon melyen alszik és nem képes felébredni amikor ki kellene mennie.

A pszichológus válaszol
A 9,5 éves korban még rendszeres éjszakai bepisilés okát csak alapos kivizsgálással lehet megtalálni. Ön valóban türelmes volt, de ilyen esetekben, amikor a gyermek elveszti a már megszerzett képességét - jelen esetben a szobatisztaságot - célszerű azonnal orvoshoz fordulni. Ezt tanácsolom Önnek is. A szakirodalomban és a gyakorlatban kétféle megközelítése van az enurézis nocturna-nak - ez az éjszakai bepisilés hivatalos elnevezése. Az egyik elképzelés testi okokra vezeti vissza a problémát: kimutatták, hogy a bepisilős gyermekek nagy részénél egy hormon termelődésének zavara miatt az éjszakai vizelet nem koncentrálódik, tehát ugyanolyan híg marad mint a nappali. Ráadásul ugyanez a hormon mélyebb alvást is okoz, így az orvosok szerint adott mindkét ok az éjszakai bepisiléshez. Szintén ide, tehát a testi okok csoportjához tartoznak a fejlődési rendellenességek is, amit ultrahangos vizsgálattal mutatnak ki. Emellett lehetőség van az un. urodinámiás vizsgálatok elvégzésére is, ez a húgyutak működésének mérését jelenti. Ezeket a vizsgálatokat a nephrológus végzi. Minden megyei kórházban van gyermek urológia, ahol segítséget lehet kérni, Budapesten a gyermekklinikákon lehet a speciális vizsgálatokat elvégeztetni. Ma már sokféle gyógyszer létezik az enurézis kezelésére. Beutalót a háziorvostól lehet kérni.
A másik megközelítés szerint a bepisilés, főleg ha egyszer már megszerezte a gyermek az éjszakai szobatisztaság képességét, elsősorban pszichés alapú, tehát pszichológus segítségét igényli. Pszichológust a területileg illetékes Nevelési Tanácsadóban találhat, ahova nem kell beutalót kérnie.
Mindenképpen azt javasolom, hogy minél előbb kérjenek segítséget, mert a probléma pszichésen mindenképpen nagyon megterheli a lányukat, és gondolom az egész családot. Mindenképpen szükség lesz egy kivizsgálásra, s még ha gyógyszereket kap is a lánya, azt javasolnám, keressenek fel pszichológust is, mivel a régi keletű probléma maradéktalan orvoslásához a lélekkel is foglalkozni kell, nemcsak a testtel.
Egy utolsó gondolat: sok esetben a család, a szülők szégyenérzete okozza azt, hogy csak húzódik a megoldás megkeresése, amivel csak súlyosbítják a helyzetet. Mindenképpen meg kell találni a megoldáshoz vezető utat, mert az éjszakai bepisiléssel járó titkolózás, az, hogy a gyerek nem aludhat házon kívül, mindenképpen káros az egészséges fejlődés szempontjából.
Izsó Ildikó

A gyermekorvos válaszol
9 éves kor után is fennálló bevizelésnél már indokolt a gyermeket kivizsgálni. Ez lehetőleg gyermek nephrológiai szakrendelésen történjék, ahol először ki kell zárni a vesék, húgyutak azon elváltozásait, amelyek ilyen tünetet okozhatnak. Ha ezek negatív eredménnyel zárulnak, tanácsot kaphatnak az esetleges gyógyszeres kezelésre vonatkozóan, ill. második lépésként ajánlják gyermekpszichológus felkeresését. Létezik egy "Száraz éjszakák, derűs nappalok" Alapítvány, amely további tanácsokért felkereshető a 06-20-478-5330 telefonszámon (11-15h), ill. a www.enuresis.hu honlapon. Esetleg érdemes elolvasniuk a "Miért pisil be a gyermek" c. könyvet dr. Szabó László tollából.
Dr. Gömöri Ágnes

Kérdés:

Hét és fél éves lányom, aki most első osztályos, rendszeresen visszatartja a székletét. Mióta iskolás, a tanítási órára hivatkozik, mondván, hogy nem engedik ki. Korábban azt mondta, hogy a játékot nem akarja abbahagyni.
A kakis bugyi, sajnos mindennapos. Szép szó, beszélgetés, a wc-re kényszerítés, szigor, büntetés, - már minden ki lett próbálva.
Természetesen nem ehet semmit, ami szorulást okoz, és narancs levet iszik esténként, a "siker" érdekében. Hiába.
Szeretnék segíteni, de teljesen tanácstalan vagyok, mert nem érzem a gyerkőcben az akarást, hogy valóban ő is akarja...

Ahogyan le is írta, valóban részben az a baj, hogy a kislány nem akarja a székletét jobban szabályozni, hiszen van aki megteszi helyette, van aki foglalkozik evvel a dologgal. Kérdése kapcsán azt gondolom, hogy a kislánya már elég nagy ahhoz, hogy ez az ő dolga és feladata legyen. Ha állandóan ellenőrzi, felügyeli valaki az elfogyasztott táplálékot, a széklet meglétét, akkor ez azt jelenti, azt sugallja a gyerek számára, hogy ő erre képtelen, és ez tulajdonképpen nem is az ő felelőssége. Meg kellene próbálni kevéssé irányítani a gyermeket, és azt kifejezni, persze fokozatosan, hogy ez most már az ő feladata, hiszen ez máshol is így van, és erre ő ugyanúgy képes, mint a többi gyermek. A vizelet és széklet visszatartás és kiengedés a gyermekeknél gyakran örömforrást, élvezetes izgalmat jelent, és az egyik jele a gyermekkorban is meglévő nemi ösztönnek. Az érzelmi és ösztönfejlődés során "eltűnik", átalakul ez az ösztönkésztetés, más örömszerzési források és megoldások alakulnak ki. Ha túlzottan aggódik a szülő a székrekedésért, a megfelelő székletért, akkor evvel hozzájárulhat ahhoz, hogy ez az örömszerzés tovább is fennmaradjon, mint amit az egészséges fejlődés diktálna. Azt is jó lenne tudni, hogy mit jelent a székrekedés. Amennyire én tudom, gyermekeknél elég gyakori, hogy csak másnaponként, esetleg harmadnaponkét van széklete, és ez teljesen normálisnak tartható. Mindenesetre ezt a kérdést gyermekorvosok meg tudják válaszolni, érdemes tehát azt megkérdezni, hogy egészséges gyermeknél milyen székelési szokásokat lehet normálisnak tartani. Tulajdonképpen ettől függetlenül azt tudom mondani, hogy kicsit kisebb hangsúlyt kellene erre a témára helyezni a kettejük kapcsolatában, át kellene adni az irányítást és a feladatot a kislánynak, meg kellene bízni benne, hogy ő ezt meg tudja csinálni, és ha mégis szükségét érzi a szülői segítségnek, akkor inkább indirekt módon ügyeljen a leányka étrendjére. A konkrétebb javaslatok előtt azonban fontos lenne egy két dolgot ismerni. Mivel ezeket nem tudom, így alternatívákat írok le, amelyek más-más megoldásokkal járnak együtt. Érdemes lenne azt tudni, hogy mennyire önállóan végzi a kislány az iskolai munkáit, házi feladatait, táska bepakolást, az esetleges házimunkát, vagy játék elrakodást. Ha ugyanis ezekben önálló és megbízható, akkor elegendő arra megkérni, azt megbeszélni vele, hogy az időben való wc-re menés is az ő feladata, a tiszta fehérneművel a mamának sokat segítene, hiszen nem kellene külön áztatni, fehéríteni, stb., és akkor több idő jutna mesélésre, együtt játszásra, barkácsolásra, és ahogy mást is, úgy biztos ezt is meg tudja ügyesen csinálni, mint ahogyan a nagyok. Nem tudom, igaz-e az, hogy nem engedik ki a kislányt az osztályból. Amennyire én tudom, a mai első osztályokban kiengedik a gyerekeket az óra közben is a wc-re, de elképzelhetőnek tartom azt is, hogy a kislánya fél, vagy szégyell engedélyt kérni. Ha így van, akkor ezt a gyerekkel és a tanárral is meg kell beszélni, a kislányt bátorítani kell, biztatni, el kell érni, hogy ne szorongjon ettől a helyzettől. Az is eszembe jutott, hogy mi történik a hétvégeken, akkor időben kimegy a kislány a wc-re, vagy figyelni kell rá? Ha otthon evvel semmi baj, akkor talán inkább az iskolai feszültség idézi elő ezt a problémát. Az is elképzelhető, hogy valóban "csak" játszik a kislány a széklet visszatartással, és már csak az utolsó utáni pillanatban ér ki a wc-re, pedig egyébként bátor, merész kisgyermek, aki minden feladatát megbízhatóan végzi. Ebben az esetben valami olyasmit kellene tenni a gyermeknek, ami a kellemes játékot valamiféle kellemetlen következménnyel köti össze. Pl. elképzelhetőnek tartom, hogy minden "baleset" után neki kellene beáztatni, enyhe mosószerrel ki is mosni (vagy legalább megkísérelni a mosást) a bepiszkított bugyit. Nekem most hirtelen ez jutott eszembe, de nyilván Ön jól ismeri, hogy mi az, amit a kislánya nem szeret megtenni, de mégis jogosnak tűnik számára a kirótt kellemetlen következmény. Egyik esethez kapcsolódó megoldás sem hoz nagyon gyors sikert, nyilván lesz még néhány szennyes bugyi, de remélhetőleg hamarosan megoldóik ez a probléma.

Kérdés:

Kisfiam 3 és fél éves. Nappal már kb.2 éves kora óta szobatiszta, de éjszaka még mindig kell pelenka. Mennyi idős korig elfogadott az éjszakai ágybavizelés, és milyen módszert javasol az ágytisztaságra?

Ha már két éves kora óta napközben szobatiszta a kisfia, akkor tulajdonképpen nincs semmi ok az aggodalomra, hiszen képes a kisgyermek szabályozni ezt a testi funkcióját. A szabályozás persze még nem "tökéletes", és ez nem is ritka jelenség. A legtöbb kisgyermeknél a nappali szobatisztaság alakul ki először, és ezt követi az éjszakai szobatisztaság, amit gyakran 3-4 éves kor körül érnek el a gyerekek. Sok kisgyermek olyan mélyen alszik, hogy nem tud felébredni a vizelési ingerre, emiatt alakul ki később az éjszakai szobatisztaság. Ha a kisfiú testileg és lelkileg egészséges, és eddig a korának megfelelően fejlődött, akkor azt lehet gondolni, hogy ezen a területen még nem teljesen fejlett, és az ideg- és izomrendszeri, és persze a személyiségbeli fejlődés fog ezen módosítani. Ha ilyenkor sürgetik a gyermeket, akkor ő azt érzi, hogy olyat várnak el tőle, amit még nem tud, és ezt a "nem tudom megcsinálni", "szégyellem" érzést, ami evvel párhuzamosan kialakul, más dolgokra, eseményekre is átviszi. Az is előfordulhat persze, hogy a túlzott és korai elvárásokra daccal válaszol egy gyermek, de ez sem tekinthető hosszú távon az egészséges fejlődés alapjaként. Éppen ezért azt gondolom, hogy nem kell siettetni ezt az érési folyamatot, ha már nappal nem pisil be a kisfiú, akkor hamarosan éjszakára is ágytiszta lesz. Azt persze lehet közvetíteni a kisfiú felé, hogy az éjszakai szobatisztaság természetes dolog, és lassacskán ő is el tudja érni, hiszen más dolgokban is nagyon ügyes és okos. Lehet tehát bátorítani, biztatni, dicsérni, ha jól, ügyesen tesz valamit, ha egyszer-egyszer éjszaka száraz marad. De nem kell ezt nagyon hangsúlyozni, mint ahogy az éjszakai bepisiléseket sem. Természetesen és nyugodtan kell bánni evvel a dologgal, abban a biztos hitben és tudatban, hogy ez az érés és változás megtörténik, és a gyermekhez képest (sőt, a tudományos eredményekhez képest is) megfelelő időben.

Kérdés:

Kislányom négy éves lesz novemberben, gyakorlatilag két éves kora óta szobatiszta. Tavaly kezdett óvodába járni, és akkor kezdődtek a gondok. Gyakorlatilag két hetente rendszeresen előfordul, hogy bepisil, azt mondja túl későn indul el, és már nem tudja visszatartani. A gyerek szeret óvodába járni, saját elmondása alapján szereti a gyerekeket és az óvó nénijét, előfordult, hogy mikor a nagymama ment érte délben, haza se akart még jönni és ott aludt. Ugyanakkor könnyen felfázik, gyakran előfordul nála, hogy nem tudja vissza tartani mert, mire odaér egy egy csöpp már be is ment. A nyári szünet alatt , míg otthon volt nem volt semmi probléma és hétvégeken sincs. De ahogy megkezdődött az ovi, már a harmadik héten előjöttek a bajok, most már bekakilás is előfordult.
A férjem és én is sokat dolgozunk, este 5 körül érünk csak haza, de a családi életünk rendezett, a fennmaradó időt igyekszünk teljes mértékben vele tölteni. Nem fenyítjük, igaz néha előfordul, hogy kiabálunk vele, de ez nem jellemző. A gyerek két éves kora óta járok dolgozni, így még arra se foghatom , hogy a hirtelen elszakadás okozta ezt a problémát, mivel addig míg nem ment óvodába a nagymamával volt otthon. Beszéltem többször is a házi orvossal, akiben teljes mértékben megbízom, és ő azt mondta, hogy biztos nem szervi eredetű a probléma.
Nem tudom mi lenne a tanácsos, vizsgáltassam ki, vigyem el pszichológushoz, vagy várjak még egy kicsit, hátha rendeződik a helyzet?

A gyerekeknél akár 4-5 éves korig is sokszor előfordul, hogy elfelejtkeznek wc-re menni, hiszen nagyon lefoglalja őket a játék, és nem könnyű még nekik a figyelmüket megosztani. Így tehát azt lehet mondani, hogy nem olyan nagyon ritka az, amit a kislányuknál tapasztaltak. Ugyanakkor az a kérdés is felmerül, hogy vajon minden rendben van-e a kislány körül az óvodában, hiszen valóban, a szorongás, a félelem, a tartós feszültség is okozhatja ezt a tünetet. A bepisilés ritkasága azonban inkább arra utal, hogy talán a játékba való belefeledkezés az oka ennek a dolognak. (Ha mégis kétségeik vannak, érdemes megkérdezni a kislány viselkedéséről, játékáról, stb. az óvónőt, gondozónőt.) Az elfelejtés, feledékenység tulajdonképpen maga is megoldódik, hiszen a gyerekek figyelme, önértékelése, a szülőknek megfelelni vágyás igénye úgyis fejlődik, de azért van olyan módszer, amely ebben a gyermeket egy kissé meg tudja támogatni, illetve segíteni tudja ezt a fejlődést. Amikor bepisil a kislány, arra kell biztatni, hogy legközelebb figyeljen jobban, és akkor biztos sikerül neki is úgy wc-re menni, ahogy a többi kisgyermeknek. Lehet a kislány számára a korának és képességeinek megfelelő feladatot adni, amelynek elvégzése után meg kell dicsérni, hogy ő milyen nagy, ügyes, okos. Lehet pl. olyan feladatot adni, hogy amikor hazaérnek az óvodából szóljon a kislány, hogy ki kell venni valamit a hűtőszekrényből, hogy be kell kapcsolni valamit, vagy hogy olvassák el neki ezt és ezt a mesét, stb., és evvel kapcsolatban külön ki is lehet hangsúlyozni, hogy milyen ügyesen figyelt, nem felejtette el, eszébe jutott, stb. Nem érdemes viszont ezt a sikert mindenáron összefüggésbe hozni a bepisiléssel, nem kell mindig összemérni a két dolgot. Abban kell tehát a kislányt megerősíteni, bátorítani, hogy ő ügyes, megbízható, aki már sok mindent jól tud megcsinálni, és ez a megerősített önbizalom és büszkeség várhatóan más területen is megteszi jótékony hatását. Az eredmény persze nem 1-2 nap után lesz látható, de remélhetőleg elegendő lesz ez az önbizalom és felelősség "fejlesztés", illetve annak a sugallása, hogy ő erre képes, és meg tudja csinálni. Ha hosszabb idő alatt sem történne javulás, akkor persze érdemes elvinni a kislányt pszichológushoz, de remélhetőleg erre nem lesz majd szükség.

Kérdés:

A problémám az, hogy a kisfiam 3 éves és szeptemberben kezdte a bölcsit szobatisztán. Már éjszakára sem kellett rá pelus. De a bölcsiben újra rendszeresen bepisil azóta is pedig már január van. Sőt az utóbbi héten kétszer bekakilt, amire itthon már legalább 1 éve nem volt példa. Itthon egyébként mindig szól és kéri a bilit. A bölcsiben azt mondják a gondozónők, hogy nem szól. Nem tudom mit tegyek, mindig rettegve megyek érte, hogy mit mondanak, hiszen azt éreztetik velem, hogy én tehetek róla.

Ne menjen rettegve a bölcsibe, mert nem Ön tehet arról, hogy a fia visszaesett a szobatisztaságban. A kisebb gyerekeknél gyakran előfordul, hogy egy korábbi fejlődési fokra esnek vissza ha valamilyen, számukra nehezen kezelhető helyzettel találkoznak. Ez a visszaesés általában átmeneti. Az Önök esetében úgy vélem, hogy a fia nem szokott még be a bölcsibe, nem érzi ott jól magát, nagyon megrázta az Öntől való elszakadás, amire a szobatisztaság elvesztésével reagál. Próbáljon erről a gondozónőkkel beszélni, mert csak a szeretetteljes megértés segítheti át a fiát ezen a helyzeten. Ráadásul a bölcsődében kell türelemmel lenni a fiával szemben, mert csak ott jelentkezik a probléma.
Próbáljon a fiával is beszélgetni, éreztesse vele, hogy nem hibáztatja az átmeneti visszaesésért. Megpróbálhatja bevinni a kicsi saját bilijét, hátha megengedik. Talán segít, ha ad a fiának elválás előtt valami apróságot a táskájából, valami személyesebb holmiját, ami egész nap a fiával marad, amire Ő vigyáz, s ha délután találkoznak, majd visszaadja Önnek. Ezt az apróságot magánál tarthatja, előveheti, ha hiányzik az anya, segítheti az elválás elviselésében. Ezen keresztül talán csökken a kicsi szorongása, s nem érzi magát annyira elhagyatottnak, így visszanyeri az átmenetileg elveszített magabiztosságát. Ezzel a szobatisztaság kérdése is megoldódhat.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 2 éves. Februárban kezdett bölcsibe járni. Viszonylag könnyen beszokott, bár köztünk nagyon erős szálak vannak. Nagyon ragaszkodunk egymáshoz.
Az egyetem utolsó éve alatt is voltak problémák, ezek abból adódtak, hogy nagyon ideges voltam a vizsgáim miatt. Előfordult, hogy nem volt elég türelmem Hozzá, és rákiabáltam. Utána bocsánatot kértem Tőle, és mindig azt mondta, hogy nem haragszik. Szeptembertől dolgozni kezdtem, mert szükségünk van a fizetésemre.
Már nem én megyek érte a bölcsibe, hanem az édesapja, amikor hazaérek, ők indulnak sétálni, mert ezt már korábban megszokta, addig én a házimunkát végzem. Vacsora után játszunk egy kicsit, együtt fürdetjük, majd összebújunk egy kicsit, amíg böfizik a tej ivás után, mesélek az ágyban, és elalszik. Korábban kell kelni, hogy beérjek a munkahelyemre.
A nyári bölcsi szünetben szobatiszta lett a kislányom. Éjszakára még adok rá pelenkát, mert az még hosszú idő. A bölcsiben néha bepisilt. Utóbbi időben a bölcsiben minden nap bepisilt, és otthon is, pedig ez korábban nem fordult elő. Nagyon hisztis lett,, mindent egyedül szeretne csinálni, de ennek mindig kiabálva ad hangot. semmi nem jó, amit mondunk, mindenre azt mondja, hogy nem. Mindenért sír, és sem én, sem a férjem nem tudjuk, mit tudnánk tenni ez ellen.
Ha jó kedvében van, akkor nagyon aranyos, a bölcsis nevelők szerint az átlagnál sokkal értelmesebb, folyékonyan, értelmes mondatokban beszél, tehát értelmes kislány. Nem tudjuk, mi a teendőnk, hogy a hisztit meg tudjuk fékezni, és a lelke rendbe jöjjön annyira, hogy ne pisiljen be egy nap hatszor.

A már elnyert szobatisztaság elvesztése, ha átmenetileg történik is, mindig megviseli a felnőtt környezetet. A gyerek részéről ez mindig jelzés. Lehet, hogy csak annyit jelez, "megfáztam", ez az egyszerűbb ok, mert könnyebben orvosolható. Ezért, mielőtt a bepisilésnek lelki okot tulajdonítanánk, mindig ki kell zárni a megfázás lehetőségét. A lelki okok bonyolultabbak, mert nehezebben nyomozhatók ki. A kétéves kor amúgy sem könnyű, az önállósodás kezdetének ideje, amikor a kicsi egyre jobban ráérez az "én csináltam" örömére.
A szobatisztaság, éppen úgy mint a járás és beszédtanulás, együtt jár a gyerek értelmi, érzelmi és testi fejlődésével. Vagyis a szobatisztaságra a gyereknek meg kell érnie, valamint akarnia is kell. A szobatisztaság teljes kialakulása a két-hároméves kor közötti időre tehető. Ebben az időszakban gyakoriak a kisebb-nagyobb visszaesések, amikor a kicsi átmenetileg "elfelejti" a bilit. A levelében nem tért ki arra, hogy a hétvégéken otthon is rendszeresen bepisil-e a kicsi, s arról sem írt, hogy mi a helyzet a "nagyobb dologgal", ez még a pelusba megy, vagy ez is a bilibe? Mivel a szobatisztaság végső soron a gyereken múlik, ezzel bizonyos mértékig szabályozni tudja a környezetét, ezért nagyon fontos, hogy ne alakuljon ki egy mérkőzés, amolyan "ki az erősebb" mérkőzés, a gyerek és a felnőttek között. Ha a kicsi valamiért nem akarja megtenni a felnőtteknek azt, hogy időben szól, annak oka van. Lehet, hogy a már említett önállósodási törekvéseiben akadályozzák, ezzel azt sugalmazzák neki, hogy hagyatkozzon a felnőttekre, így a gyerek, mint másban is, a szobatisztaságban is a felnőttekre vár. ("ezt még nem tudod megcsinálni", "ez még nem megy neked", "vigyázz, leejted, leöntöd magad" stb.) Azért nehéz konkrét tanácsot adni, mert a kicsi bölcsiben töltött idejéről nincsenek konkrét információk. Azt javasolnám, hogy beszélgessenek el a gondozónőkkel a kicsiről, de ne csak a szobatisztaságról, hanem az ott töltött napjairól általában. Sokat sír-e az elváláskor reggel, hogyan játszik, jelzi-e vagy sem azt, hogy pisilnie kell. (Azt érdemes tudni, hogy a megbízható szobatisztasághoz a gyereknek el kell érnie egy bizonyos testi fejlettségi szintet is, ami egyrészt a húgyhólyag megfelelő méretének eléréséből, másrészt az idegi szabályozások kialakulásából, majd stabilizálódásából áll. A szobatisztaság kialakulásának idején sokáig még nagyon nagy intenzitással és hirtelen jelentkezik a vizelési inger, a gyereknek egyszerűen nincs ideje kiérni, vagy szólni, mert a hólyag hirtelen feszülését még nem tudja kontrollálni). Azt is érdemes megfigyelni, hogy a szobatisztaság "elvesztésétől" mennyire szenved a kicsi. Nagyon a lelkére veszi, vagy nem okoz számára problémát. Mindezeket figyelembe véve lehet, hogy jót tenne, ha egy időre visszakerülne rá nappalra is a pelenka. Mivel okos, értelmes kislány, beszéljék meg vele, mit szólna hozzá, ha újra pelusos lenne nappalra is, ha akarja szóljon ezután is, ha bilire szeretne ülni. Ha pedig egyáltalán nem akarja a pelenkát, akkor is szólhat, akkor újra lekerül róla. Emellett próbálják az önállósodási törekvéseit otthon is és a bölcsiben is támogatni, mert ha megtapasztalja, hogy egyre kompetensebb a világban, nagyobb biztonsággal fogja saját funkcióit is kontrollálni.
Önöknek azt javasolnám, hogy az átmeneti visszaesés miatt ne aggódjanak, kétéves korra még "nem kell" szobatisztának lenni, adjanak időt a lányuknak. Továbbra is biztosítsanak számára meleg, elfogadó családi légkört, legyenek türelmesek hozzá.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam 3 éves.
Egyik problémánk, hogy - bár már mindig jelzi mikor kell pisilnie - kizárólag a pelusba hajlandó ezt elvégezni. Sem bilire, sem WC-re nem hajlandó ülni vagy ha rá is ül gondosan vigyáz arra, hogy nehogy belepisiljen. Ha nem adok rá akkor pelenkát amikor kéri inkább nem pisil, hanem visszatartja.
Másik gondunk, hogy napokig nem hajlandó kakilni. Ingere van, de visszatartja, aminek az a következménye, hogy 3-4 naponta a gyereket kúpozni kell, aminek már nem képes ellenállni. De minden egyes kúp beadása külön trauma neki és nekünk is, mivel a végsőkig tiltakozik ellene.
Szervi problémája nincs - mivel már ezt kivizsgáltattuk -, ugyanakkor azt mondja a kakilás előtt, hogy az fáj neki azért nem kakil. Viszont amikor - már eljutunk oda, hogy nem bírja visszatartani és - nyomja és közben kérdezem, hogy fáj-e mindig az a válasz, hogy a kakilás nem fáj. A kúp beadása ellen is a fájdalomra hivatkozva tiltakozik.
Azt gondolom, hogy valóban érezhet inkább kellemetlen érzésnek nevezhető "fájdalmat", mivel a kúpot már egy 3-4 napos kakiba kell szinte "belenyomni" és az ürítés előtt is lehet kellemetlen érzése, mivel visszatartani nagyon nehéz és rossz érzés a tolóingert, azonban ez szerintem nem fájdalom és ezt nem tudjuk vele megértetni, hogy ezeket a kellemetlen érzéseket azzal a viselkedéssel tudja elkerülni, amit mi javasolunk neki, vagyis hogy amikor úgy érzi hogy kell, akkor nyomni kell a kakit.
Voltam gyermekpszichológusnál ezzel a problémával, azonban az iránymutatása - az, hogy én ne görcsöljek ezen a problémán annyira, mert az átragad a gyerekre, és hogy gyurmázzak vele, hogy szokja a koszos és kellemetlen dolgokat - több hete nem vezetett eredményre.

A szobatisztaság kialakulása, megszilárdulása nagy fordulópont a gyermek életében. Általános tapasztalat, hogy kb. hároméves kor körül szinte spontán kialakul, mivel a gyermek mind testileg, mind érzelmileg - szellemileg megérik rá. A szobatisztaság kialakulása tehát egy összetett folyamat, amiben a döntő a gyermek akarata. Neki kell akarnia, s neki kell szabályoznia is az ürítési funkcióit, végül is a dolog rajta múlik. Szobatisztaságról csak akkor lehet beszélni, ha a gyermek nemcsak jelzi, hanem szabályozza is az ürítési funkcióit. A szabályozásnak két oldalról kell megvalósulnia. Tudnia kell visszatartani és el kell tudnia "engedni" a pisit vagy a kakit.
Levelében részletesen írt a jelenlegi helyzetről, de nem írta le, hogyan történt a szobatisztaságra szoktatás. Mikor kezdték, hogyan zajlott? Arról sem írt mióta tart a székrekedés, így konkrét javaslatot ugyan nem tudok adni, de megpróbálom körüljárni a kérdést, elsősorban a pszichés vonatkozásokat emelve ki.
Már említettem, hogy a szobatisztaságot a gyereknek is akarnia kell, végül is az egész dolog egyedül rajta múlik. Az egészségesen fejlődő gyerek alapvetően szeretne megfelelni szülei elvárásának, s ez az elvárás az alapja a szobatisztaság iránti igényének is. Az első sikeres próbálkozásoknak az egész környezet örül, s ez az öröm serkenti a gyereket a további próbálkozásokra is. Hároméves kor körül (plusz-mínusz fél év), a gyerekek gyorsan felismerik az összefüggést az inger-visszatartás-bili között. Persze eleinte előfordulnak balesetek, amikor olyan sokáig tartja vissza a pisit vagy a kakit, hogy aztán már nem ér el a WC-re. Ezeket a baleseteket sosem szabad büntetni, mint ahogy nem szerencsés az sem, ha állandóan kérdezzük a gyerektől nem kell-e WC-re mennie, vagy éppen ráültetjük a bilire, s ott kell ülnie, míg valamilyen eredményt nem produkál. Ezek a megoldások azért nem jók, mert épp a saját funkciók feletti kontrollt vesszük ki a gyerek kezéből. Annak, hogy ha rendszeresen nem szól, nem hajlandó a megfelelő helyre üríteni, vagy éppen visszatartja az ürítését, oka van. Alaposabb vizsgálódások általában valamilyen szülő-gyerek konfliktust derítenek fel.
Ezt az utolsó mondatot óvatosan írtam le, mivel az Önök problémájának hátteréről nem tudok semmit, így csak feltételezéssel élek. Nem célszerű azon vitatkozni a fiukkal, hogy most fáj vagy nem fáj a kakilás. Ő fájdalmasnak érzi, ezt el kell fogadni, inkább bíztassák, hogy Ő milyen bátor, erős fiú, hogy le tudja győzni a fájdalmat (úgy írom ezt, hogy közben egyetértek Önnel abban, hogy a kúp nem fájhat, s épp ott kellene fájni, ahol meg a fiuk nem érez fájdalmat. Egyébként ez is arra utal, hogy valamilyen más probléma van a háttérben, a fiuk valamiért "nem akar" szobatiszta lenni).
Azt tudnám javasolni, hogy egyenlőre lépjenek ki ebből az ördögi körből, a pisilés menjen a pelusba, s próbáljanak meg nem neheztelni ezért. Nyugodtan mondja el a fiának, hogy ugyan Ön jobban szeretné a bilit, de ha Ő nem akarja, akkor legyen a pelus. Beszéljék meg a kakilást is, próbáljon valamilyen alkut kötni a fiával, pl. a pisi mehet a pelusba, de a kaki legyen mindennapos. Gondolom már javasoltak valamilyen gyógynövényes hashajtót is, ami lazítja a székletet. Jobb lenne, ha erre próbálnának áttérni, mert a kúpozás egy három évesnek valóban elég nagy megpróbáltatás.
A szobatisztaság egyébként gyakran válik mérkőzéssé a szülő és a gyerek között: "ki az erősebb?" címmel. Mivel az ürítési funkcióit csak a gyerek tudja eredményesen és sikeresen szabályozni, ha ezt nem teszi, vagyis nem akar megfelelni a környezet elvárásainak, annak oka van. Ez a meg nem felelés nem tudatos, vagyis a gyerek nem szándékosan pisil be, vagy épp nem kakil. Ő ugyanúgy szenved ezektől a bajoktól, mint a felnőtt környezete, ezért az erőltetés nem segít. Ezekben az esetekben jó elgondolkozni, milyen is a kapcsolat általában a szülő és a gyerek között, nem szabályozzák-e túl sokat a gyereket, vagy éppen nem tiltanak-e neki túl sok mindent?
Végül néhány sor a kolléga védelmében. Az analitikus nézőpont szerint, (ami végül is alapja, viszonyítási pontja lett a személyiséggel, annak fejlődésével kapcsolatos többi elméletnek is), a szobatisztaság az anális szakasz idején történik meg (anus - végbélnyílás). Ekkor tanulja meg a gyerek az elengedés-visszatartás mechanizmusát, s ezt most inkább átvitt értelemben kell érteni, mint konkrétan. A gyurmázás segíthet, de csak akkor, ha Ön felszabadultan tud foglalkozni a fiával. Valóban fontos lenne, ha egy kicsit Ön is "el tudná engedni" a fia szobatisztasággal kapcsolatos problémáját, ha engedni tudna a fia akaratának (pisi a pelusba).

Izsó Ildikó

Kérdés:

A kisfiam most lesz 3 éves. Korának megfelelően fejlődik, csak a szobatisztasággal van problémánk. Nehezen ül rá a bilire, és ha rá is ül, semmiképpen nem pisil, vagy kakil bele. Gondosan visszatart mindent, és a pelenkába intézi. Kb. egy éve bölcsis, tehát látja a többi gyerektől is, hogy mit jelent a bilizés. A bölcsis gondozónők már türelmetlenek. Mit tehetnénk azon kívül, hogy várunk?

Általában a 3 éves kor környéke a szobatisztaságra szoktatás legkedvezőbb időpontja. Régi bevált módszer, hogy nyáron lekerül a pelenka, s általában egy hét alatt már a kisebb balesetek előfordulása is megszűnik. Először a nappali szobatisztaság, majd az éjszakai alakul ki (alvás közben gyakrabban kicsúszhat az ellenőrzés alól az ürítési funkció), kb 3-6 hónap alatt azonban az éjszakák is pelenkamentessé válnak. A szobatisztaság ugyanúgy a fejlődés velejárója mint a járás vagy a beszéd megindulása. S mint ahogy ezekben is meglehetősen nagy eltérések mutatkoznak a gyerekek között, így a szobatisztaság elérésében is vannak különbségek.
Önök tehát még időben vannak, nem kellene siettetni a fiukat, mert még nincs elkésve. Jó lenne, ha erről a bölcsis gondozónőket is meg lehetne győzni.
A szobatisztaság egyébként is "kényes" dolog, mert az erőltetett szoktatással rontani lehet rajta. A felnőttek egyszer csak úgy gondolják, hogy a gyerek elég nagy már ahhoz, hogy ne legyen pelenkás. A szobatisztaságnak azonban több feltétele van: egyrészt el kell érni az idegrendszeri szabályozás megfelelő fejlettségi szintjét, ami gyerekenként eltérő időpontban következhet be, ez ráadásul kívülről nem is látszik. Emellett van egy pszichés feltétel is, a gyereknek akarni kell, a szobatisztaságot, s ez az, ami nélkülözhetetlen. A fejlődés folyamatában minden új képesség elsajátítása lemondással is jár, amit a gyereknek kell vállalnia. Ha erre akár testileg, akár pszichésen még nem érett, csak nagy kínlódások árán lehet a szobatisztaságot elérni.
Mi történik ha erőltetik a gyereket? Vegyük azt a példát, hogy a gyerek akarna, de még nem képes rá. Folyamatosan azzal szembesül, hogy elvárnak tőle valamit, amit nem tud megtenni. Egyre jobban szeretne megfelelni, s éppen ez a görcsös akarás válik a szobatisztaság kialakulásának akadályává. A másik esetben a gyerek már képes lenne a szobatisztaságra, de a folytonos erőltetés miatt dacból nem teszi meg, hogy a bilibe végzi a dolgát. Egyik helyzet sem jó.
Abba is érdemes belegondolni, hogy nem csekély erőfeszítést kíván a gyerektől, hogy önmagát szabályozza. Egy új dolgot kell megtanulnia, amire eddig nem volt szüksége: az ürítési funkcióinak szabályozását. Szólni, ha érzi az ingert és visszatartani, amíg a megfelelő helyre kerül.
A szobatisztaságra való szoktatásból könnyen kialakulhat elkeseredett küzdelem gyerek és felnőtt között. Nem érdemes ezt vállalni, inkább a gyerek mellé kell állni, mint a bölcsődei gondozónők mellé. A javaslatom tehát az, hogy a fia helyett inkább a gondozónőkkel foglalkozzon, próbálja elérni, hogy ne erőltessék, ne legyenek türelmetlenek a fiával szemben. Legalább a nyárig próbáljon haladékot kapni a kicsi számára. Azaz érzésem, ha a fia tapasztalja, hogy lekerül a napirendről a szobatisztaság, ezzel a ránehezedő feszültség is megszűnik, nagyobb kedve lesz megtenni a környezete számára, hogy a megfelelő helyre végzi a dolgát.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam 15 hónapos (első gyermek), szerintem még egy csöpp kis ember. Mások azonban már azzal nyaggatnak, biliztetem-e már. Minden nap ráültetem a bilire, ott nézegetjük együtt a mesekönyveit. Csak hogy megszokja magát a bilin ülést. Szívesen veszi, ő maga hozza a könyvet és ül a bilire. Mindig mellette ülök, nem hagyom magára és nem parancsolom vissza ha feláll. Azonban erőltetni jobban még nem akarom, mert sokszor észre sem veszi amikor bekakil vagy bepisil. Viszont többször jelezte már, hogy bekakilt és utána ráült a bilire. Sőt egyszer belekakilt és bele is pisilt. Akkor nagyon megdicsértük. Ön szerint érett-e már a bilire szoktatáshoz, vagy még várjak az egész dologgal. Mások kedvéért nem akarom erőltetni a dolgot.

Magyarországon valóban van egy elég régi nevelési hagyomány, amely szerint igen korán bilire kell ültetni a gyerekeket, mert később, e felfogás értelmében, nehezebben lehet rászoktatni. Természetesen, aki korán szoktatja a bilire a gyermekét, mindig korai és gyors eredményekről számol be. A pszichológiai és az anatómiai ismeretek viszont azt mondják, hogy az idegrendszer 1,5-2 éves korú gyermeknél lesz érett arra, hogy megtanulja akaratlagosan szabályozni az ürítésben szereplő záróizmokat. Szerintem sokkal korábban nincs értelmi bilire ültetni a gyereket, de önmagában a bilire ültetéstől, ha az nem fenyegető és erőszakos szülői fellépés esetén valósul meg, nem sérül a gyermek önállóságának fejlődése. A tisztaságra szoktatásnál fontos, hogy a gyermek értelme is olyan fejlett legyen, hogy megértse, mit kérnek, várnak el tőle. Fontos az is, hogy a gyermek tempóját figyelembe vegyék, vannak gyorsabban és lassabban tanulók, de általában elég hosszú a tanulási folyamat akkor, ha nem erőszakosan lép fel a szülő, hanem a sikereket erősíti meg, és a "balesetnél" biztat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell egyértelműen kifejezni a szülői elvárást. A tisztaságra szoktatáskor nemcsak az ürítés felnőttes szokásait tanulja meg a gyermek, hanem egy szimbolikus szinten az önállóság, az akarat kifejezését és érvényre juttatását is.

Kérdés:

3,5 éves kisfiam van az egocentrikus világkép kellős közepén. Sajnos nem tudom megfogalmazni elég jól a "problémámat", ezért leírok egy helyzetet: Könyvet nézünk, a képen egy pingvin van, a fiam pedig állítja, hogy a pingvin cápákat eszik. Ettől aztán nem lehet eltántorítani, bár nem is teszek ezért nagy erőfeszítéseket. Elmondom neki, hogy mit eszik a pingvin, aztán úgy csinálok mintha csak viccelne. Miért csinálja? Gond ez? Az rögzül majd a fejében amit én mondtam, vagy az ő álláspontja?

Szeretném megnyugtatni, a fiával nincs semmi baj. A pszichológiában az egocentrizmus fogalmát más, kicsit szűkebb értelemben használják, mint ahogy a hétköznapokban tesszük. Egy svájci fejlődéspszichológus Jean Piaget nevéhez fűződik a fogalom pszichológiában használatos meghatározása. Piaget a gyermeki gondolkodás fejlődésével, vizsgálatával foglalkozott, az ő kategóriája az egocentrikus világkép is, amiben a kisgyermekkorban, tehát 3-6 éves kor között vannak a gyerekek. Ebben az időben a gyerekek nem képesek egyszerre egy helyzet egyetlen szempontjánál többre összpontosítani. A kifejezés tehát itt nem azt jelenti, hogy önző, hanem azt, hogy a gyerek a világot a saját "ego"-ja nézőpontjából veszi figyelembe, saját magára összpontosít. Az óvodások számára már fontos a rajtuk kívüli környezet valósága, de még bizonytalanok abban, milyen viszonyban is vannak a gondolataik és a vágyaik ezzel a valósággal. Gyakran gondolják, hogy vágyaik valóra válnak pusztán azáltal, hogy gondolnak valamire.
Fia valóban az egocentrikus világ közepén van, s ebben a korban ez így helyes. Most még fontosabb számára a saját nézőpontja, mint a realitás. A pingvin egy kedves állat, aki ugyanúgy a tengerben él, mint a félelmetes cápa. A fia szerint a "jó" pingvin eszi meg a "rossz" cápát, s számára ez így megnyugtató. Később pontosan tudja majd, hogy mit eszik a pingvin - halat, (persze a cápa is hal, csak egy "kicsit" nagyobb, így tulajdonképpen nem is téved olyan "nagyot" a fia).
Továbbra is beszélgessenek sokat, igyekezzen kielégíteni a fia érdeklődését, mondja el a realitást, a valóságot, de ne erőltesse rá a fiára, szóval tegyen úgy, mint ahogy eddig is tett. Élvezze ezt a speciális, máshol nem tapasztalható szemléletet, amivel egy kisgyerek él. Néha nagy felfedezéseket lehet tenni a gyermeki bölcsesség révén.

Izsó Ildikó

Kérdés:

A kislányom 16 hónapos és rendkívül sok szót ismer és használ (kb. 50-100 igét és rengeteg főnevet), sőt mondatokat formál "apa elment iskola" ill. megpróbál ragozni (többnyire 1szám 1személy múlt időt használ). Látom hogy kevés kortársa tart itt a beszédben, jelentheti-e ez, hogy jobb képességű a társainál?
Természetesen más figyelmet érdemlő jelet is tapasztaltunk nála: korán elindult, jó a memóriája, már első hallásra bonyolult szavakat ki tud mondani, szereti a számolgatást(1-10-ig), egyedül is szívesen lapozgatja a mesekönyveket és láthatólag a betűk is érdeklik.
Van-e valahol olyan lehetőség, ahol segítenek a szülőknek felmérni, hogy a gyermekük általános képességű-e vagy jobb ill. rosszabb?

Ahogyan leírta a 16 hónapos kislány "teljesítményét", tudását, annak alapján az mondható, hogy ezek részben valóban fejlettebbek, mint az átlag, pl. a beszédprodukció, részben a normál övezetbe tartoznak, pl. az említett mozgásfejlődés; ennek az áltagos tartománya ugyanis elég széles. A korán tapasztalható jó képességek nagy örömmel töltik el a szülőket, hiszen mindem felnőttnek fontos a gyermeke teljesítménye, jövőbeli fejlődésének látható jelei. Hogy a korai jó képességből mennyire lesz később is kimagasló képesség, vagy kiváló eredmény, az nagyon vitatott kérdés, és nagyon nehéz az előrejelzés is, hiszen egy-egy jó teljesítmény eléréséhez nagyon sok más dolog is kell, pl. szorgalom, kitartás, akaraterő, kíváncsiság, sikervágy, valamiféle szociális ügyesség, stb., amelyek viszont nem feltétlen láthatók előre, és nem is mindig állnak rendelkezésre vagy érhetők el. Azért az nagyjából igaz, hogy a jó családi körülmények, a gyermeki lehetőségeket jól kibontó, érzékeny nevelés és a megfelelő oktatási módszerek serkentik, fejlesztik a meglévő képességeket. Igaz, olyan tehetségekről is tudunk, akik nagyon nehéz körülmények között éltek, fejlődtek, és nagyon jó teljesítményt tudtak elérni De, hogy a kérdésére válaszoljak, nem ismerek olyan intézményt, szervezetet, ahol a kicsi gyerekek képességeit vizsgálnák, hiszen a vizsgálati eredményből kiolvasható "jóslatok" nagyon bizonytalanok.

Kérdés:

Kisfiam 16 hónapos, nagyon értelmes, szeret képeskönyveket nézegetni, mindent felismer és megmutat rajta. Kérésem szerint ki is választja a megfelelő könyvet. Viszont szinte mindig (95%-ban) fejjel lefelé teszi maga elé a könyvet. Férjem szerint egyszerűen így szokta meg a könyv kinyitását. Nekem viszont befészkelte magát az a gondolat a fejembe, esetleg nem a dislexia vagy egyéb hasonló probléma korai előjele-e ez. Pedagógus barátom szerint korai lenne még ebből messziremenő következtetéseket levonni. A mozgása szép, koordinált, 10 hónaposan már önállóan ment. 3 hónaposan már kitettük a szőnyegre. Úgy hallottam, a szabad mozgás is segít a dislexia megelőzésében. Azért aggódom egy kicsit, mert mindkét nővérem gyermekeinél előfordult dislexia. Ez a hajlam egyáltalán örökletes?

Az, hogy a 16 hónapos gyermek fordítva tartja a könyvet, nagyon természetes és megszokott jelenség, hiszen nekik nincsenek még olyan állandóságaik (konstanciáik) az észlelésben, nincsenek olyan sémáik az értelmezésben, mint a felnőtteknek vagy a nagyobb gyerekeknek. Emiatt egy kicsi gyermek éppen olyan jól lát és ismer fel fejjel lefelé tartott képet, mint a "helyesen" állót. Lassan majd megtanulja az irányokat is és azt, hogy a vonatos képet kerékkel lefelé kell tartani. Tulajdonképpen még sok óvodás gyermeket sem zavar a meg-, vagy elfordított kép, hiszen még az ő gondolkodásuk és észlelésük is tagolatlanabb, globálisabb, nem elemző jellegű, így nincsenek benne pontos viszonyok a rész és egész között. Ami a diszlexiát illeti, ilyen kicsi korban nem diagnosztizálható, sőt később, óvodáskorban sem lehet biztos előrejelzést adni a várható olvasási nehézségről. Csak az olvasás tanulásának megkezdésekor derül ki a gyermekről, hogy van-e valamiféle olvasási problémája. A diszlexia okával kapcsolatban többféle elmélet is létezik, de egyik sem bizonyított egyértelműen, és még tovább nehezíti a okok keresését, hogy többféle olvasási zavar is létezik. Az valószínűnek látszik, hogy valamiféle örökletes tényező is szerepel a kialakulásban, hiszen bizonyos családokban gyakrabban fordul elő, de ez nem jelenti azt, hogy a testvéreknek vagy az unokatestvéreknek törvényszerűen örökölni kellene a diszlexiát. Mindenesetre az olvasási nehézség oldására szolgáló magyar segédeszközök igen jók, és szép eredményeket lehet velük elérni. Ugyanakkor a későbbi, akár felnőttkori korrekciót, tanulást is fontosnak tartom megemlíteni, illetve azt, hogy a felnőtt sokféle módon segíthet maga is az olvasási problémáin, ami tehát az iskoláskorú gyermeknél még nagy nehézség, az könnyen kikerülhető a felnőttkorban. Visszatérve a kérdésre, a kisfiú fordított könyv tartása és kép nézegetése teljesen normális, az aktuális fejlődési szakasz képességeivel magyarázható, így tehát semmi ok sincs az aggodalomra.

Kérdés:

Dilemmám a következő lenne. Máté fiam 6 éves múlt, és köröm tépkedéssel, éjszakai pisiléssel ( kijárt, az ágyba nem pisilt soha) vittem szakemberhez. Ő igazolta gyanúmat, kisfiunk szorong, meghozza valószínűleg a jelenlegi családi állapot miatt. Úgy tűnik kezdünk kilábalni a gondokból, és nem is ez a kérdés, hanem amit ezzel kapcsolatban a pszichológus mondott. Kérte hogy biztosítsak Máténak nagyobb stabilitást mikor csak egyedül vagyunk. Ez eddik teljesen korrekt, igyekszem is, látszatja is van. De én ebbe belevettem azt is, hogy mivel állandóan ezért könyörög kicsim, hát egy héten kijelöltem egy éjszakát, amikor mellettem aludhat. Nem vagyok híve az egy ágyban alvásnak, soha nem is csináltuk, de gondoltam (és TUDOM), hogy ez megnyugtatja, valamint nem is nyafog érte mert csak várnia kell az ő napjára. Ezt a lépésemet a szakember nagyon-nagyon ellenezte. Mert hogy ebben a korban küzdenek meg a fiuk az apjukkal tudat alatt, aki úgy sincs épp itt állandóan, ekkor alakulhatnak ki a mindenfele komplexusok, és még mondott egy pár szakmailag megalapozott indokot. Egy gond van csak: az eszem értené, de az anyai ösztönöm sikítva tiltakozik. Hisz csak egy héten 1 éjszakáról van (soha nem is lenne több), és én magam is édesanyám mellett aludtam amikor apukám éjszakás volt, mégsem lettem aberrált, nem küzdök tudat alatt ilyen problémákkal, viszont nagy megnyugvással gondolok vissza arra az időre. Vagy valóban anya-lánya esetében ez megengedhető, míg anya-fia esetében ez már gondot okozhat? Kérem segítsenek; hallgassak arra amit én hiszek jónak, vagy a szakemberre ??? ( mindemellett meg kell jegyeznem minden másban teljesen elfogadtam a pszichológus véleményét, és e téren is kinyilvánítottam véleményemet, de talán egy másik szakember másképp gondolja???)

A pszichológián belül sokféle (szám szerint öt) nagy irányzatot tartanak számon, amiből azt hiszem, Ön egynek a képviselőjével találkozott, s ez a pszichoanalitikus irányzat. A pszichoanalízis Sigmund Freud nevéhez fűződik, ő volt az első, aki egy személyiségfejlődési elméletet alakított ki. Freud meglátása szerint az ember legfőbb hajtóereje az ösztön, legfőképp a szexuális ösztön ami, mint minden más ösztön, azonnali kielégülésre tör. Az újszülött tehát már az ösztönei között a szexuális ösztönt is magában hordja, s ez az ösztön életkoronként változó testrészt "száll meg". Annak alapján, hogy mikor melyik testrész a legfontosabb a gyerek életében, különféle fejlődési lépcsőfokokat különböztetett meg Freud. Legelőször például a száj a legfontosabb a kicsi számára, ezért is nevezik ezt a fázist orálisnak. Ez érthető, hiszen a táplálkozás az életben maradás feltétele, így egy újszülött számára a legfontosabb dolog, amikor az anyukája szoptatja. Ekkor az evés-ivás mellett a testi kontaktust, az érintést, az ölelést is megkapja a kicsi, ami az egészséges fejlődésének szintén nélkülözhetetlen eleme. A szoptatás élménye tehát egy tökéletes érzéssel jár, a csecsemő minden igénye egyszerre "elégül ki". A későbbiekben a fejlődéssel együtt más-más testrész kerül a figyelem középpontjába. A fejlődéssel-növekedéssel együtt a gyerek megtanulja, hogy az igényei nem teljesülhetnek azonnal, meg kell tanulnia várni. Ezzel együtt egyre több elvárással is szembe találja magát a gyerek, aminek meg kell felelnie (ez a nevelés, aminek során a társadalmilag elfogadott elvárásokat közvetítjük a gyerek felé). A személyiségében két szint alakul ki, az Id vagyis az ösztön-én, és az Ego, vagyis az én. Ez utóbbi szabályozza az Id impulzusait, próbál egyensúlyozni a lehetőségek és a kívánságok között. Freud a személyiségnek egy harmadik elemét is megkülönböztette, ez a Super-Ego, vagyis a felettes-én, ami a lelkiismeret kialakulásával van kapcsolatban, s egy bonyolult folyamat eredményeként a 7-8 éves kor körül alakul ki. A felettes én képviseli a szigorúságot, olyan, mint egy keménykezű szülő, aki mindig a szabályokra figyelmeztet. Mivel ezt a szigorú szülőt magunkban hordjuk, ez teszi lehetővé, hogy betartsuk a társadalmi normákat, szabályokat akkor is, amikor senki nincs jelen, amikor senki nem látja mit is teszünk. A felettes-én kialakulásának része az azonos nemű szülővel való azonosulás (az általa képviselt szabályok, szerepek elfogadása), amit egy "harc" előz meg az ellenkező nemű szülőért. Ennek a harcnak a gyerek nincs tudatában, csak a viselkedésből lehet erre következtetni. Ebben az időben a fiúk harcban állnak az apjukkal, a lányuk az anyjukkal. Aztán ez a harc elmúlik, következik egy hosszú, nyugodt periódus, majd jön a serdülőkor és a felnőttkor.
Ez tehát, nagy vonalakban a pszichoanalízis elmélete, amit természetesen sokan finomítottak korrigáltak, új elemekkel bővítették. Mint mondtam, ez egy irányzat a pszichológián belül, a többi irányzat másként közelíti meg a pszichikumot.
A hosszú bevezető után, ami talán nem volt felesleges, lássuk a konkrét kérdését, amire nagyon nehéz válaszolnom - talán ezért írtam a hosszú bevezetőt? - mert Ön egy terápiás kapcsolatban van egy kollégával, s nem a legjobb, ha ebbe a kapcsolatba valaki kívülről beavatkozik (egyszóval nem etikus). Így inkább a véleményem próbálom megfogalmazni, mintsem konkrét tanácsot adjak, inkább az anyai tapasztalatom írom le, így talán nem okozok nagy zavart. Bevallom, hogy én időnként "összebújtam" a gyerekeimmel, voltak ugyanis vándorlós korszakaik, amikor nem mindig volt erőm felkelni és visszavinni őket a saját ágyukba. Voltak "extra" alkalmak is, amikor történt velük valami napközben, amit nem tudtak megfogalmazni, elmondani, mert még nem volt rá szókincsük, akkor is igényelték az összebújásokat. Persze igyekeztem inkább nap közben kielégíteni a "vegyél ölbe" igényét, s éjszakánként a saját ágyukba küldeni őket. Nem mindig sikerült. Egyébként mind a mai napig mellém ül, hozzám bújik valamelyik a háromból, amikor leülök. Vagy az ölembe ülnek, vagy az ölembe hajtják a fejüket, egyszóval igénylik az anyai test melegét. A legnagyobb fiam 8 éves, a középső fiam 6 éves, a lányom 3. A pszichoanalízis sokat segített megérteni az emberi pszichikumból, de nem hiszem, hogy egyedül üdvözítő megoldással tudna szolgálni. Amióta én is saját gyerekeket nevelek, azóta sokkal megengedőbb vagyok, inkább hajlok az anyai ösztön szavára, mint a tudományéra. Egyébként egyre kevesebben mernek hallgatni az ösztöneikre, ennek része talán az is, hogy sok minden kikerült a pszichológiából a köztudatba, ami nagyon jó, hiszen tudatosabbak lettünk önmagunkat illetően, de ugyanakkor rossz is, hiszen sok embernek - főleg az anyáknak - lett lelkiismeret furdalása, "vajon mindent jól csinálok-e?"
A szorongás egy olyan félelemérzés, aminek nincs tárgya, vagyis az ember nem tudja megmondani, mitől fél. Ebben az állapotban a biztonság igényére még nagyobb a szükség, mint egyébként. Szinte elemi erővel jelentkezik az emberben, a "valaki védjen meg" igénye. Egy gyerekben még erősebb is lehet az igény a védelem iránt, mint egy felnőttben, akinek sokkal több eszköze van, hiszen felnőtt.
Nekem is lenne egy kérdésem. A kollégával ugye beszéltek az Ön helyzetéről, lelkéről is? Arról, hogy Ön mennyire érzi bizonytalanságban magát, érzelmileg mennyire nehéz az Ön helyzete? A felnőtt által átélt szorongást ugyanis a gyerek nagyon gyorsan átveszi, s mivel kisebb az eszköztára arra, hogy megvédje magát, gyorsabban alakít ki tüneteket, így a gyerek kerül pszichológushoz.
Egy kicsit hosszúra nyúlt a válaszom, elnézést, remélem sikerült valamit leszűrnie belőle.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom jelenleg 3 hónapos, születésekor fején szabálytalan alakú kivörösödött terület volt, már a szülésznő felhívta rá a figyelmet, hogy nem közönséges szülési sérülés, mert nincs rajta haj. Pár nappal később a gyerekorvos úgy véleményezte, hogy méhen belül megnyomódhatott, és 6 hetes korában, amennyiben nem javul bőrgyógyászati vizsgálatot javasolt. Az elváltozás annyiban javult, hogy a színe normalizálódott, de egy kb. 10-12cmx2-3cm-es szabálytalan alakú területen és egy ebből kiinduló, előre mutató kb. 7-8 cm-es vékonyabb csíkban jelenleg sincs haj.
Bőrgyógyásznál azóta voltunk, aki elmondta, hegszövetről van szó, ott hajnövekedésre nem is számíthatunk, megfelelő frizurát javasolt, és felvetette, hogy esetleg úgy húsz éves korában hajátültetést lehetne végezni. Ezzel együtt javasolta az évenkénti kontrollt- hátha esetleg addig valami új lehetőség adódna.
Nagyobbik lányom 3 éves, vele "ugyanebben a témakörben" meglehetősen elálló fülei miatt voltunk gondban. Jelenleg ez nem foglalkoztatott minket, a haja eltakarja, csak most a kicsi miatt kezdtem ezen is újra töprengeni.
Végül is mindkét elváltozás kizárólag esztétikai jellegűnek tűnik, érdemes-e ilyen esetben plasztikai műtétet forszírozni? Ha igen, van-e valamilyen optimális életkor? (Az nyilvánvaló, hogy nem csecsemőkorban, valahol más esetben az iskolás korra való korrekciót javasolták. )
Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a gyerekek ne válhassanak gúnyolódás céltábláivá? Érdemes-e ezekre az eltérésekre felhívni előre a gyerek figyelmét, (és ha igen, hogyan) vagy inkább örüljünk, amíg észre sem veszi, nem okoz neki problémát. (A nagyobbiknál valószínűleg ez lesz a helyzet még sokáig, de a kicsinél elég valószínű, hogy észre fogják venni mások is, meg hát, saját maga is, hogy nem teljesen olyan a feje, mint másoknak.)
A gyerekre lehet-e bízni, és mikor, hogy döntsön (persze amennyiben orvosilag lehetséges), akarja-e hogy plasztikai műtéttel megváltoztassák?

Körülbelül iskoláskorig a gyerekeket az ő átlagtól való eltérésük, - ami azért, meg kell jegyezni: nem annyira ritka -, nem nagyon fogja zavarni, ill. csak annyira, amennyire a szülőket. Ha a gyerekek külseje a szülőnek nagyon zavaró vagy kevéssé elfogadható, akkor ez a gyerekeket is zavarni fogja. Iskoláskortól és főleg serdülőkortól kezdik magukat a gyerekek egymáshoz mérni, és innentől van inkább olyan önértékelésük, önbecsülésük, ami már nem függ annyira a szülőtől. Feltehetően ettől az időszaktól lehet a gyerekeknek érdekes az átlagtól való eltérésük.
Azt azonban nem lehet megjósolni, hogy mekkora problémát jelent majd ez a gyerekeknek, hiszen ez sok tényezőtől függ: pl. az önértékeléstől, magabiztosságtól, attól, hogy mennyire tud ő másokkal barátkozni, mennyire tudja a gyerektársait elfogadni, milyen szerepet tud kivívni magának az osztályban, milyen lesz az osztály közössége, értékrendje, a pedagógus nevelési módszerei, és persze a szülői elfogadás, bátorítás, támogató szeretet.
Az iskoláskorú gyerekek és a serdülők is sokszor nagyon kritikusak egymással, és ez a fejlődő önismeretükkel és társismeretükkel van kapcsolatban, tehát teljesen normális fejlődésnek tekinthető. Az alsó tagozatos iskolás gyerekeknél a másik gyermek jellemzése jórészt nem attól függ, hogy milyen a másik gyermek valójában, hanem attól, hogy a gyerek milyen kapcsolatban van a másikkal. Úgy jellemzik pl. egymást, hogy: "A Panni nagyon rendes, mert kölcsönadja a ceruzáját", vagy "A Dia olyan hülye, mert mindig lökdösi a székem". Ilyen korú gyerekeknél nagyon gyakori a pletyka, a "másik kibeszélése", ez azonban, pszichológus szemmel azt jelenti, hogy így formálódik a gyerekek társas normája, értékrendje, vagyis ez is normális fejlődésnek tartható.
Hogy ebből lesz-e csúfolódás, gúnyolódás, az megint csak sok dologtól függ (tanári nevelés, osztály légköre, értékei). Mégis azt kell mondjam, hogy valószínűleg lesz egy enyhe, elfogadható mértékű csúfolódás, hisz ez ebben az életkorban szinte természetes jelenség, az előbb említettek miatt. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a csúfolódás fokozottabb mértéke, tehát ha egy gyerekre "rászállnak" a többiek, állandóan gúnyolják, akkor ez egyrészt nem egyszerű csúfolódás, hanem az osztályban meglévő és rosszul kezelt agresszió jele, másrészt nem feltétlen a valóban eltérő testi jegyek miatt alakul ki az ilyen jelenség. Sokszor olyan gyereket is gúnyolnak, akinek nincs semmilyen kiugró vonása, mégis a gyerekek agressziójának céltáblája lesz. Az ilyen jellegű túlzott csúfolódást persze mindenképpen meg kell oldani, s elsősorban a pedagógus feladata.
Fel lehet-e készíteni a gyermeket? Inkább azt lehet támogatni, és hagyni kibontakozni a nevelés során, hogy legyen megfelelő önbizalma, bátorsága, ügyessége a baráti kapcsolatokban. Ebben az esetben valószínűleg meg tudja védeni magát az alkalmi csúfolódások során. A műtéttel kapcsolatban azt gondolom, hogy azt a gyerekre, ill. a serdülőre kell bízni, természetesen az orvosi javaslat (mely életkorban a legmegfelelőbb) figyelembe vételével. A gyerek ugyanis el tudja dönteni, ha ismeri a lehetőségeit, a részleteket és a következményeket, hogy melyik számára a kisebb tehertétel: bizonyos frizura viselése, vagy az esetleges fájdalommal is járó orvosi beavatkozás.

Dr. Kőrössy Judit

Kérdés:

Lányom kb. 2 éves korától intenzíven érdeklődik a betűk iránt. Szülői, nevelési elképzeléseinknek megfelelően - többnyire - minden kérdésére igyekszünk válaszolni, így lett annak idején az "S" betű "sanyi-betű", stb.
Az utóbbi kb. egy évben a gyerek részéről ez az érdeklődés konkrét formát öltött: "hogy kell leírni azt, hogy Enikő?" Bár sokan mondják róla, hogy átlagot meghaladó képességű gyerek, igyekeztünk
ez irányú érdeklődését inkább visszafogni.
2 napja azonban konkrét bizonyítékot kaphattunk arról, hogy Panni (nevezzük nevén a gyereket) gyakorlatilag magától megtanult olvasni. (gyakorlatilag = minden szülői ösztönzés nélkül). Egyelőre csak a nyomtatott nagy betűket ismeri, azokat viszont összeolvassa, értelmezi. Laikus véleményünk szerint ez legalábbis az olvasás egy bizonyos formájának nevezhető.
Azt gondoljuk most már fel kell adni az eddigi ellenállást és itt az ideje, hogy segítsük, támogassuk - igyekezzünk kielégíteni tudásszomját.
Elképzelésünk az, hogy játékos formában - amikor Panni igény tart rá - megpróbálnánk segíteni a tanulásban. Egyikünk sem rendelkezik tanári végzettséggel, ezért fordulunk Önökhöz.
Szabad-e itthoni formában egy ilyen korú gyereket "oktatni"?
Esetleg próbáljuk visszafogni ilyen irányú érdeklődését (eddig így gondoltuk, de most már nem szeretnénk ezt tenni)?
Iskolába nem szeretnénk még küldeni, hiszen csak decemberben volt 5 éves és nagyon igényli az állandó játékot, hihetetlen fantáziával rendelkezik. Esetleg van más, általunk eddig nem ismert szervezett képzési forma a hozzá hasonló érdelődési körű és képességű gyerekeknek?
Csak röviden néhány jellemző:
- kb. 3 éves korától kezdve nagyon érdekli őt a történelem (Habsburgok, fáraók pl.)
- a számítógépes ismereteivel már most nagyon sok felnőttet hozna zavarba
Hosszan sorolhatnám még, de azt hiszem a lényeget már leírtam.
Nem akarunk csodagyereket nevelni, de mesterségesen visszafogni az érdeklődését sem szeretnénk. Mit tanácsolnak?

Amikor a gyerekek kiegyensúlyozott, nyugodt, ingergazdag környezetben nevelkednek, intenzíven érdeklődnek a környezetükben lévő tárgyak, jelenségek iránt. Gyakrabban figyelték ezt meg, ha egy gyerek nevelkedett a családban testvér nélkül, vagy nagy korkülönbség volt a gyerekek között. Sok gyerek tanulja meg magától a betűket, mielőtt iskolába kerülne, szavakat is összeolvasnak, betűzik az újságok, könyvek címét. A betűk ismerete és az értő olvasás azonban nem azonos.
Figyeljék meg, hogy Panni értőn olvas-e, vagyis el tudja-e mesélni a tartalmát annak, amit olvasott. Lényeges az is, hogy mennyit olvas egyszerre: egy-egy rövid mondatot, vagy végigolvas egy rövid mesét?
Tekintve, hogy lányuknak még másfél éve van az iskolakezdésig, van idejük gondolkozni azon, mit is tegyenek? Vannak tehetséges gyerekeknek szervezett iskolák, levelében nem írta, hogy hol laknak, így konkrét javaslatot nem tudok adni. Egyébként az iskolaválasztásnál fontosabbnak tartom a tanító néni választást. Egy jó pedagógus szárnyakat adhat, illetve visszafoghatja a gyerekeket. Egy első-másodikos gyerek, bármilyen tehetséges, akkor is még gyerek, érzelmileg még erősebben kötődik a felnőttekhez, mint a kortársaihoz, ezért van "kőbe vésve", amit a tanító néni mond.
Mindenképpen alaposan tájékozódjanak majd egy év múlva a lehetőségekről, így tavasz tájékán mindenhol szerveznek nyílt napokat, ahol a leendő elsős pedagógussal is megismerkedhetnek. Ha a tanító néni vállalja egy tehetséges gyerek oktatását, akkor megfelelhet a "sima" általános iskola is.
Ez alatt a másfél év alatt próbálkozhatnak óvodásoknak szóló foglalkoztató füzetekkel, ha Pannit lekötik. Mindenképpen javaslom, hogy beszéljenek az óvónőkkel, akik Pannival foglalkoznak, mert ők látják a fejlődését, így a további foglalkozáshoz is javaslatot tudnak tenni. Semmiképpen sem szabad visszafogni a kislányt, a kérdéseire a továbbiakban is mindig válaszolni kell, az otthoni tanítását azonban nem javaslom.

Izsó Ildikó

Kérdés:

A kérdésem, hogy tudnám befolyásolni a férjem nevelési elveit? A kisfiam óvodás, és sajnos a férjemmel teljesen ellentétes véleményen vagyunk a nevelést illetően. A férjem szerint, ha már gyereke van, annak megenged mindent, mondván: legyen meg az öröme a gyereknek. Az utóbbi időben a TV és a videó nézése az egyetlen elfoglaltság, amivel a gyerek foglalkozik. A gyereknek a férjem felvesz, ill. megvesz mindenféle rajzfilmet, hogy nézze. Ő büszke arra, hogy a gyerek sok mindent el tud mondani a filmekből, ill. utánozza a szereplőket. Sajnos mindig a rossz szereplőket, amire a férjem még rá is erősít. A férjem másban is mindent megenged a gyereknek, pl. ha ebédhez ülünk és a fiam cukrot akar enni, azt is megengedi. Amikor én valamit nem engedek meg neki, hisztizik, vagy azt mondja, hogy majd az apa megengedi.
Mit lehet tenni? Lehet, hogy én csinálom rosszul?

A levelében több dologról is ír (a TV korlátlan nézése, a hiszti, a cukrozás ebéd helyett), ezek mind összefüggnek egymással, bár máshogy jelennek meg a gyermek viselkedésében.
A TV korlátlan nézése gátolja a belső képek kialakulását, amik arra szolgálnak, hogy segítsék feldolgozni azokat az élményeket, amelyekkel a gyermek napközben találkozott. Ezek között biztosan vannak olyanok, amelyeket még nem ért, amelyek éppen ezért szorongást (tárgy nélküli félelmet) okoznak. Azt, hogy mely dolgok lehetnek ezek, csak nagyon nehezen lehet utólag kinyomozni (lehet egy elhullott madár, egy beteg ember tolókocsiban, egy koldus az utcán, egy furcsán berendezett kirakat, vagy -és ez saját példa egy kirakati bábu, amitől a fiam hosszú ideig félt, jó néhány hónapba telt, míg rájöttünk, miért nem akar egy bizonyos bolt előtt elmenni -ott állt ugyanis a baba). A gyermek számára a világ még nagy és gyakran érthetetlen, ezért félelmetes. A TV-ben készen kapott képek nemhogy szorongáscsökkentők, hanem éppen ellenkezőleg szorongásnövelők, mivel a gyerek ebben a korban - 4 évesen még összekeveri a valóságos és a nem valóságos dolgokat. Hiába mondják neki, hogy ez csak film, nem igazi, nem valóságos, amit ott lát, számára ez nagyon is valóságos dolog. Emellett a gyerek fő tanulási formája az utánzás. Azt csinálja, amit a környezetében lát, így azt is utánozni fogja, amit a TV-ben látott. A konfliktusok megoldására a TV-ben leggyakrabban látott agressziót tanulja meg.
A TV nézés elveszi az időt a játéktól is, ami szintén a feszültség levezetését, a képzelet gazdagodását segíti csakúgy, mint a könyvből való mesélés.
A hiszti és a cukrozás is összefüggnek, mégpedig a mindent megengedő neveléssel. Teljesen igaza van abban, hogy a fia gyorsan megtanulta, hogy amit el akar érni, azt hogyan tudja megtenni - hiszti. A mindent megengedő nevelés nagyon kényelmes, hiszen a gyerek remekül elfoglalja magát, azt csinál, amit akar. Az egészséges személyiségfejlődéshez a gyereknek meg kell tanulnia a korlátozások elviselését azt, hogy valamit nem szabad, valamit pedig csak később lehet megtennie. A korlátok egyrészt a gyerek testi-lelki biztonságát, másrészt a korlátozások hatására keletkezett feszültség levezetésének, feldolgozásának megtanulását szolgálják. A korlátok jelölik ki azokat a határokat, amelyeken belül a gyerek biztonságban érzi magát. Persze folyamatosan próbálgatja a határokat, s ezek a határok ahogy nő, lassan tágulnak is. Aztán, amikor felnőtté válik, már tudja, hogy melyek azok a szabályok, amelyeket nem lehet megszegni, melyek azok a korlátok, amelyeket nem lehet átlépni. Ehhez azonban nagy szükség van a gyermekkorban kijelölt határokra, s azok többé-kevésbé következetes betartására. Az igazán nagy probléma, majd serdülőkorban jelentkezik, amikorra a gyerek megszokja, hogy neki mindent lehet, ezzel sok konfliktust okoz majd magának.
Férjévek kapcsolatban csak annyit tudok tanácsolni, hogy próbáljon valamilyen kompromisszumot elérni, bár levele alapján elég szilárdnak tűnnek a nevelésről alkotott elképzelései.

Izsó Ildikó

A kérdések és válaszok egy részét a rovatban közzé tesszük.

Kérdés:

Kislányom fejlődik, mindent amit egy egy éves és 10 hónapos kislánytól el lehet várni, azt megkapom tőle. Egészséges, jól fejlett, izmos, mozgékony, a maximálisan közlékeny és önálló. A nevelésemnek a mottója: "self demand"= boldogulj egyedül. Már rég nem probléma 3 méteres létrára felmászni neki, lovagolni vittem, az autóban már rég nincs kisülés, a baba mellettem áll vagy ül, meg se mozdul, élvezi az utazást, megbízható kislány! Oda teszem az utca sarokra: "Várj meg amíg vissza jövök az autótól a parkolóból" - az a járdáról le nem lép, el nem mozdul, amíg oda nem érek. Az üzletekbe egyedül küldöm be, megvárom kint, egyedül tud magának vásárolni csokit, Danone-t, kifizeti a kasszánál, utána sereglik az eladó közösség, hogy kié ez a gyerek! Játszik a számítógépen, a fogászati gép a kedvence, minden babájának ki van fúrva a szája, ahogy apuci csinálja. A rendelő a kedvenc helye, kézen fogva kíséri a pacienst a székbe, vizet tölt stb.
Egyszóval csodálatos baba!!!!csakhogy ami a tegnap volt megriasztott. Ő, aki eddig semmitől se félt, se kutya , se motor, se idegen se semmi, most az igazi Mikulás láttára, bár elő volt készítve hogy fog jönni, órákon keresztül bőgött! Nem lehetett lecsitítani. Majd elég volt ha szólt a telefon, vagy megállt egy autó a ház előtt, már bőgött riadtan. Nagyon felzaklatott mert elejét akarom venni egy estleges folyamatnak. Állandóan magyarázom neki, hogy semmitől és senkitől ne féljen. Ez eddig íigy is volt. Mi lesz ezután.??!!!!
A család azt mondja hogy ez az intelligencia fejlődésének egyik megnyilvánulása. No, én ebben nem hiszek. Már hallottam, hogy a szekrénybe ott a mókus, csak azért, hogy ne kíváncsiskodjon, meg hogy "jön a Hófehérke" ha nem eszel (a nagymama!).
Vannak akik azt mondják, hogy túl sokat várok el a babámtól. Az igaz, hogy többet tud mint más hasonló korú gyerek, minden lehetősége meg is van, hogy a maximális élménydús élete legyen. Minden nap valami új helyre viszem, valami mást csinálunk.
Hogy lehet kiküszöbölni azt, hogy ne féljen. Nekem ez nagyon fontos.

22 hónapos kislánya, akiről levelében írt, korához képest valóban önálló, itt főleg az egyedül történő vásárlásra gondolok. Valóban nagy teljesítmény, hogy egyedül bemegy a boltba, erre nem sok 22 hónapos képes.
A nevelési elve "boldogulj egyedül", nagyon szimpatikus, ha egy kiskamaszról van szó. Ők már valóban igénylik az önállóságot, az önálló cselekvés lehetőségét és a - meghatározott keretek közötti - szabad kezet. Ez a filozófia egy 22 hónaposnál nem veszélytelen, sem testileg sem lelkileg. Vegyük például az autóban való utazást. Az, hogy a lánya megbízható, nagyon jó, gondolom Ön remekül vezet, azonban ne feledje, más is közlekedik az utakon, követhet el hibát, ami kivédhetetlen, és már kész is a baj. A gyereknek a hátsó ülésen, a babaülésben vagy legalábbis az anyja mellett van a helye, nem pedig elöl. Emellett a 22 hónapos megbízhatósága csak ideig óráig tart, előbb-utóbb eljön azaz idő, amikor túlzottan bízva önmagában tesz majd egy-két váratlan mozdulatot, vagy lesz egy-két nem várt akciója. Ennek azaz oka, hogy amit Ön megbízhatóságnak nevez, valójában nem az, csak annak látszik. A 22 hónapos kicsi nem tudja mi a megbízhatóság, mert egyszerűen nem ismeri a fogalmat, ugyanis még nem képes elvont fogalmakban gondolkodni. Ugyanúgy, mint ahogy a vásárlása sem igazi vásárlás "csak" megcsinálja a megtanult cselekvéssorokat. (Azért az idézőjel, mert ez is nagy teljesítmény, mint említettem)
Szívesen megkérdezném, miért célja, hogy ne féljen a kislánya semmitől? (a Mikulást majd kinövi, minden gyerek átesik ezen a perióduson, ne aggódjon, ennek oka a gyermeki gondolkodás sajátosságában van. A gyermekek egyfajta mágikus világképpel rendelkeznek, ahol a valóság és a látszat még megkülönböztethetetlen számukra. Ez fokozottan érvényes az igazinak látszó nagydarab, piros ruhás, és ami a fő teljesen ismeretlen Mikulás esetében.)
A félelem nem céltalan, figyelmeztet a veszélyre, időt biztosít arra, hogy "felkészüljünk a harcra vagy a menekülésre". Attól leszünk óvatosak, körültekintők mert ismerjük a félelmet. A félelem érzése, megtapasztalása ugyanolyan fontos, mint az örömé, a bánaté, a fájdalomé, az egyik alapérzelem, aminek az arckifejezése bárki számára felismerhető. Ez persze nem azt jelenti, hogy keresni kell azokat a helyzeteket, ahol megtapasztalhatja a gyerek ezt az érzést -ez kegyetlenség lenne - erre azonban nincs szükség , mert úgyis találkozik félelmetes helyzetekkel a kicsi. Olyan helyzetekkel, amelyek számára félelmetesek. A gyermek logikája és érzelemvilága, annak fejlődése gyakran nem logikus egy felnőtt számára, éppen ezért néha nehezen is érthető. (lásd Mikulás).
Többször elolvasva a levelét, felmerült bennem egy kérdés: milyennek szeretné látni a lányát, 5-10-15-20 év múlva? Gondolom kiegyensúlyozottnak, kedvesnek, önbizalommal telinek, okosnak, önállónak és persze szépnek. Azt is szívesen megkérdezném, vajon azaz út, amin elindultak ide vezet-e? Én nem vagyok biztos benne, mint ahogy abban sem, hogy jó-e, ha minden nap új élmények, új ingerek érik? Marad ideje az élmények feldolgozására? Marad estére energiája a mesére, amit az ágya mellett ülve olvasnak neki? A sok új élmény mellett szemlélődhet, elmerülhet egy-egy számára érdekes dologban vagy állandóan új élménnyel kell megbarátkoznia, s elmarad a bogár vagy a kavics alapos tanulmányozása? Márpedig az élmények feldolgozása, a szemlélődés megtanulás és élvezete nélkülözhetetlen az igazi, elmélyült ismeretszerzéshez.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Az "óvódáskori öningerlés" igen kényes témájához volna hozzászólásom. Kislányom 5,5 éves és jó egy évvel ezelőtt vettük észre először hogy ágyban-délutáni alvás előtt/helyett hasra fekve, valószínűleg ingerli magát a takaró alatt, rászólva abbahagyta- de alkalomadtán újra kezdte. Első nagy szülői és főleg nagyszülői sokk után, azt hiszem éppen Izsó Ildikó tanácsára nem tulajdonítottunk túl nagy figyelmet a dolognak, bár ez a jelenség azóta sem szűnt meg. A doktornő tanácsára akkor-és azóta többször is csak annyit mondtam neki, hogy ezt a dolgot nem illik társaságban csinálni. De úgy tűnik nekem, sajnos kislányom magától ezt nem tudja elég jól "kontrollálni"- van hogy bizony megfeledkezik magáról (EDDIG CSAK OTTHON-A CSALÁDBAN)- főleg ha éppen nem ő van középpontban, ha nem vele foglalkozunk éppen. Különben egyedüli gyermek, de 3 éves koráig a nagymamával volt otthon, aki közös háztartásban él velünk egy házban, mert én korán visszamentem dolgozni (6 hetesen, de közben is folyamatosan szoptattam, 8 hónapos koráig). A kislány nagyon értelmes, ügyes és társaságszerető, barátkozó típus, de nagyon érzékeny is, mondhatni koraérett (pl. sokat olvastunk neki kicsi kora óta) és imád oviba járni.
Nemrég viszont kiderült, hogy az óvodában is rajtakapta egyik óvónéni-aki ezért meg is "ráncigálta", ahogy a kislány előadta bűnbánóan. Nekem ez nagyon rosszul esett. Mármint, hogy az óvónő "megráncigálta" érte (mikor mi otthon tudatosan tartózkodtunk ettől), mert ezek szerint az óvoda nincs felkészülve ennek a jelenségnek a kezelésére... akkor hát van oka a szülőnek is szégyenkezni emiatt vagy sem? Igaz, egy kis lélekrebeszélés után, azt is megtudtam, hogy a saját (a csoport) óvónénije (akivel igen jóban vagyunk) is látta már, de ő nem ráncigálja meg érte, csak rászól, meg hogy más gyerek is csinál ilyet... Van itt valami probléma, vagy csak beképzeljük magunknak? Az óvó nénik nem tanultak ilyesmitől a főiskolán? Féltem a kislányomat a nyilvános megszégyenítéstől-de közben tanácstalan is vagyok. Férjem már azt is pedzette, hogy egyszer talán ki is kaphatna érte-hátha akkor jobban eszébe fogja vésni hogy társaságban nem szabad. Én viszont, úgy vagyok vele-hogy, bár mindig aggódom hogy esetleg nagyon kényelmetlen helyzetekbe is hozhat minket ha nem szorítjuk valahogy vissza a jelenséget (bár eddig nem történt ilyen) mégsem kockáztatnám gyermekem bizalmát örökre elveszteni-mert én úgy érzem, ez most a tét. Vagy ez csak túlzás? Ugyanis most is csak úgy tudtam az egészet belőle kiszedni hogy előre bocsájtotta hogy "de anya, ugye nem versz meg érte?" (pedig nem is szoktuk!).
Azt is megkell említenem, hogy az ujjszopás is jelen van nála-az is csak olyankor, ha éppen nem köti le a figyelmét valami-vagy elalvás előtt-mégis zavar minket ez is. Nem is azért, hogy nem való már, ebben a korban (de hál Istennek talán a fogai még nem állnak ki), hanem azért, mert rögtön arra gondolok, hogy vajon hol rontottam el? Bűntudatom kellene legyen, mert visszamentem dolgozni? (örültem, hogy Anyukám vállalta és nem kellett bölcsibe adni, mert az még ennél is rosszabb variáció lett volna, nem?) Vagy mert nincs és úgy nézz ki már nem is lesz már testvére?
Erről a témáról nem tudok beszélni senkivel, mert amolyan "tabu téma", még barátnők között is ezt tapasztaltam... várjam meg, míg bekövetkezik az óvónői megszólítás? Most olvastam a honlapon egy Anyuka levelét aki hasonló cipőben jár (Gergő kisfia óvónője szólította meg ezért) (dr. Molnár Tamás válaszát is olvastam, hogy az óvónő hozzáállása szimpatikusnak tűnik, nekem kevésbé: mit vár az óvónő a szülőtől ilyen esetben, ha semmit, akkor meg miért kell egyáltalán megemlíteni neki, vagy ezek szerint a jelenség ennyire megosztja a véleményeket? Mégsem annyira normális ez ebben a korban mint ahogy az orvosok megnyugtatnak minket, szülőket?..

Az előző leveléhez képest most új fejleményekről számol be, arról, hogy állandósult, gyakorivá vált a maszturbálás. Mint a pszicho(pato)lógiában sok esetben, most is a tünet előfordulásának gyakorisága dönti el, hogy szükség van-e a beavatkozásra, vagy sem. Az 5 éves korban időnként előforduló öningerlés nem kóros/káros jelenség, hozzátartozik a fejlődéshez. A hangsúly a mennyiségen van! A sok öningerlésre már oda kell figyelni, többek között azért is, mert megszégyenüléshez vezethet.
Egy kicsit megállnék a "sok" kifejezésnél, mert az, hogy ki mit tart soknak, nagyon szubjektív, függ az egyén személyiségétől, a teherbírásától, a problémával való személyes kapcsolatától.
Jól látja, a szexualitás még ma is tabu, a felnőttek nagy többsége nem tud zavar nélkül beszélni a kérdésről. (Ennek persze sokféle oka lehet, jó lenne erről egyszer közösen eltöprengeni.) A gyermekek szexualitása még inkább tabu, mert elképzelhetetlen, hogy "olyat" csináljon egy gyerek. A szexualitás ösztön, ami velünk születik, a gyermekben is megtalálható, mégis megijednek a szülők, amikor először szembesülnek ezzel a kérdéssel (később újra megijednek, amikor kiderül, hogy a gyermeküknek már "felnőttes" szexuális kapcsolata van). Freud volt az első, aki még az 1900-as évek elején leírta, hogy a személyiségfejlődés része a szexualitás, s a fejlődésünk során mindig vannak kitüntetett testrészek, amelyek a szexuális örömérzéshez hasonló kielégülés élményt adnak. Freud az 5-6 éves korra tette a fallikus fázist, amikor a gyerekek felfedezik nemi szerveiket.
Az öningerlés kellemes élményhez juttatja a gyermeket, ezért, ha
- a világ nem köti le a figyelmét, vagy
- nem kap kellő megerősítést a környezetétől vagy éppen
- szorong és az öningerléssel vezeti le a felgyülemlett feszültséget,
akkor könnyen rátanul a gyerek erre a cselekvéssorra. A gyerek számára így vigasszá, önjutalmazássá, feszültségoldássá válik az öningerlés, vagyis már jóval többet takar, mint a test felfedezése. Tünetté vált, s ahhoz, hogy megszűnjön vagy mérséklődjön a kiváltó okot kell megszüntetni.
Írta, hogy a férje szerint egyszer el kellene verni a kezét, s akkor nem csinálná. A probléma, hogy véleményem szerint akkor is csinálná a gyerek, csak nem önök előtt, hanem elbújva. A büntetés megterhelné a gyereket a bűntudat érzésével. Az érzékenyebb gyerekek esetében a bűntudat később áttevődhet a szexre is, ami nem lenne szerencsés. Azt hiszem Ön egyetért velem abban, hogy az "amit nem látunk az nincs" nézőpontja ebben az esetben nem lenne a legszerencsésebb.
A levelem egy kicsit hosszúra sikerült, de mostanában elég sok kérdés érkezik az öningerléssel kapcsolatban, ezért az ön levele apropót adott a bővebb válaszra.
Végül azt javasolnám Önnek, hogy forduljanak pszichológushoz, aki megvizsgálhatja a kislányt, s Önökkel együttműködve keresné a megoldást.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Ha a szülők bizonyos ideig (fél, 1, vagy akár 2 éves korig) közös szobában alszanak a babával és szexuális életet élnek, befolyásolhatja, megzavarhatja-e ez a gyermek fejlődését pszichés vagy bármi más szempontból? (Hogyan reagálja le, ha felébred, és észreveszi? Észrevesz-e bármit ebből egy fél, 1, 1.5 éves gyerek? Tudatalatti?)

Ha a gyermek nem ébred fel, akkor természetesen nincs hatással a gyermek fejlődésére a szülők szexuális élete. Ha felébred a kicsi, és meglátja a szülők szeretkezését, akkor a pszichoanalízis szerint ezt többnyire agressziónak élheti meg, ami negatívan befolyásolja a gyermek szüleivel, főleg apjával való érzelmi kapcsolatát, mert tőle mint agresszortól félhet, illetve a szexualitástól is szoronghat a későbbiekben. Persze azt is figyelembe kell venni a befolyásolás megítélésekor, hogy hogyan értelmezi, mihez hasonlítja a gyermek a látottakat. Egy 3-4 év körüli gyermek pl. azt mondta a szülők szexuális élete közben felébredvén, hogy "birkóznak", és mivel ennek nem volt erős negatív jelentése a gyermek számára, így ez az egyszeri jelenet a későbbiekben sem okozott semmiféle problémát. Az óvodáskor egyébként a születés és a nemi kapcsolat gyermeki teória-képzésének az időszaka, amikor felfedezik a nemi szervüket, annak élvezetes ingerlését, és azt is, hogy a fiúk és a lányok nemi szerve különbözik, esetleg leselkednek is a felnőttek után. Az ilyen korú gyermek reakcióját tehát sok minden befolyásolja, de míg a saját elképzelésétől nem fél, addig a látott esemény esetleg nagy félelemmel töltheti el. Az 1-1,5 éves gyermeknél viszont nagy valószínűséggel nincs olyan kategória, amihez ezt tudná hasonlítani, így a hatás, befolyásolás mértéke kisebb; ha a szülők nem reagálják túl a gyermek felébredését, akkor feltehetően semmi baja nem lesz a gyermeknek. vagy a következő lapon.

Kérdés:

Van egy 7 éves kisfiam és egy 4 éves kislányom. Nagyon szeretnek együtt fürdeni. Én ennek nem igazán örülök, és ha lehet, hárítom azzal, hogy most meg vannak fázva, vagy egyéb ürügyet hozok fel, de azért gyakran előfordul, hogy ők "győznek". A kisfiamban már kialakult a szeméremérzet, már tavaly nyáron sem volt hajlandó a strandon vagy uszodában mások előtt öltözni vagy átcserélni a fürdőnadrágot. A fütyijét csak az apjával hajlandó mosni, előttem nem.
A kérdésem: hány éves korig szabad engedni, hogy a gyerekek együtt fürödjenek és nem lehet-e ebből valami baj?

Amit a gyermekeknél tapasztal, az pontosan megfelel a pszichoanalitikus szakirodalom megfigyeléseinek, nevezetesen annak, hogy a 4-5 éves gyermekeknél megjelenik a magamutogatás ösztöne: a saját test, rajz, játék, bármiféle teljesítmény mások számára való megmutatásának vágya. Evvel
párhuzamosan jelentkezik az ellentétpárnak számító másik ösztön: a testi kíváncsiság ösztöne, a gyermek érdeklődik a másik gyermek és felnőtt teste iránt, ezért bemegy vagy "betéved" a fürdőszobába, WC-be. Mindkét ösztönkésztetés a teljesen normális fejlődés jele, a gyermekek nemi ösztöne ugyanis, többek között, ilyen formákban és módokon jelenik meg és fejlődik.
Az óvodáskorban megjelenő és később is fennmaradó ösztönök nevelésével kapcsolatban talán az a legjobb tanács, hogy természetesnek kell ezeket venni és természetesen kell ezekkel bánni. Nem kell tehát túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, nem kell ezért a gyermeket megszégyeníteni, kinevetni, kioktatni, nem kell tiltani ezeket a megnyilvánulásokat, de erre bátorítani, késztetni sem kell a gyereket, és nem is kell úgy tenni, mintha nem is lenne ilyen.
A sok "nem kell" után mégis mit "kell" tenni, mi az ami tanácsként írható? Családonként meglehetősen nagy különbségek vannak abban, hogy a gyermekek mennyire és miben szerepelhetnek, mit láthatnak, miről tudhatnak, mikor ismerhetik meg pl. a gyermek születésének "titkait". Ezek a különbségek mind normálisnak tarthatók, a túlzott szélsőségeket leszámítva nincs optimális érték vagy viselkedésmód ebben a kérdésben (sem). Azt kell tehát tenni, amit a szülők jónak, értelmesnek találnak, aminek a helyességéről meg vannak győződve.
Attól önmagában egy gyermek sem fejlődik rossz irányba, ha kisebb gyermekek együtt fürdenek, látják egymást vagy akár a szülőket is mezítelenül, és ezt a szülők így természetesnek, helyesnek is tartják, vagy legalábbis nem szégyellik, nem zavarja őket. (A nagyobb, iskoláskorú gyermekeknél általában már kialakul a szeméremérzet - ez is különböző mértékben -, és náluk kevésbé jelentkezik, vagy el is maradhat a magamutogatás és a kíváncsiság ilyen formája. Majd a serdülőkor elején láthatjuk ezeket a jelenségeket, kicsit más formában, ismét megjelenni.)
Ha a szülők mindezt helytelennek vagy illetlennek tartják, de mégis engedik, akkor azt a gyermek megérzi, és ez elbizonytalanítja a gyermeket, esetleg rossz érzése is támadhat ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Nem azt akarom evvel mondani, hogy feltétlen engedjék meg a két gyermek együtt fürdését, és azt sem mondanám, hogy ne engedjék meg. Azt javaslom, hogy azt tegye, aminek a helyességéről meg van győződve. Kérdésében azt írta, hogy nem igazán örül a két gyerek együtt pancsolásának, és ha lehet kibújókat keres a gyerekek kérése kapcsán. Ezek szerint nem tartja igazán helyesnek a gyerekek együtt fürdését, és ez (is) teljesen elfogadható álláspont. Ebben az esetben, a gyerekek kérésekor nyíltan el lehet mondani, hogy a nagyobb gyerekek és a felnőttek már nem szoktak együtt fürdeni, nem szoktak egymáshoz bemenni, ha a másik fürdik vagy öltözik, mert ez őt vagy őket zavarja, szeretnének egyedül tisztálkodni vagy átöltözni a fürdőszobában.

Dr. Kőrössy Judit

Kérdés:

Kisfiunk születéséig teljesen természetes volt az otthoni ruhátlanság (reggelente, fürdéskor vagy akár nagy melegben napközben is). Érdekelne, hogy fenntartható-e ez a szokás a későbbiekben anélkül, hogy gyermekünk szexuális v. pszichés fejlődését negatívan befolyásolná. Nem okoz-e számára önértékelési zavarokat egy "kifejlett" férfi testének látványa, nem veszíti-e el szemében minden varázsát egy meztelen női test, ha mindennap így látja saját édesanyját. Kisfiunk most 3 hónapos. Ha változtatni kell az érdekében, akkor mikor jöjjön el ennek az ideje?

Az, hogy fia meztelenül látja Önt vagy férjét, - ha ez mindkét szülő számára természetes "viselet"- nem okoz zavart sem a pszichés, sem a szexuális fejlődésében. Arra azonban fel kell készülni, hogy a gyermek 3 éves kora körül felfigyel, majd élénken érdeklődni kezd a látható különbözőségek okai iránt. Ezekre a kérdésekre felelni kell mindig úgy, hogy a gyermek megértse a választ. Fontos, hogy a szülő ne érezze magát zavarban, ha a gyermeke ruhátlanul látja. Az óvodáskorban már jobb, ha a szülők nem mutatkoznak gyakran ruhátlanul a gyermek előtt, mert ekkor már fokozatosan el kell kezdeni a szeméremérzésre való nevelést. Érzékeltetni kell a gyermekkel, hogy vannak intim területek, amelyek még családon belül sem mutathatók meg egymás számára. Ez azonban az Ön esetében még messze van, addig nyugodtan mutatkozhatnak a gyermek előtt ruhátlanul.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Van egy 4,5 éves kislányunk. A kényes problémánk az, hogy azt vettük észre, hogy elalvás előtt vagy után az ágyban, de Anyukám szerint máskor napközben és játék közben is, vagy unalmában többször is, a lába között dörzsölgeti magát. Ezt nevezik gyermekkori maszturbációnak? Többször csak azt vettem észre hogy hasonfekve a paplan alatt ritmikus gyorsasággal mozgatja le-fel a kis popsiját. Nem tudom valójában ez mit jelent, de nagyon rosszul esnek Anyukám megjegyzései, vagy hogy esetleg mi neveltük el azzal, hogy megengedtük neki, hogy átjöjjön éjszaka közénk a nagyágyba, hogy cirógatjuk, simogatjuk (nehogy rosszra gondoljon: a hátat, hasat, talpait, nyakát)...Anyukám szerint a gyerek látta ezt valakitől, és minket okol érte és rosszalja, hogy az apjával kiskora óta alkalmanként hancúroznak, vagy lovagolva ül a mellen/hasán. ... Én a férjemben teljesen megbízom, belebetegszem a gondolatba, hogy ezentúl állandóan figyelgessem őket, vagy mégis kellene?

A 3-6 éves kor az óvodáskor, látványos fejlődéssel jár együtt. A gyerek önállóbb lesz, kortárskapcsolatokat alakít ki - és felfedezi a nemi szerveit. A pszichológusi gyakorlat azt bizonyítja, hogy a nemi szervek ettől az életkortól kezdve erotikus örömök forrásai fiúknál lányoknál egyaránt. Szinte minden gyerek felfedezi ezt az örömforrást és időnként igényt is tart rá. Van aki ritkábban, van aki gyakrabban, van aki titokban, van aki kevésbé titkoltan keresi és elő is idézi önmagának ezt a kellemes élményt. A gyermekkori maszturbációra vonatkozó szülői és nagyszülői aggodalmak tehát rendszerint feleslegesek, egy olyan előítélet okozza ezeket, ami szerint a gyerekeknek nincs szexualitása, illetve ha mégis, akkor az kóros, egészségtelen. Ebben az életkorban a gyerek tehát megismerkedik azokkal az örömökkel, amit a nemi szervek ingerlése okoz számára, s erre az örömforrásra, az élet nyújtotta más örömök mellett igényt is tart. Ha a felnőttek büntetéssel, fenyegetéssel szorongást kapcsolnak azokhoz az örömökhöz, amiket a genitáliák nyújtanak, s ezzel arra kényszerítik a gyereket, hogy bűntudatot érezzenek minden alakommal, amikor ehhez az örömforráshoz folyamodnak, akaratlanul is megalapozhatják a későbbi, életet megkeserítő serdülő és felnőttkori szexuális problémákat. Tehát a gyermekkori maszturbáció nem kóros, hanem a fejlődéssel együtt járó természetes jelenség. Addig, amíg nem ez lesz az egyetlen örömforrás a gyermek számára, addig nem érdemel különösebb figyelmet, az iskoláskorra általában "elmúlik", vagyis a szülők által már nem lesz észrevehető.
A lánya esetében ha észreveszi, hogy nyíltan, mások előtt ingerli magát, akkor megemlítheti neki, hogy ezt fajta játékot csak akkor csinálja, ha más nem látja. Fontos, hogy ne keltsen bűntudatot, egyébként a gyerekek általában szemérmesek, ritka a nyilvános örömszerzésük.
A férjével kapcsolatban ne aggódjon, a jó apa-lánya kapcsolat, annak megtapasztalása egy lány számára, hogy az apja szereti, szépnek és okosnak tartja a későbbi női magabiztosság megalapozója. Egy idő után a lánya részéről a testi kontaktus iránti igény csökkenni fog, nem igényli majd a birkózást, dögönyözést, hancúrozást, addig azonban nyugodtan játszanak vele, Ön pedig továbbra se kételkedjék a párjában, eszébe ne jusson figyelni őket, mert nincs rá oka.
A levelében leírt másik probléma az édesanyjával kapcsolatos. Amit Ön tehet, hogy a lehető legjobban megvédi a lányát attól, hogy valaki - akár az Ön édesanyja - bűntudatot keltsen benne az önkielégítéssel kapcsolatban. Ne engedje azt sem, hogy a házasságával, férjével kapcsolatosan bármi gyanú befészkelje magát az életébe. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy ezt hogyan tudja rendezni az édesanyjával. Talán a legkevesebb konfliktust az okozza, ha elmondja a "tudomány mai álláspontját", érzékelteti, hogy ebben a kérdésben nem egyezik az álláspontjuk és megkéri az édesanyját, hogy ne avatkozzon ebbe a témába. Ez nem jelenti azt, hogy nem nehezedhet Önre a továbbiakban is nyomás az édesanyja részéről, de legalább a lányát védi valamennyire.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom márciusban tölti be a 3 évet. Értelmes, okos kislány. Rengeteget játszunk, mesélünk, egész nap vele vagyok. Időnként a két lába közé teszi a kezét és így ingerli a nemi szervét. Most már egyre többször fordul elő, és mindig megpróbáltam valahogy elterelni a figyelmét. Most már a takaró alatt csinálja, próbálja titokban, mert már rászóltam (nem erélyesen kiabálva, inkább magyarázólag). Nagyon aggódom, hogy az óvodában, vagy más helyen is csinálni fogja, és emiatt problémák lesznek. Nem káros ez? Hová forduljunk?

A gyermekek szexuális fejlődéséről egyre több szakirodalmi adat, kutatás és elmélet született/születik. A szexuális fejlődés ugyanolyan fejlődési folyamaton megy át, mint a mozgás vagy a beszéd tanulása. Ennek része, hogy a gyermek felfedezi saját testét, felfedezi, hogy egyes testrészek ingerlése, simogatása kellemes érzést okoz számára. Ez az öröm azonban más, mint a felnőtt örömérzése, ezért máshogy is kell viszonyulni hozzá. Hangsúlyozni szeretném, hogy a gyermek számára -akár fiú, akár lány - a nemi szervének ingerlése nem azt jelenti, mint ugyanez a felnőtt számára. A gyermeknél még nem töltődik meg szexuális tartalommal úgy, mint a felnőtt esetében. Egyszerűen csak jó érzést okoz a kicsi számára. A fejlődés különböző lépcsőfokain mindig vannak olyan testrészek, amelyek ingerlése hasonlóan jó érzést okoz, és arra indítja a gyermeket, hogy újra és újra előidézze ezt a jó érzést. Ilyen pl. a szopás, ami a csecsemő számára azon túl, hogy a táplálkozást biztosítja örömforrás is, aminek előidézésére, fenntartására törekszik. Biztosan Ön is emlékszik még arra, hogy a szoptatások végén mindig volt egy rövidebb-hosszabb idő, amikor a kicsi "cumizott", vagyis már nem szívott tejet, csak szopta a mellbimbót. Ezt hívják komfort szopásnak, amit egy kicsit engedni kell. Vannak olyan gyerekek is, akik sokkal többet szeretnének szopni, - úgy is mondhatnám, hogy ingerelni a szájukat a jó érzés és ezen keresztül a megnyugvás miatt -, ezért megtalálják az ujjukat és azt cumizzák. Aztán említhetném a játszó cumit is, amit szintén nagy lelkesedéssel szopnak a gyerekek.
A három éves kor táján az emésztőcsatorna "másik vége" kerül a figyelem középpontjába, összefüggésben a szobatisztasággal. Központi kérdés, hogy mikor, mit és hova ürített a gyerek. A pelenka lekerülésével felszabadul, hozzá férhetővé válik egy olyan testfelület, ami eddig el volt barikádozva, a gyerek érthető módon azt is szeretné megismerni, s közben megtapasztalja a kellemes érzést, amit a kezével okoz. Tehát a nemi szerv ingerlése, simogatása nem kóros, a fejlődéssel együtt járó természetes folyamat. Itt is a mérték a lényeges. Akkor van probléma, ha a gyermek nagyon gyakran ingerli önmagát, abbahagyja a játékát, vagy éppen a játék helyett is ezt csinálja, ha az öningerlés feszültségoldás egyetlen eszközévé válik.
Tehát, ha néha öningerlést végez a lányuk, reggel vagy este, ez nem baj. Még egy fontos megjegyzés. Szintén kutatásokkal igazolták, hogy ha egy cselekvést megszakítanak, nem engednek végigvinni, az olyan érzelmi feszültséget okoz, ami a szóban forgó cselekvés megismétlését idézi elő. Ezért nem jó, ha ebben az esetben rászólnak a gyerekre. A tiltás, a cselekvés végig vitelének megakadályozása csak erősíti a kényszert, hogy máskor - takaró alatt - megismételje a megakadályozott cselekvést. Ez egyébként a játékokkal is így van. Tehát ne szóljanak a kislányra, hagyják figyelmen kívül az öningerlését, inkább azt figyeljék meg, hogy mennyit végzi ezt a cselekvést. Ha túlzottnak tartják, vagy önmagukat szeretnék megnyugtatni, forduljanak a területileg illetékes Nevelési Tanácsadóhoz, ahol pszichológus segítségét kérhetik.

Izsó Ildikó

Kérdés:

A kisfiam most 8 hónapos és most már a nagykádban fürdik ülve. Vettünk neki egy kis babaülést amit a kádba kell tenni. Ebben az ülős pozícióban fedezte fel, hogy a kis fütyijével is tud játszani. Megpróbálom elterelni a figyelmét más játékokkal, de még így is néha amikor kiesnek a kezéből a játékok a kis fütyijénél köt ki. Mit csináljak? hagyjam, hogy játsszon vele vagy továbbra is tereljem el a figyelmét erről?

A szexuális fejlődésünk, a testünk felfedezése, mint Ön is tapasztalta, már nagyon korán megkezdődik, szinte a születéssel egy időben. A kicsi számára az, hogy megérintheti a nemi szervét érdekes, új dolog, hiszen egész nap a pelenkában van, a fürdetésnél pedig egyszerre csak ott van előtte. A megérintése, a vele való játék is érdekes, ráadásul csak a fürdetésnél lehet ezt tenni, mert akkor fér hozzá. Nem kell tehát aggódnia, ugyanaz történik, mint amikor a kezét fedezte fel néhány hónappal ezelőtt. Legyen a kicsi körül játék, örüljenek együtt a fürdetés okozta jó élménynek, s ha a fütyijéhez téved a keze hagyja, s figyelje meg, mi történik. Biztosan abbamarad ez a foglalatossága egy idő után és egy másik játék után nyúl a fia. A folytonos figyelemelterelés azért sem szerencsés, mert éppen ezzel hívjuk fel a kicsi figyelmét arra, hogy ott valami különleges van, ha ahhoz nyúl, az anya mindjárt játszani akar vele.
Itt is, mint minden másban a mértékre is figyelni kell, bár én nem hiszem, hogy Önöknél különösebb baj lenne. (akkor van probléma, ha más játékot nem fogad el a kicsi és csak a fütyijével hajlandó foglalkozni.) Engedje tehát, hogy felfedezze a testét a fia, neki ez a játék egyszerűen ismerkedés a testével, semmiféle szexuális színezete nincs.

Izsó Ildikó

Kérdés:

14 hónapos kislányom kb. 3-4 hónapja nagyon anyás. Ha nem vagyok ott, nem hiányol, remekül elvan az apukájával, órákat is. Viszont, ha engem meglát vagy mindketten jelen vagyunk, csak én kellek. Persze játszik az apjával is, kitünteti figyelmével, de ha kilépek a szobából, már jön, sír utánam. Ha éjjel felsír, akkor is csak én tudom megnyugtatni, ugyanígy, ha napközben nyűgös vagy bármi miatt sír. (Viszont, ha nem vagyok otthon, természetesen a férjem is hamar megvigasztalja.)
A férjem imádja a lányát, s mivel itthon dolgozik, viszonylag sok időt is töltenek együtt. Mégis - vagy talán éppen ezért - bántja őt, hogy a lányunk mégis engem részesít előnyben. Szeretne ő is "Egyenrangú" lenni velem.
Nem tudom, összefügg-e ezzel, vagy egy teljesen különálló probléma, hogy a kislányunk nagyon féltékeny az apucira. Ha a férjem puszit ad, átölel, összebújunk, ő már "reklamál" is, sír, kiabál. Ha ilyenkor odavesszük őt is magunkhoz, nem használ, nem akar ott lenni a kettőnk karjában. Máskor - ha nem előzi meg ilyen féltékenység- akkor meg szereti, ha hármasban összebújunk.
Elég összetett probléma, nem is tudom megfogalmazni a kérdésem. Egyrészt talán arra lennék kíváncsi, hogy szorgalmazzuk-e, hogy de most pedig apuci fog megvigasztalni, vagy hagyjuk , hogy az legyen, ami neki jó? Mert pl. azt is megfigyeltük, hogy ha nincs semmi baj, csak pl. a férjemmel megy sétálni és én otthon maradok, a olyankor is sír, de csak rövid ideig, aztán megnyugszik és minden rendben.
Másrészt mikor várható változás, van-e jellemző kor, amikor a lányok inkább kezdenek apásak (is) lenni?

A kisgyermekeknél kb. 2-2,5 éves korig igen erős az a tendencia, hogy egy szülőt válasszanak ki elsődleges nyugtató és gondozó személynek, és ez még akkor is így van, ha közben jó kapcsolata van a másik szülővel. A magyar nevelési hagyományokat tekintve az elsődleges gondozó személye általában a mama, ezek szerint amit az Önök kislánya tesz, az teljesen egészséges és normális viselkedés. Azt hiszem, addig érdemes a kislány preferenciájának eleget tenni, amíg ez Önöknek nem kényelmetlen, ha ugyanis a mamának otthon dolga van, vagy éppen el kell menni, akkor a kislány, úgy tűnik, valóban jól elvan a papával is. Sír persze ilyenkor a mama után, és ez annak a jele, hogy valóban erősen kötődik a mamához, de a papával is jól megvan, hiszen hamar megvigasztalódik. Ez így van rendjén. Lassan a gyerekek, kb. a 2. életév végére a papával is erős szeretetkapcsolatot alakítanak ki, ha a papa sokat van olyan módon a gyermekkel, hogy az mindkettőjüknek örömteli esemény. Az is gyakori azonban, hogy betegség esetén azért még később is inkább csak az egyik szülőt hívja a kisgyermek, ő az, aki jobban meg tudja nyugtatni, de a másik szülővel meg esetleg jobban tud kergetőzni, vagy mesét olvasni. A féltékenységről pedig annyit, hogy az bizony igen gyakran megfigyelhető, és természetes jelenség az érzelmek és az én fejlődése során. Ezek miatt tehát nem kell különösebb figyelmet fordítani rá, úgy értem, nem kell sem túlzottan kihangsúlyozni a jelenséget, sem a gyermek akaratának eleget téve elkerülni az ilyen helyzeteket, hanem ilyenkor meg kell erősíteni a kislányt abban, hogy természetesen őt is szeretik. Lassan, igazából a kisiskoláskor elejére a gyermekek azért megértik és belátják, hogy a mama és a papa tartoznak valójában össze, kb. az óvodáskor végére oldódik fel az ellentétes nemű szülővel való különös érzelmi kapcsolat, és az azonos nemű szülő utánzása.

Kérdés:

Kislányunk januárban lesz két éves. Az apukája imádja őt. Lányunk viszont elég furán viselkedik vele.
Ha én nem vagyok otthon, nagyon jól elvannak, játszanak, nem is hiányol engem. Viszont, ha ott vagyok velük, akkor ha az apja pl. oda akarja venni az ölébe v. csak megpuszilni, akkor elküldi őt, sőt még a kezét is ellöki. Pl. ha reggel felébredünk és kicsit hancúroznánk hármasban az ágyban, akkor is csak hozzám bújik, apát nem kéri. Ha viszont kimegyek a szobából, már semmi baj.
A férjemet ez nagyon bántja, pedig tényleg mindent megtesz. Azért is érdekes a helyzet, mert én sokkal lobbanékonyabb vagyok, hamarabb rákiabálok, az apja viszont nyugodt, türelmes.
Este csak velem hajlandó elaludni (addig nem engedi, hogy kijöjjek a szobájából, amíg ébren van). ha néha a férjem altatja, akkor nagyon sír és csak nehezen alszik el.
Vajon miért van ez? A nagymamákkal pl. nagyon jól elvan akkor is, ha jelen vagyok, tehát nem hiszem, hogy minden esetben az én jelenlétem a zavaró. Viszont ha pl. ellöki magától az apja kezét, és mondjuk neki, hogy emiatt apa szomorú, akkor odabújik hozzá és mondja, hogy szereti.
Az él a köztudatban, hogy a lányok sokkal inkább apásak, vagy legalábbis vannak ilyen korszakaik. A mi lányunk kb. egy éves koráig nem tüntette ki figyelmével egyikőnket sem jobban a másiknál, azóta viszont anyás.
Miért van ez így és mit lehet tenni? Vagy hagyjuk? De néha úgy sajnálom a férjemet és hát nekem is jó lenne, nem csak akkor kikapcsolódni, ha elmegyek otthonról, hanem akkor is, ha együtt a család, de a férjemmel játszik a gyerek.

Az, amit alig kétéves lányánál tapasztalnak, nem ritka dolog. A pszichológiában ezt a jelenséget kötődésnek nevezik, s az egészséges pszichés fejlődés alapja. Minden gyerek esetében kell lenni egy kitüntetett személynek, aki kiemelkedik a környezetből, aki fontosabb mindenki másnál. Feltételezem, hogy Ön otthon van a kicsivel, így egész nap együtt vannak, ugyanúgy, mint eddig a két év nagy részében. Ön az, akitől a lánya megkapta - megkapja a testi-lelki komfortérzéséhez szükséges összes tényezőt (étel, ital, tiszta pelus, biztonság, szeretet). Ez egy stabil érzelmi kapcsolat kialakulását biztosítja, s ez az anya gyerek kapcsolat lesz az összes későbbi szociális kapcsolat alapja, mintája. Az, hogy lánya remekül eljátszik az apukájával is, azt bizonyítja, hogy jó kapcsolatban van környezete többi tagjával is. Amikor azonban a számára legfontosabb személy jelen van, akkor a kicsi hozzá fordul. Nem lesz ez már sokáig így, mert ahogy nő a lányuk, a pszichés fejlődése során, kb. 4-5 évesen, amikor anyját riválisának érzi, valóban az apjához fordul majd, vagyis tényleg apás lesz.
Levelében írta, hogy lányuk egy éves koráig nem vették észre, hogy bárkihez is különösebben vonzódott volna. Az általam említett kötődés már korábban, kb. 5-6 hónaposan kialakul. Ebben az időben általában az anyák még nem hagyják hosszabb időre magukra a gyermeküket, másrészt még a gyereknek sincsenek olyan egyértelmű, a felnőttek számára is érthető jelzései, amivel ki tudnák fejezni érzelmeiket. Lányuknál is már sokkal korábban kialakult az Önhöz kapcsolódó kötődése, mint ezt észrevették volna.
A leírtakból következik, hogy nem kell semmit tenniük az, amit tapasztalnak a fejlődés természetes velejárója. Próbálják természetesen felfogni a helyzetet, az biztos jó, ha a férje néha elmegy kettesben a lányukkal sétálni, kirándulni. Azonban ezt sem kell erőltetni, mint ahogy az "apa szomorú, ha nem játszol vele"-t sem. Továbbra is biztosítsanak lányuk számára nyugodt, harmonikus otthont. Ha néha nehéz elviselni a ragaszkodását, gondoljon arra, hogy ez nemsokára megváltozik, mindössze egy-két év és hiányozni fog a feltétlen szeretet.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Sajnos az utóbbi időben egy újabb probléma merült fel kisfiammal kapcsolatban: túlságosan "anyás" lett. Nem töltök vele kevesebb időt, mint eddig, az életkörülményeink se változtak, mégis, ha el kell mennem (hetente 2 nap dolgozom kb. 5-6 órát) minden alkalommal iszonyú hisztit rendez. Utána, ha 10 perc múlva hazatelefonálok, már nyoma sincs a sírásnak, vidáman eljátszik a nagymamával és ha megérkezek, akkor sem "neheztel" rám. Csak az elválásokat viseli sokkal nehezebben, mint azelőtt, pedig már 4 hónapos kora óta vigyáz rá hetente többször a dédi, vagy néha valamelyik nagymama. Kb. 10 hónaposan rászoktattuk, hogy hetente egyszer édesanyámnál aludjon, ez most is működik (átalussza ott is az éjszakát), csak akkor ordít, amikor otthagyjuk. Ha otthon vagyok, akkor is jóval gyakrabban mászik az ölembe, jön utánam, esik kétségbe, ha a másik szobában vagyok és ő nem lát. Ragaszkodik ahhoz, hogy én fürdessem, altassam - azelőtt mindegy volt neki, hogy én csinálom, vagy az apja. Nem tudom, hogy mindez életkori sajátosság-e (most 18 hónapos) vagy én rontottam el valamit. Mostanában észrevehetően dacosabb is, csak azért sem tesz meg dolgokat, hisztizik, ha valamit nem szabad (pedig igyekszem viszonylag kevés dolgot tiltani). Hetente egyszer járunk bébiúszásra és itt is ordít, mint a sakál, ha meglátja az oktatót - aki kb. 5 percet szokott vele gyakorolni nélkülem. Ide is 4 hónapos kora óta járunk és azelőtt nem volt problémánk, a vizet is szereti a fiam és velem zokszó nélkül gyakorol. Az oktató szerint természetes, hogy ebben a korban így viselkedik és majd kinövi.

Egyetértek az oktatóval abban, hogy az "anyássá" válás életkori sajátosság. Azt is mondhatnám, hogy szükségszerű velejárója a fejlődésnek, jelentkezése az egészséges lelki fejlődésre utal. Jelzi, hogy Ön és gyermeke között kialakult az a kötődés, ami majd a későbbiekben mindenfajta érzelmi kapcsolat alapját jelenti. A gyermeke már tudja, hogy az Ön öltözködése, készülődése, búcsúja az elválást jelenti, ami a kicsi számára "veszteség". Mivel még nem tudja felmérni sem az időt, sem a cselekedetek következményeit, és még nagymértékben az érzelmei irányítják, minden alkalommal tiltakozik az elválás ellen, hiszen minden alkalommal "véglegesnek" éli meg a távolságot. Szerencsére a figyelmét könnyen lehet terelgetni, így gyorsan megvigasztalódik, ha Ön már nincs jelen. Lassan tanulják meg a gyerekek, hogy ha az anya elmegy, vissza is jön, az elválás nem végleges.
Ez a kötődés az oka annak is, hogy fokozottabban igényli az Ön gondoskodását. Tehát ne aggódjon, nem történt semmi baj, csupán egészségesen nevelkedik a fia. Törekedjen arra, hogy minél jobban elégítse ki az Önnel szemben megnyilvánuló igényeit, vegye fel, amikor csak kéri a kicsi. Az elváláskor jelentkező elkeseredés lassan megszűnik majd, ahogy megtanulja a fia, hogy "ha az anya elmegy, mindig vissza is jön". (Egyébként több anyuka is elmesélte, hogy amikor a gyerekük sírt az elválásoknál, ők is rosszkedvűek voltak, mert a gyereket nehéz otthagyni, ha tiltakozik az elmenetel ellen. Amikor pedig már nem sírt, mert megtanulta, megszokta az anyja időnkénti távollétét, akkor meg azért voltak szomorúak, mert "már nem is hiányzom neki?")
Az úszással kapcsolatban annyit, próbálják elkerülni a gyerek erőltetését, ha lehet egy ideig csak Önnel gyakoroljon a kicsi.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Lányom 1 éves, és nagyon "anyás", ami apásat is jelent. Sok jó szándékú ismerős szerint ezt nem szabadna hagyni, és többet kellene idegenek közé vinni és otthagyni, sírás után majd megszokja. A férjem, akinek már az előző házasságából 3 gyereke van, szerinte addig amíg a gyerek nem akar magától menni, addig ne erőltessük, mert ez lelki traumát okoz. Erre jó példa volt, hogy tegnap idegenekkel utaztunk egy buszban, és lányom nem látott mindig, hazafelé óriási hisztit csapott egész hazáig, és ma még az imádott nagyszüleivel se volt hajlandó ellenni. Jó lenne, ha nem lenne ennyire hozzánk ragaszkodó, de azt se szeretném, ha stresszel küzdene egész életében!

Az egy éves gyermek még nagyon igényli a szülőkkel való kapcsolatot, számára ez jelenti a biztonságot a nagy és ismeretlen világban. Ráadásul 8 hónapos korától kezdve jó darabig, az anya távolléte kellemetlen, kínos élmény a gyerek számára, ha idegen jelenik meg a közelében gyakran sírva fakad, bizalmatlan. A gyerek ugyanis a biztonságot jelentő anyát/apát várja minden felé közeledő idegenben (ez növeli a várakozással járó feszültséget), s ha észreveszi, hogy valaki más jön, csalódik esetleg sírva fakad. Ez a jelenség a fejlődés velejárója, azt mutatja, hogy az anya/apa és a gyermek kapcsolata megfelelően alakult, közöttük szoros kötődés alakult ki.
Az első, szorongás-szerű élmény tehát akkor jelenik meg, amikor a szeretett személy megszakítja a kapcsolatot (egyszerűbben: magára hagyja a gyereket) Igazi szorongásos feszültség akkor lép fel, amikor a szeretett személy után vágyódó gyerek csalódik a várakozásában. A mindennapokban, az élet természetes folyamatában gyakran előfordul, hogy a gyereket hol ezért, hol azért magára kell hagynunk néhány percre. A későbbi fejlődés miatt azonban nagyon fontos, hogy ebben az egy éves kor körüli időben a szülők állandóan jelenlévő személyek legyenek a gyerek életében. Vagyis a gyerek lehetőleg minél kevesebbet csalódjon, és a várakozásának megfelelően az anya/apa jelenjen meg a környezetében, mint felnőtt. Ne hallgasson az ismerőseire, és ne "szoktassa" a gyereket az idegenekhez, mert ezzel pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne. Vagyis a kicsi eleinte egyre inkább anyás/apás lesz, egyre jobban ragaszkodik Önökhöz, ha pedig még tovább erőltetnék az idegenekhez való "szoktatást", végül egy bizalmatlan, visszahúzódó gyerek lenne az eredmény, aki a későbbiekben is nehezebben teremt majd kapcsolatot. A kicsinek egészen 3-4 éves koráig elsősorban az általa jól ismert személyekre anyjára/apjára van szüksége. Előfordulnak olyan családok is, ahol a nagyszülők, nagynénik már a gyerek születésétől fogva állandóan jelen vannak a gyerek környezetében, ekkor ők természetesen nem számítnak idegennek. Abban az esetben, ha a gyerek első életévében szinte csak a szülők vannak a kicsivel, akkor az Ő számára ez a két ember jelenti a biztonságot, mindenki más idegen. Később, ahogy nő a gyerek érdeklődése a világ iránt, nő a biztonságérzete is, egyre kevésbe lesz "apás" és "anyás". ( Tapasztalatom szerint ez sokkal gyorsabban bekövetkezik, mint ahogy ezt mi, szülők szeretnénk.)

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 14 hónapos, 2 hónappal ezelőtt kezdett el segítséggel járni, tehát először mindkét, most már csak egyik kezét fogom a járáshoz. Kisebb távolságokat, kb. 10 lépést már önállóan is meg tud tenni felém. Amikor a kezét fogom, már alig támaszkodik az enyémre, csak néha segítek neki egyensúlyozni vele. A problémám az, hogy az utóbbi 2 hónapban nagyon anyás lett: már a játékai sem kötik le addig, mint régebben, azt szereti, ha fogom a kezét és úgy ismerjük meg a világot együtt. Már ott tartunk, hogy egész nap a kezemet fogja, az étkezési időket és a babakocsiban ülést leszámítva, tehát ha egy pohár vizet meg akarok inni és ahhoz elengedni a kezét, éktelen üvöltésbe kezd. Pedig ilyenkor mindig valamilyen játékot, nézegetnivalót adok neki, de ha elengedem a kezét, nekem támaszkodik, odajön négykézláb hozzám és belém kapaszkodik, nem tűri, hogy eltávolodjak tőle még akkor sem, ha lát és hall közben és talán csak egy lépésre vagyok. Ha elmagyarázom neki, hogy mit fogok csinálni, azt rögtön megérti és már attól sírni kezd. A nagyszülei sem tudják negyed óránál tovább lekötni, mert elkezd VĂˇlasz:anyázniVĂˇlasz:, tehát engem hív és sír utánam akkor is ha jelen vagyok, pedig őket is szinte nap mint nap látja. Leginkább arra szeretnék tanácsot kapni, hogy mit tegyek ha el szeretném engedni a kezét, hiszen néha a háztartással is szeretnék foglalkozni az ébrenléte alatt és a járókát már nem tűri, csak ritkán játszik egyedül, ragaszkodik a jelenlétemhez. Gondolom előbb-utóbb kinövi ezt, ahogy egyre biztonságosabban tud majd járni, de most elég nehéz vele. A beszédfejlődése nagyon gyors, jókedvű és beszédes kislány, az idegenektől sem fél, barátságos és mosolygós, de ez kézfogás már állandósulni látszik.

A jelenség, amit Ön is tapasztal, gyakori azokban az esetekben, amikor a gyerekeket "tanítják" a járásra. A mozgásfejlődés egy összetett folyamat, s a gyerek, bármilyen furcsának is tűnik, pontosan "tisztában van" azzal, mikor jött el az ideje a megfordulásnak, a mászásnak, a felállásnak, a leülésnek vagy épp az önálló járásnak. Ebben a folyamatban nemcsak az izmok és az idegrendszer fejlettsége a fontos, hanem a kíváncsiság is, ami ösztönzi a gyereket a helyváltoztatásra. Minél inkább képes önállóan elérni dolgokat, annál több mindent tud megismerni, s annál inkább kíváncsi lesz a világra. Nem szükséges tehát vezetgetni a kicsiket, mert akkor könnyen leszoktathatjuk őket erről a fajta önállóságról. Az önálló lépések megtétele feltételezi az idegrendszer érettségét is, ezért nem lehet járni tanítani a gyerekeket, meg kell várni, amíg maguktól megteszik az első lépéseket. Ez általában egy éves kor körül történik meg, tehát nem kell megijednie, nem követett el semmiféle hibát, amikor kézenfogta a lányát. Mindössze annyi történt, hogy a kíváncsiságának kielégítéséhez szüksége van Önre is, ezért követeli a folytonos sétálgatást. Élvezi, hogy eljut ide-oda, hogy máshogy látja a világot. Arra kell törekednie, hogy kevesebbet fogja meg a lánya kezét még akkor is, ha ennek sírás az ára. Eleinte próbálkozzon játékos formában azzal, hogy odahívja magához, s ha odaért kapja fel ölelgesse meg, s kezdődhet újra a játék úgy, hogy egy lépéssel hátrébb teszi le a lányát. Egy hét múlva aztán, amikor biztosabban közlekedik egyedül, lehet csökkenteni a "kézi sétáltatás" mennyiségét. Ehhez persze türelemre van szükség, és lassú lépésekben való haladásra.
Annak eldöntése, hogy a nagyszülők miért nem kötik le a kicsit, nem egyszerű, a levelében lévő információ is kevés ehhez. Egy éves kor körül, a világ felfedezésével párhuzamosan "anyásabbak" lesznek a gyerekek, hiszen sok, számukra "ijesztő" dologgal is találkoznak a kicsik, így fokozottabban igénylik az anya biztonságot jelentő közelségét. Igaza van abban, hogy ez a korszak elmúlik, mégpedig az önálló járás biztosabbá válásával.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 9 hónapos, egy-két hete kezdődött , hogy hihetetlen pánik sírásba, hisztibe kezd ha nem lát illetve nem vagyok mellette, előfordul az is, hogy már akkor is sírni kezd ha nem veszem a karomba. Gyakorlatilag szinte az alváson kívül nem lehet magára hagyni. Ideig óráig (percekig) el van másokkal is (nagymama) de hamar rájön, hogy nem én vagyok vele és már nyújtja a karját. Férjem azt mondja, amivel nem értek egyet, hogy hagyjuk sírni majd megunja, úgy gondolja túl "anyás" lesz, és ez a túlzott ragaszkodás a későbbiekben fog gondot okozni. Egy két gyenge próbálkozást megejtettem, de természetesen addig sírt (fél óra) amíg be nem mentem hozzá. Az igaz, hogy nagyon megnehezíti a mindennapokat, de nem tudom és az az igazság, hogy nem is akarom sírni hagyni. Egyébként a lányom még mindig igényli a szopizást, minden étkezés után, alvás előtt, sőt még éjjel is!
Tudom, hogy ilyen problémára nincs orvosság, de mégis azt kérdezném, hogy ez olyasfajta életkori sajátosság, amely majd valamelyest enyhül, vagy kezdjem a férjemet kétségbe ejteni, hogy ez így marad még egy darabig.

Az, amit Ön tapasztal a lányánál, nem ismeretlen a gyermeklélektanban. A kicsiknél 7-9 hónapos kor körül kialakul egy meghatározott személyhez fűződő kötelék, amelyet a pszichológiában kötődésnek neveznek.
Mint a csecsemőkorban szinte minden, a kötődés kialakulása is összefügg a mozgásfejlődéssel. A 8 hónap körüli gyermek egyre inkább képessé válik az önálló helyváltoztatásra, kúszik-mászik, igyekszik elérni a környezetében lévő dolgokat. Ennek a motivációját a kíváncsiság adja, szeretne minél több dolgot megismerni a környezetében. A gyermeket körülvevő világ azonban félelmetes is egyben, mert ismeretlen. A gyermekben ez a kettősség munkál folyamatosan: megismerni a világot ugyanakkor ott a félelem is az ismeretlentől. Ezt a félelmet az anya jelenléte tudja csökkenteni, mert vele már kialakult egy stabil, biztonságot jelentő kapcsolat. Életének 8-9 hónapja alatt a kicsi megtanulta, hogy bármilyen szükséglete is legyen, az anyára számíthat - ha éhes vagy szomjas, ha tele a pelus vagy ha egyszerűen csak a testi közelségre vágyik az anyjára számíthat. Így aztán a világ felfedezésekor jelentkező félelmének csökkentésekor is az anyját hívja. Jogos észrevétel, hogy mitől fél a lakásban, amikor egész eddigi életében ott élt, a kevés kivételtől, amikor sétálni vitték? Nem szabad elfelejteni, hogy a csecsemő ahogy mozogni tanul - hasra fordul, mászik, feláll, leül majd jár, mindig új és új szempontból látja az őt körülvevő világot, ami így egy kicsit mindig más-más képet mutat, ami bizonytalanságot - félelmet - kelthet a kicsiben. Vannak olyan gyerekek, akikben az ismeretlen nagyobb félelmet kelt, vannak akik kíváncsibbak a világra, s ez a kíváncsiságuk legyőzi egy darabig a félelmüket, Ezért vannak sírósabb és vannak kevésbé sírós gyerekek. Az elsők is tele vannak kíváncsisággal, de ők jobban igénylik az anya megnyugtató közelségét a felfedező útjaikon, így őket nehezebb magukra hagyni.
Ebben az időben megjelenik az idegenektől való félelem is, ami úgy mutatkozik meg, hogy a gyerek sírni kezd, ha nem az anyja veszi fel, vagy esetleg ha más megy oda hozzá. A gyerek számára, mint írtam az anya a biztonság, így ha hívja - sír - az anyára vár. Amikor nem az anya jelenik meg, a csecsemő csalódik a várakozásában, ennek a csalódásnak a megnyilvánulása a még nagyobb sírás. Akkor is sírva fakadhat a kicsi, ha csak odamegy hozzá egy ritkán látott személy. Ekkor is a csalódás az oka a sírásnak. (Ezt a magyarázatot egy R Spitz nevű kutató dolgozta ki)
Végig az anyáról írtam, mert nálunk az anya gondozza a csecsemőt. A kötődés - vagyis az első bizalomteli, biztonságot nyújtó kapcsolat - ami a későbbiekben mintája lesz az összes többi kapcsolatnak, általában az anyához fűzi a kicsit, hisz az anyja szoptatta, ő gondozza. A kötődés kialakulása tehát nélkülözhetetlen, ezért nem kell aggódnia, inkább nyugodjon meg, hiszen a lánya sírása azt jelzi, hogy az Önhöz fűződő stabil kapcsolat kialakult. Ahogy nő a lánya, ahogy egyre jobban megismeri a világot, úgy csökken majd a félelme, nő a biztonsága, egyre kevesebbet követeli majd az anyját.
Mivel más ok nem derült ki a leveléből, ezért azt javaslom, ne hagyja sokat sírni a kicsit, bármilyen nehézzé is válik így a munkája. Úgy is vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet azonnal odamenni, vagy azonnal felvenni a kicsit, így a sírás kikerülhetetlen. Ez nem baj, a gyereknek azt is meg kell tanulnia, hogy a szükségleteit késleltetni kell, de a "trenírozást" nem javaslom. A férjét nyugtassa meg, néhány hónap múlva kinövi a lánya ezt a korszakát is.
Sok türelmet és kitartást kívánok!

Izsó Ildikó

A kérdések és válaszok egy részét a rovatban közzé tesszük.

Kérdés:

Kisfiam 8 hónapos lesz, és nem rég kezdődtek el azok a gondok, hogy nem hajlandó egyedül megmaradni a szobában, viszont ha magammal viszem a konyhába pl. ott is csak egy darabig van el. Éjszaka mindig is felkelt egyszer eleinte enni, később csak ivott egy keveset. Nemrégiben azt vettem észre, hogy kétszer majd háromszor is felkelt éjszaka. Ezután beteg lett és majdnem hogy óránként felébredt. Erről amikor meggyógyult elkezdtük leszoktatni, mert szinte nem volt hajlandó aludni csak kézben tartva. Lassan visszaállt az egyszeri kelésre, de most megint elkezdte a többszöri éjszakai ébredést. Hova tovább már nappal sem hajlandó elaludni csak ringatva. Nem tudom hogy lehetne erről leszoktatni, és mit lehetne tenni az ügyben, hogy megmaradjon egyedül is a szobában. Reggelente pl. amikor készítem neki az ételét eljátszik egyedül is a kiságyban, de napközben nem hajlandó, vagy nagy ritkán eljátszik, ha ott ülünk mellette. Ha nem akkor szinte hisztérikus sírásokat produkál és úgy veszem észre egyre tovább csinálja. Szinte már elnézést kell kérni tőle, ha mondjuk kimegyek Wc-re /elnézést a példáért/. Lehet, hogy nem vagyok kötélidegzetű anyuka, de szerintem ez a helyzet már a tarthatatlanságig fajult nálunk, azt hiszem a fejünkre nőtt a gyermekünk. Mit lehetne tenni ez ellen, igaz már biztos kicsit késő a helyzet az egyszerű megoldásra.

A 8 hónapos kor a gyermek fejlődése szempontjából fordulópont, mert ekkor jelentkezik nála az, hogy nem szeret egyedül lenni a szobában, folyamatosan igényli az anya jelenlétét. Ez normális, természetes jelenség, mondhatnám úgy is, hogy ennek így kell lenni. Ez jelzi ugyanis, hogy a gyermekben kialakult egy szoros kötődés az anya iránt. Számára akkor "van meg" az anyukája, ha látja, ha eltűnik a szeme elől, attól fél a gyermek, hogy sosem látja viszont. Ennek a jelenségnek, ha nehéz, de örülni kell. Mit lehet tenni? Próbálja megoldani, esetleg a lakás kisebb átrendezésével, hogy nagyobb mozgásszabadságot biztosít a gyermeknek, így ha akar, kimászhat Ön után, követheti, nem veszíti szem elől. A konyhába vigyenek játékot, bár az én gyerekeim legjobban a konyhaszekrény átrendezését szerették, a fakanalakkal, lábosokkal jól elvoltak, míg én főztem. A WC-s példa is ismerős, mióta a gyerekeim megszülettek és önálló mozgásra képesek, a legkisebb helység ajtajának becsukása csak ritkán sikerül, ugyanez a helyzet a fürdéssel is.
A másik probléma amiről írt, az alvással kapcsolatos. Ebben a korban az alvással gyakran vannak problémák, az előbb említett félelmen kívül a fogzás is gyakran zavarja a gyermek nyugodt pihenését. Próbáljon arra törekedni, hogy az ágyában csak aludjon a gyermek, ne hagyja, hogy ébredés után ott játsszon, ne használja járóka helyett a kiságyat, napközben is csak akkor tegye bele a gyermeket, ha aludnia kell. Az éjszakai alvás általában javul, ha a gyermek nap közben sokat van jó levegőn, és biztosítják számára a megfelelő mozgáslehetőséget. Segíthet, ha megpróbálja kitolni az elalvás idejét, így lehet, hogy "szülőbarátabb" időpontban ébred a gyerek.
Kedves Anyuka! Levelét olvasva eszembe jutott, hogy talán Önnek is jó lenne egy kis kikapcsolódás, amikor magára is fordíthat néhány órát. Próbálja megbeszélni a férjével, vagy a nagyszülőkkel, hogy vigyék el egy délutánra a gyereket, s akkor próbáljon egy kicsit kikapcsolódni. Ez a kis pihenés az idegeket is megacélozza -a kötél a gyerekeknél kevés!- és a léleknek is jót tesz.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam 6 és fél hónapos és lenne egy pár kérdésem! Szépen fejlődik és már két foga van, négykézláb megy egy hónapja, és egy hete már felkapaszkodik mindenhova és áll és röhög! Szóval jól fejlődik és nagyon erős Baba!6 hónapos vizsgálaton volt 70 cm és 8 és fel kilo! Született 3 kg 85 dkg -val és 51 cm-rel!
Mostanában sokat hisztizik, ez tényleg az, mert nincs könnycsepp, és mindig belém kapaszkodik!
Eddig nem jártam sehova dolgozni, de most elkezdtem 2 napot egy héten! Lehet, hogy ez is hisztissé teszi? A Családon belül vigyáznak Rá, amikor én nem vagyok vele és néha a Papa! Szóval ez szerintem nem nagy változás neki!
Szereti az embereket is ! Lehet, hogy érzi, hogy elmegyek pedig mindig elmondom neki, hogy most elmegyek és jövök 6 óra múlva vissza! Szóval nem csapom be! Okozhat Neki ez belső félemet??????, hogy én otthon hagyom valaki mással!

6 hónapos gyermeke számára már valóban okozhat félelmet, hogy Ön elmegy. A "hisztizés" tiltakozás részéről az elválás ellen. Önnek nem hosszú a kétszer 6 óra, neki azonban az idő - és az Ön magyarázata - még nem érthető fogalmak. A kicsi csak azt tudja, hogy Ön elmegy és nem lesz vele.
Nagyon sok kutató megfigyelte, hogy 6-8 hónapos korban átalakul a csecsemők világhoz és a gondozójukhoz való viszonya is: megjelenik egy kötődésnek nevezett viselkedési mintázat. Nagyon sokféle magyarázat született, hogy miért alakul ki és hogyan jön létre a kötődés- Abban minden kutató egyetért, hogy létezik, és a megjelenése a jó anya-gyerek kapcsolat mutatója. Vagyis a "hisztizés", ami tehát nem is hiszti azt jelzi, hogy gyermeke tiltakozik a számára érzelmi-fizikai biztonságot adó anya távolléte ellen. A kötődés megjelenése, kialakulása az alapja a további érzelmi fejlődésnek, így a megjelenése szükségszerű a fejlődés folyamatában.
Mit tehet Ön? Gondolom dolgoznia kell, különben nem vállalt volna munkát. A helyzet tehát adott, meg kell próbálni megtalálni a lehető legoptimálisabb megoldást. Először is próbálja megérteni a kicsit, neki még minden elválás véglegesnek tűnik, ezért is tiltakozik olyan hevesen. Próbálja meg minél részletesebben tudósítani a "pótmamákat" a kicsi napirendjéről, mert az biztonságot jelent számára, ha a környezete és a fontosabb napirendi pontok nem változnak. Emellett meséljen minél többet a kicsiről ugyanis, mivel még nem tud beszélni, másfajta jelzésekkel fejezi ki, ha valamire szüksége van. Ezt a rá vigyázóknak is ismerniük kell, hogy megfelelően tudják a szükségleteit kielégíteni. Jó lenne, ha a "pótmamák" állandóak lennének, vagyis mindig ugyanaz a személy vigyázna a kicsire. Emellett a "pótmama" találjon ki valamit, ami csak hozzá kötődik (pl. séta a parkban, autózás, stb.) , valami olyan dolog legyen, amit a fia szívesen vesz, ami szórakozás a számára. S végül nagyon fontos, hogy biztos érzelmi hátteret adjon az is, aki vigyáz a fiára, vagyis a kicsi minden jelzésére megfelelően reagáljanak. Ahogy nő a fia, lassan megtanulja, hogy Ön mindig visszajön hozzá, megszokja a "pótmamát" is, kevesebb lesz a probléma.
Fontos tehát, hogy lehetőleg olyan - állandó - személy helyettesítse Önt, akivel a fia szintén ki tud alakítani egy érzelmi kapcsolatot, így az elválások egyre kevésbé viselik majd meg.
Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 8 hónapos. A problémám az, hogy nem akar a játékokkal játszani. Ez főleg azóta érződik mióta kis segítséggel fel tud állni. Ettől kezdve fogni kell a kezét és sétálni Vele. Ha leülünk játszani, akkor egy- két játékot megnéz, majd megfordul belém kapaszkodik és nyöszörög, hogy sétáljunk, majd séta közben nagyokat visongat örömében. Ha az etetőszékben ül, akkor is csak rövid ideig játszik el a tárgyakkal, játékokkal. Ezután nyöszörög. Látom rajta, hogy unatkozik. Mit kellene csinálnom, hogy lekössék a figyelmét a játékok?

A baba mozgásfejlődése során, amikor új képességekre tesz szert (megtanul fogni, kúszni, állni), mindig gyakorolni akarja a megszerzett képességét. Így van ez a járás esetében is. Nemcsak az új képesség gyakorlása, hanem a kitáruló, új nézőpontból szemlélhető világ is arra ösztönzi a babát, hogy menjen, nézelődjön. Ekkor a már ismert dolgok, játékok elvesztik a vonzásukat, átmenetileg érdektelenné válnak. Egyszóval amikor csak lehet, sétáljanak a kicsivel, mert így elégíti ki az érdeklődését, így szerez tapasztalatokat.
A másik gondolatom a kérdésével kapcsolatban, hogy a felnőttek gyakran magától értetődőnek veszik, hogy a gyerek játszani tud, pedig ez nem így van. A gyerek fő foglalkozása egészen az iskolakezdésig a játék, azonban játszania meg kell tanulni. Fontos, hogy a játékai korának megfelelőek legyenek, s ugyanilyen fontos, a felnőttekkel való közös játék. Mutassa meg a kicsinek, hogyan lehet játszani, mit lehet csinálni ezzel vagy azzal a játékkal. A közös játék azért is jó, mert így biztosítani lehet a szülővel való együttlétet is, ami szintén alapvető igénye a kicsinek.
Egyszóval ne aggódjon, örüljön érdeklődő, mozgásfejlődésében a koránál előbbre tartó gyermekének, s amikor lehet, minél gyakrabban igyekezzen kielégíteni kíváncsiságát, mozgásigényét.
Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiunk 9 hónapos, és az lenne a kérdésem, hogy nem baj -e az, hogy szinte mindennel ugyanúgy játszik (földhöz ütögeti, rázza?, mint egy csörgőt)?

Az, amit kisfiánál tapasztal egyáltalán nem baj, sőt, ennek így kell lennie! Piaget - egy jelentős pszichológus, aki a gyermeki gondolkodással, annak megismerésével foglalkozott - felfedezte, hogy az első életév vége felé a fejlődésnek van egy olyan szakasza (a 8-12 hónapos korban), amikor a gyerekek azokat a mozdulatokat próbálják ki minden tárgyon, amelyeket vagy újonnan tanultak/fedeztek fel, vagy amelyek változást hoztak a tárgy észlelésében. Tehát, pl. minden körülöttük lévő tárgy esetében kipróbálják a rázogatást, a földhöz ütögetést mert ez a csörgő esetében "bevált". Mindez nem cél nélküli tevékenység, a környezet, a tárgyak tulajdonságainak megismerését szolgálja, egyben új tapasztalatokat is jelent a kisgyerek számára: megtanulja, melyik tárggyal mit lehet/érdemes tenni, egyben saját ügyessége, gondolkodása is fejlődik. 12-18 hónapos kor között már kísérletezik is a tárgyakkal a kicsi azért, hogy kipróbálja cselekvésének következményeit. Ezt a korszakot arról lehet felismerni, hogy keresni kezdi az elrejtett tárgyakat, ha a szeme láttára tették egy másik helyre, de még nem törődik vele, ha egyből nem találja meg.
Nagyon érdekes és izgalmas dolog megfigyelni, hogy a kisgyerek milyen fejlődési szakaszokon megy át, megtapasztalni, hogy egyre több dolgot tud a világról, egyre többet megért a körülötte zajló eseményekből, az elhangzó szavakból.
Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 16,5 hónapos, kiegyensúlyozott, jól fejlett, sokat beszél, sokat megért. Az utóbbi időben viszont nagyon fél az idegenektől. Ha vásárolni megyünk akkor elszórakozik, játszik, nézelődik. Viszont ha valaki közel jön, esetleg hozzá beszél kedvesen, akkor elkezd ordítani, csillapíthatatlanul sír, néha még levegőt sem vesz. Ugyanez történik ha látogató jön hozzánk. Nemrég szerelőt kellett hívnunk, aki még a közelébe sem ment, mégis sírt. Sőt, a jövetele előtt próbáltam megmagyarázni hogy jön egy bácsi megcsinálni a mosógépet, de nem bánt téged. S már erre legörbült a szája, s kapaszkodott belém, majdnem sírt. Vajon mi lehet ennek a félelemnek az oka? Régebben ezt nem tapasztaltuk, mikor kisebb volt az idegenre is mosolygott. Fontosnak tartom elmondani hogy külföldön élünk, én magyar vagyok, férjem olasz. A beszédfejlődéssel nincs gondunk, mindkettőnket megért a saját nyelvünkön. A probléma csak az hogy a család, barátok otthon vannak, itt szinte nem ismerünk más babákat, sokat vagyunk otthon. Azért elmegyünk sétálni, vásárolni, de sajnos ezek nem közvetlen találkozások más emberekkel. Lehet ez az ok? Nagyon aggaszt kislányom eme félelme, mert tényleg látszik rajta hogy retteg, bárki is közel megy hozzá. Hozzátenném még hogy soha nem bántottuk, ijesztgettük, és nem történt semmi olyan ami megijesztette volna. Még arra gondoltunk, hogy van egy kedvenc képeskönyve amelyben van egy gonosz bácsi, ezt mindig úgy meséltem neki hogy csúnya bácsi. De nem félt ettől. Aztán csak hajtogatta hogy babu (ez bácsit jelent) s ekkor gondoltunk rá hogy ettől fél. Azóta próbáljuk megértetni vele hogy bácsi nem bánt, de látszik hogy ijedten nézeget körbe s megijed.

Kislánya idegenektől való túlzott félelmének oka van, ezt Önök is sejtik, hiszen keresik is a magyarázatot. Sajnos annak megtalálása, hogy pontosan mi az ok, nagyon kevéssé valószínű, már csak azért is, mert a szorongásra jellemző a generalizálódás, vagyis a kezdeti kiváltó ok egyre tágabb körűvé válik. Ezért lehetséges, hogy valóban a képeskönyvbeli "csúnya bácsi" az oka az idegenektől való félelmének nem írta, hogy csak a férfiaktól vagy a nőktől is fél?). Bármi is legyen a kiváltó ok, a félelem meglétét tudomásul kell venni, s alkalmazkodni kell hozzá. Nem érdemes már előző este elmondani, hogy holnap kivel találkoznak, mert csak meghosszabbítja a félelem idejét. Minden esetben, amikor a lánya megijed, tiltakozni kezd, azonnal nyugtassa meg, még jobb, ha sikerül elkerülnie ezeket a helyzeteket (pl. vegye fel a kicsit vásárlás közben). Fontos, hogy ön és a férje fogadják el ezt a helyzetet, s ne akarják megváltoztatni a lányuk viselkedését. Ne nehezteljenek rá, amikor sírni kezd, hanem azonnal vegyék fel és vigasztalják meg. Viselkedjenek természetesen, vagyis nem kell a közös vásárlásokat kiiktatni, csak közben próbáljanak "fokozott biztonságról" gondoskodni. Kitalálhatnak történeteket, amiben a "csúnya bácsit" vagy az idegeneket legyőzi valami mondjuk a plüss sárkány, s ha ezt a sárkányt magával viszi a lányuk, őt is megvédi. A gyermeki gondolkodás alapvetően különbözik a felnőtti gondolkodástól, ezért segíthetnek a meseszerű elemek. Arra azonban fel kell készülniük, hogy a folyamat, ha valóban szorongás a kiváltó ok, lassan változik majd, türelemre és megértésre lesz szükségük.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Lehet hogy önnek egy hétköznapi problémával, de nekünk egy számunkra új problémával fordulok önhöz. Kislányunk 2 éves és 6 hónapos. Az utóbbi 5-6 hétben figyeltünk fel arra a dologra, hogy félénk lett. Eddig nem félt például a sötétben, vagy este nyugalommal járkált fel-alá a szobákban. Mostanság csak abban a helységben tartózkodik, ahol mi is ott vagyunk, vagy ha valahova szeretne menni, akkor nélkülünk nem lép ki a szobából. Mi lehet ennek az oka? A fejlődéssel járó dolog, vagy valami betegség. Újabban éjjel is csak akkor hajlandó elaludni, ha az éjjeli lámpa ég.

Az Önök által tapasztalt félénkség gyakran előfordul a 2 -2,5 éves korú gyermekeknél, tehát a fejlődés velejárójaként is tekinthetjük. A szakemberek megkülönböztetik a félelem és a szorongás fogalmát. Félelemről akkor beszélünk, ha az érzelem kiváltásában egy konkrét meghatározott "tárgy" lelhető fel. Félni lehet a kutyától mert megharaphat, a macskától, mert megkarmolhat, a szomszéd nénitől, mert kiabál, stb. A félelemnek az a sajátos formája, amelynek nincs meghatározott tárgya, a szorongás. A félelem is és a szorongás is meghatározott, jól körülírható testi - lelki tünetekkel jár. Életünk során a félelemre és a szorongásra egyaránt szükségünk van, mert ezek segítségével készülhetünk fel a vélt vagy valós veszélyre, a védekezésre vagy a "menekülésre". Itt is, mint sok más esetben a félelem ill. a szorongás mértéke a fontos.
A szorongás a fejlődés folyamán előre meghatározható időpontokban jelentkezik, jelezve ezzel egy új fejlődési pontot. Az első pont a 8 hónapos kor körüli idő, - szorongás az idegenektől -, ez akkor jelentkezik, amikor a gyermek meg tudja különböztetni a környezetében lévő felnőtteket. A számára fontos, ismerős felnőttek "eltűnésére" - ha nem látja őket - sírással reagál, ugyancsak sír, ha idegenek jelennek meg a környezetében. Ekkor mondják az anyukák, hogy egy percre sem tudják magára hagyni a gyermeküket, mert hevesen tiltakozik. A babakocsiba vagy a kiságyba "benéző" idegeneket sem üdvözli az addig megszokott mosollyal, könnyen sírva fakad, nem engedi, hogy idegenek hozzáérjenek, felvegyék.
A második pont a 2 -2,5 éves kor, amikor az ún. szeparációs szorongás jelenik meg. A gyerek ekkor ébred rá önálló létére arra, hogy másoktól különálló ember. A világ is kitágul számára, a sok érdekes dolog mellett még több félelmet keltővel is találkozik. Gondolkodásának, emlékezetének fejlődésével fantáziája is aktívabban működik. Ekkor kezd el félni a gyerek az egyedülléttől, a sötéttől. Igényli a felnőttek jelenlétét, mert számára az jelenti a biztonságot.
Végül a harmadik, fejlődés során jelentkező szorongás a serdülőkorban tűnik majd fel.
Mit lehet tenni? Nem kell erőltetni a gyereket, nem kell "tréningeztetni, szoktatni". Mivel a gyermek nem tudja okát adni rossz érzésének, csak rontani lehet a helyzeten. A szerető, elfogadó, de megfelelő korlátokat szabó környezet megnyugtatja a gyermeket, biztonságot ad számára. Ahogy a világról szerzett ismeretei nőnek, lassan megtanulja uralni szorongását is. Addig pedig égve lehet hagyni a kislámpát, s ha kéri el kell kísérni a másik szobába.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányunk 8,5 hónapos, viszonylag nyugodt, habár elég erőszakos baba. Itthon magabiztos, határozott, igazi rosszcsont. Sokat sikongat, kiabál, nevet, részt vesz a családi életben, férjem és köztem közötti beszélgetések aktív részese. Sok törődést igényel, nem szeret egyedül lenni, akkor magára hagyottnak érzi magát. Hamar dühbe gurul ha a kívánságait nem elégítjük azonnal ki és ugrunk azonnal hogy öt kiszolgáljuk. De ez nem is annyira nagy gond. Sokkal furcsább számomra, hogy ez a határozott és magabiztos baba mennyire más tud lenni vele egyidős babák társaságában. Barátnőm kislánya vele egy idős (2 nappal fiatalabb), egy nagyon jószívű, mosolygós baba. Amikor találkozunk, akkor hagyjuk a két kislányt együtt játszani. Játszanak is együtt mindaddig amíg barátnőm lánya Lea meg nem szólal, sikongani vagy nevetni nem kezd. Ekkor kislányom Lujzika borzasztóan megrémül, minden játékot kiejt kezéből és rettenetesen sírni kezd. Nem is sírás ez már, hanem zokogás. Minden porcikája beleremeg. És nem hagyja magát megvigasztalni. Hatalmas elefántkönnyek ömlenek a szeméből. Nincs ilyenkor más választásunk mint hogy összepakoljuk a holminkat és hazamegyünk vagy Lea megy haza tőlünk. Hasonló a helyzet babaúszáson is. Másfél hónapja járunk babaúszásra. Ez volt az első alkalom, hogy Lujzika hasonló korú babákkal találkozott. Kezdetben csodálkozva nézett, mosolyt nem lehetett a szájára csalni, aztán minden egyes babasikoltásnál sírva fakadt. Most már csak úgy tudunk részt venni a foglalkozáson, hogy a csoport (összesen 11 mama és baba) többi tagjától távolabb helyezkedünk a medencében, kerülünk minden nagyobb zajt vagy hirtelen mozdulatot. Az öltözőbe meg csak akkor megyünk be, amikor már a többiek elmentek, különben ismét zokogás lenne a vége. Hogyan lehetne változtatni a helyzeten, hogyan lehetne elérni, hogy legalább kis barátnőjétől, Leától ne féljen?

Azt, hogy miért is van ez a félelem a kislányában a többi gyerek sikongatása miatt, sajnos nem tudom pontosan megmondani. Valószínűleg ez a hang valamilyen veszélyt vagy kellemetlenséget jelez Lujzika számára. Tehát nem is annyira a babáktól, mint inkább a hang "jelentésétől" ijed meg a kislánya (ezt támasztja alá, hogy addig, míg nem hallja a hangot, jól eljátszik a többiekkel). Már csak néhány hónap, s megindul a beszédfejlődés, amikor a szavak veszik át a sikongatások helyét. Valószínűnek tartom, hogy akkor majd csökkenni fog a lánya félelme is, hiszen egyre kevesebbet hallja majd ezeket a hangokat. Ha valóban csak a hangra érzékeny a kislánya, akkor a türelmet tudom csak javasolni, ki kell várni, amíg megtanulnak beszélni, s már máshogy is ki tudják fejezni magukat a lányok. Izsó Ildikó ezt.

Kérdés:

Van egy 3 éves lányom és egy majdnem 5 éves fiam. Nagyon jó testvérek. Nagyon sokat foglalkozunk velük férjemmel együtt. Mindketten ugyanabba a csoportba járnak óvodába. Tulajdonképpen minden rendben lenne, de kb. 4 éves kora óta a fiam irtózatosan rosszul viseli a vereséget, a kudarcot. Legyen az társasjáték, foci, apukával birkózás, találós-kérdés, vagy bármi. Ha pl. találós-kérdésből 9-re jó választ ad, de az utolsó nem sikerül, akkor azonnal sírva fakad, vagy hisztizni kezd, és azt ismételgeti: ő SOHA nem fogja tudni, SOHA nem fogja megtanulni! - ez minden kudarcélményénél így megy, pedig én soha nem szidtam le, ha valamit nem tudott, sőt..., nagyon sokat dicsérjük, ha valamit jól csinál, vagy szépen (és ez gyakori). Tehát épp ezért egyáltalán nem értem a viselkedését, és félek, hogy nem tudom megfelelően "kikezelni" belőle. Mindig próbálom ilyenkor nyugtatgatni, hogy: dehogynem fogja tudni, és, hogy hát a többit viszont mennyire szépen tudta, csinálta, csak ez az egy nem ment, és mindenki úgy kezdi, hogy nem tudja, később, gyakorlás után-alatt megtanulja...

Nem könnyű néhány sor alapján válaszolni a levelére, mert nagyon kevés az információ. Ahhoz, hogy pontosan lássam a helyzetet és ahhoz igazodó megoldást tudjak javasolni, hosszas beszélgetésekre lenne szükség. Ezért a következőkben lehetőségeket vetek fel, talán ezzel is segítem Önöket a megoldás megtalálásában.
Elképzelhető, hogy csak életkori sajátosságról van szó, ekkor a probléma átmeneti, majd elmúlik.
Bármilyen furcsán is hangzik, a túl sok dicséret sem használ a gyerekeknek! A kicsik, amikor nyílik az értelmük és érdeklődésük a világ felé fordul, abban lelik örömüket, hogy tevékenykednek, vagyis csinálnak valamit. Az okoz örömöt a számukra, hogy megfognak, ledobnak, kivesznek, becsuknak, stb., tehát tesznek-vesznek. A cselekvés eredménye talán nem is annyira fontos eleinte, gyakran tapasztalható, hogy a megszerzett tárgy csak néhány percig köti le a kicsi figyelmét. Később az "én csinálom" öröme lesz a lényeges, vagyis az, hogy a gyerek teszi meg azt, amit akar. Fontos az eredmény is, de azaz eredmény, amit a gyerek kitűzött maga elé, s ez legtöbbször szintén a cselekvésben fogalmazódik meg ("elmegyek biciklivel a sarokig"). A cselekvés és a célkitűzés is belülről fakad, a gyerek igényéhez, céljához igazodik, az eredmény pedig erre a belső igényre hat vissza, azt erősíti vagy gyengíti.
A túl sok szülői dicséret, főleg ami a cselekvésre és annak eredményére irányul, a gyerekben zajló folyamatokat "kívülre helyezi" vagyis már nem a cselekvés és az eredmény lesz a fontos, hanem a szülői dicséret. Ez azért nem teljesen jó, mert a szülő egyrészt nem lehet mindig jelen, hogy megdicsérje a csemetéjét, másrészt sosem lehet tudni, hogy a szülői kommunikáció hogyan csapódik le a gyerekben. Azt hiszem, Önök szándékukon kívül talán olyan magas igényszintet alakítottak ki a fiukban, ami szinte teljesíthetetlen (az ember mindig követ el hibákat, hol kisebbet, hol nagyobbat, a hibátlan megoldás ritka!). Ez a túlzottan magas igényszint az iskola közelsége miatt sem jó, hiszen ott, tanulási folyamatról lévén szó, elkerülhetetlen a hibázás.
A levelében említette, hogy a gyermekei nagyon jó testvérek, azért én elképzelhetőnek tartom, hogy a féltékenység ki-ki tör, főleg a nagyobb részéről. A féltékenység ilyen formában is megjelenhet, mindenképpen jobb akar lenni, mint a húga, olyan jó, amit már nem lehet felülmúlni. Az életkorát tekintve lehet, hogy a személyiségfejlődésének olyan fázisába ért, amikor a rivalizálás inkább az apának szól, ebben az esetben megint más a helyzet.
Mint a levelem elején írtam, sajnos nem tudom megmondani, hogy pontosan mi okozhatta a fiánál ezeket a megnyilvánulásokat. Igazából az lenne a jó, ha egy pszichológussal tudnának konzultálni, mert csak a személyes beszélgetéseken át derülhet ki a pontos ok.
Ne ijedjen meg, nincs baj, csupán arról van szó, hogy az Önök kérdésében, mivel sok okozat válthatja ki ugyanazt azt az okot, sokkal több információra van szükség a megoldás megtalálásához.
Addig is, amíg eldöntik, hogyan tovább, azt javaslom, hogy egyenlőre kerüljék a teljesítményt hívó helyzeteket (társasjáték, találós kérdések), inkább keressenek valamilyen együttes tevékenységet. Próbálják meg azt, hogy nem a teljesítményre, a végeredményre figyelnek, hanem a folyamatra ("nem érdekes ki nyert, a fontos, hogy együtt voltunk"). Néha pedig hagyják, hogy Ő győzzön a birkózásban, a fociban, a társasban.

Izsó Ildikó

Kérdés:

7 éves, okos kisfiam van. Terhességem nem volt problémamentes, lányanyaként szültem 20 évesen, "véletlenke" volt. Nagyon sokat sírtam terhességem alatt vele, családommal is sok konfliktusom volt az anyagi nehézségek miatt. Két éve tudtam vele külön költözni családi házba, így most már gyakorlatilag stresszmentes környezetben él. Már a bölcsődében, később az óvodában is problémák voltak időközönként jelentkező agressziójával, illetve hiperaktív-gyanúsként nevelési tanácsadóba is jártunk. Itt azt mondta a pszichológus, hogy nem hiperaktív, de határeset, és sok-sok szeretettel, jutalmazós rendszerrel lehet őt átsegíteni a problémákon. Sajnos a legnagyobb türelem és szeretet mellett is előbukkannak a problémák még most is, bár az iskolába való beilleszkedése a vártnál sokkal jobbnak bizonyult, jó tanuló, a kisebb iskolai magatartásbeli visszajelzések miatt - ismerve őt - én sem büntetem, őt sem büntetjük miattuk. Nyolc hónapja van "pótapukája" (eddig még nem volt soha), aki nagyon szereti őt, kisfiam is viszont, de mostanában - úgy tűnik, mióta iskolás - sűrűbbek a konfliktusok vele. A türelem, a szeretet abszolút hatástalan, mert tiltás, vagy negatív visszajelzés esetén üvöltve, szinte toporzékolva dührohamot kap, ami sok esetben ajtócsapkodással is, tombolással jár. Ezt sem én, sem a párom nem tudjuk tolerálni, ráadásul olyan modort tanúsít, amit lehetetlen szó nélkül elviselni. Ilyenkor szokott kikapni, nagy kiabálás és anyai (csak anyai) pofonok után nyugszik meg, kicsit később megbeszéljük a dolgot, egy darabig úgy tűnik, minden rendben, azonban napok, esetleg egy hét múlva kezdődik minden elölről. Tanácstalan vagyok, mert a szívem szakad meg, ha bántanom kell, de egyszerűen lehetetlen vele bírni, ráadásul borzasztóan félek attól, hogy ha most nem tudom megfogni, később menthetetlenül kicsúszik a kezemből.

Többször is átolvastam a levelét, s végül arra jutottam, hogy a fia viselkedésében egyrészt az ellentétes érzelmek harca okozhatja a változást. Több mint 6 évig lényegében kettesben voltak, ő volt az Ön számára a legfontosabb, nem volt riválisa sem, akivel osztoznia kellett volna az Ön idején, figyelmén, szeretetén. Ráadásul a 6-7 éves kor a személyiségfejlődés szempontjából is kényes korszak, a fiánál pedig épp ekkor jelentkezett a "pótapuka". Nagyon elképzelhetőnek tartom, hogy a fiában egymással szembenálló érzelmek harcolnak, amelyek jó adag feszültséget okoznak. Egyrészt szereti Önt és a férfit, akivel másfajta viszonya lehet, mint Önnel, másrészt haragszik mindkettőjükre, hiszen a fia pontosan érzi, hogy a felnőttek között olyan kapcsolat is van, aminek ő nem lehet részese. Valószínűleg fél is, hogy esetleg teljesen egyedül marad, vagy a pótapukája elmegy - hiszen hagyták őt már ott. Ezek a félelmek, indulatok a legtöbb esetben nem tudatosak, vagyis a fia nem tudná őket megfogalmazni, vagy beszélgetni róluk, ha szóba hozná.
Másrészt elgondolkoztam azon, mit is jelenthet szimbolikusan a fia viselkedése: azt írja, hogy fegyelmezhetetlen, nem viseli el, ha megtiltanak a számára valamit, vagy ha fegyelmezik. Fegyelmezésre akkor kerül sor, ha valamit nem jól csinál a gyerek, vagyis ha nem jó eredményt hoz haza az iskolából, ha "nem jó" a viselkedése, stb. A gyerek számára csak az érzékelhető, hogy ő "nem jó", csak az ön haragját érzi. Félni, hogy otthagyják vagy már nem szeretik, ez a félelem pedig szorongással tölti el, és tombolva tiltakozik, a "nem jó" minősítés ellen. A fia viselkedése mögött ezért az "elhagyástól" való félelem is meghúzódhat. A helyzet tehát nagyon összetett, az ellentétes, nagy feszültséggel járó érzelmek harca a viselkedésen keresztül nyilvánul meg, önök csak ezt érzékelik. Mindenképpen jó lenn, ha felkeresnének egy pszichológust, aki segítene a fiának feldolgozni a szorongást okozó érzelmeit. Ez azért is jó lenne, mert állandó érzelmi feszültségben a fia nem tud az iskolára figyelni, s az Ön kapcsolata is megsínyli az állandó tombolást.
Írta, hogy a szeretet nem segít. Márpedig nincs más út, mint a türelem és a szeretet, mert ha valóban a fenti érzelmek dúlnak a fiában, akkor a szigorú büntetés hosszabb távon csak súlyosbítja a helyzetet. A pofonok jellemzője, hogy eleinte egy hatásos, később kettő kell, aztán három, vagyis a testi fenyítés hosszú távon nem hat. Szabályokra természetesen szükség van, de ezeket a szabályokat próbálják előre tisztázni, s egyértelművé tenni a fia számára, s ugyanígy tudja a fia a szankciókat is. Ugyanakkor legyenek olyan helyzetek, amikor kikérik a véleményét, amikor a segítségét kérik, amikor együtt tevékenykednek, amikor összebújnak.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Van egy 3 és egy 5 és fél éves lányom. 3 hónap múlva érkezik a harmadik baba, akit egyenlőre nagyon várnak, azonban "érzik a veszélyt" és egyre anyásabbak. A két nagy jól megvan egymással, sokszor órákig játszanak együtt. Persze néha ők is féltékenyek egymásra, de úgy érzem a "normális" mértékben. A két gyermek közül a nagyobbik aggaszt. 3 hónapja kezdődtek nála olyan hisztirohamok, amivel nem tudunk mit kezdeni. Rekedtre üvölti magát, vagy a kishugát akarja megverni (amit nem engedünk), vagy engem; rúg harap, karmol, és semmivel nem tudom leállítani (sem szép szó, sem kiabálás, vagy popsiraverés). Ha el lehet különíteni, pl. egy szobába, akkor fél óra múlva előjön, és úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Ha nem tudok elzárkózni előle, akkor "üldöz", verekedik, és 1-1,5 órán át nem tud kizökkenni. Valamit javít a helyzeten, ha "engedem" megverni magam, de ez úgy gondolom nem megoldás. Úgy érzem bármennyi időt is töltök vele neki nem elég. Amúgy nagyon anyáskodó típus, a konfliktusok egy részét is az okozza, hogy a kisebb nem engedi, hogy segítsen neki. (Amikor a húg megérkezett bevontuk a kistesó gondozásába, amit nagyon élvezett és jót is tett a kapcsolatuknak).
Egyfelől várja a kisbabát, akit elmondása szerint én szoptathatok, mert neki nincs tej a ciciben, de ő akarja altatni, pelenkázni, fürdetni, másrészt gyűlölni tudja, a dühös valamiért. Ezeket a hisztiket egyébként számomra láthatatlan okok váltják ki, látszólag semmi nem indokolja. Azt még észrevettem, hogy minden változásra nagyon érzékeny mostanában, feszült (nyaralás, vendégek érkeznek, ovis pajtások nyaralnak, neki még kellett oviba járni, stb.). Hogyan tudnék segíteni neki, hogy jobban átvészelje az elkövetkező időszakot, hiszen hamarosan kezdődik az ovi is, ahol már nagycsoportos lesz, és még több elvárásnak kell megfelelnie, mint eddig. Át kell költözniük az eddigi játszó szobába, hogy a pici alhasson az eddigi alvós szobájukban. Ez okozhat-e hasonló traumákat. Esetleg érdemes-e pszichológushoz vinni.

A testvér érkezése mindig feszültséggel jár, a már meglévő testvéreknél más-más időpontokban jelentkeznek a féltékenységi rohamok. A nagyobbak, a testvérsorban előbbre lévők főleg a kicsi születése előtt tombolnak, míg az addigi legkisebbeknél később jelentkezik a féltékenység (ezzel persze nem akarom elkeseríteni!).
Egyszóval az anyai megérzése, hogy "éreznek valamit" a lányok, nagyon jó. A váratlan helyzetekben kitörő dühös megnyilvánulások, a verekedés, a mélyben meghúzódó állandó feszültségnek a felszínre törése. Mivel a feszültség állandóan jelen van és lassan halmozódik, függetlenül a külvilág eseményeitől, amikor eléri a kritikus pontot, bármi okozója lehet a dühös megnyilvánulásnak. A gyerekek nehezen viselik a várakozást, mindent azonnal akarnak, nem tudnak késleltetni. A késleltetést - a vágyak teljesülésére, az események bekövetkezésére való várakozást - majd csak az iskoláskorra tanulják meg a gyerekek.
Emellett van egy másik ok is, ami a nagyobb lányánál a feszültséget okozhatja, ez pedig egy személyiségfejlődési korszak. Úgy 5-6 éves kor körül a gyerekek az azonos nemű szülőjükre lesznek féltékenyek, a lányok az anyjukra, a fiúk az apjukra. Ezen aztán az azonos nemű szülővel való azonosulással - olyan leszek, mint az anya vagy az apa - jutnak túl a gyerekek, kb. a 6-7. életévük táján. Egyszóval a lányánál több ok is közrejátszhat abban, hogy heves indulatkitörései vannak, nem könnyű korszakot él át. Nyugodtan felkereshetik a pszichológust, segíthet a lányának abban, hogy feldolgozza az indulatait, egy kicsit megnyugodjon. Ne aggódjon, nincs semmi baj a lányával, csak éppen hamarabb túljuthat az indulati viharán, ha segítenek neki. Valószínűnek tartom, hogy a kistestvér megszületésével csökken a feszültsége és megnyugszik.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 3,5 éves nagyon okos ügyes, de mindig van valami de. Mégpedig a hisztizés, ilyenkor vörösödik, levegő után kapkod és minden áron az van, amit Ő szeretne. E rovatban olvastam egy kisfiúról mely 10 hónapos és már ott is tanácsolja a keményebb, határozott fellépést a nevelésben. A 3,5 éves korban ez már gondolom nehezebben kezelhető probléma. Bevallom férfiasan mint apa odacsapok a fenekére, remélem ezzel nem teszek rosszat, vagy igen?
Sajnos tudni illik nem neveljük közösen a kislányt, úgyhogy szeretet halmozza el mindkét részről mert nagyon szereti mindenki.

Nagyon megörültem a kérdésének, mert egy olyan témára irányította a figyelmet, amiről már régen szerettem volna írni, csak kerestem az apropót, hogyan is lehetne szóba hozni, ez pedig a büntetés. Kell-e büntetni, ha igen mikor, hogyan? Mind olyan kérdés, amire előbb-utóbb minden szülő választ keres.
Amikor válaszomban a "keményebben, határozottabb fellépést" írtam, én a következetességre gondoltam és a határozottságra. A testi fenyítést nem tartom jónak, általában a teljes eszköztelenséget jelenti. Annak ellenére írom ezt, hogy úgy gondolom, majdnem minden családban elcsattan egy pofon, vagy egy fenékre verés. Mégis jó lenne tartózkodni a testi fenyítéstől, mert vagy újabb agressziót lehet vele előidézni, vagy erős félelmet, mindkettő akadályozza az egészséges lelki fejlődést.
A pszichológiában ismerik a szociális tanulás fogalmát, ami azt jelenti, hogy a gyermek a felnőttekkel, gyerekekkel kapcsolatba kerülve tanul meg számtalan dolgot. Így a problémamegoldást és a konfliktuskezelést is. Ha a szülő a testi fenyítés eszközével él, akkor a gyermekének kimondatlanul, példán keresztül azt tanítja meg, hogy a problémák kezelésének, a konfliktusok megoldásának azaz útja, hogy "ütni kell".
A gyermek szeretete nem kell, hogy azonos legyen a kontrollálatlan "majomszeretettel", a kritikátlan elkényeztetéssel. A következetesség, az ésszerű határok felállítása és betartatása fontos a gyermek számra, mert ezzel megismeri a határokat, azt, hogy milyen keretek/feltételek között mozoghat szabadon (itt játszat, itt nem, ekkor kell lefeküdni, ekkor aludhat, a ruhái közük ezekből választhat, stb.) A határok, korlátok ismerete a gyermek számára biztonságot ad. A korlátok persze ingerlik azt, hogy minduntalan kipróbálják őket, általában ebből erednek a konfliktusok. A gyermekeknek ahhoz, hogy ismerjék a határokat, ki kell próbálni, hogy a határok valóban azt jelentik, hogy nem lehet ezt vagy azt megtenni. (Erre mondjuk mi felnőttek, hogy "rossz a gyerek"). Itt van szerepe a következetességnek, vagyis a nevelési elvek legfőbb pontjaihoz ragaszkodni kell (pl. nem lehet az úton átmenni egyedül, a járda szélén meg kell állni, ebéd előtt nem lehet csokit enni, stb.). A többit igyekezni kell rugalmasan kezelni, mérlegelni, a döntést a helyzethez igazítani.
A következetességnek még az sem szabhat határt, ha a szülők külön élnek, bár megnehezíti a helyzetet. A szülőkét és a gyerekét egyaránt. Ennek ellenére a gyerekek, mivel szerencsére nagyon rugalmasak, képesek alkalmazkodni ahhoz a helyzethez is, hogy ezt apánál lehet, anyánál nem. Természetesen jobb, ha a szülők egyezségre jutnak abban, hogy mit lehet és mit nem, mindkét helyen lehetőleg egyformán. Sajnos a gyermek érdeke gyakran háttérbe szorul a szülők közötti konfliktushoz, sértődöttséghez, indulatokhoz képest. Ez nagyon rossz, mert nem a gyerek szempontja az elsődleges, hanem az, hogy "majd én megmutatom" a másik felnőttnek.

Izsó Ildikó

Kérdés:

2 éves a kislányunk. Megkezdődött nála a dackorszak. Sokszor csak úgy tudunk nála elérni valamit /pl. peluscsere, kézmosás/, ha ígérünk helyette vmit, pontosabban, ha vmilyen kellemes dolgot megtagadunk tőle/pl. akkor nem megyünk ki a játszótérre/. Nem tudom helyes-e így "zsarolni" a gyereket.

A dackorszak a fejlődés velejárója, bár a megjelenésének csak a pszichológusok örülnek, a szülők kevésbé, mert az addigi többé-kevésbé felhőtlen szülő - gyerek kapcsolatban megjelennek az első komoly konfliktusok. Egy kétéves gyerek már sok mindent meg tud tenni önállóan, s ráébred akaratának hatalmára is. Nagyon jó az anyai megérzése, valóban nem helyes, ha "zsarolással" próbálja meg rávenni a lányát olyan dolgok elvégzésére, amit meg kell tenni. Még kevésbé jó ez a módszer, ha nem tartja be a kilátásba helyezett büntetést vagyis, ha nem következetes. Ezért nagyon meg kell gondolni, hogy a szülő mivel fenyegetőzik, mert ha nem következetes a büntetés betartatásában - mert közben rájön, hogy esetleg túl szigorú volt - akkor éppen az ellenkezést erősíti meg: a gyerek gyorsan rájön, hogy nem kell szót fogadnia, úgysem lesz komoly következménye.
Ilyenkor mindig azt javaslom, hogy a szülők próbálják eldönteni, hogy melyek a legfontosabb dolgok, amiben nem lehet apelláta ilyen pl, a kézmosás, az időben való peluscsere, a járdádról való kiszaladás, a lefekvési idő betartása, stb. Ezekben ne engedjen, legyen következetes, vagyis ezeket a dolgokat, akár van cirkusz, akár nincs, meg kell tenni. Általában jó, ha a tervezett hazamenetel előtt, vagy pl. a peluscsere előtt, stb. 5-10 perccel elmondja a lányának, hogy lassan pelust kell cserélni/indulunk haza, fejezd be amit elkezdtél, amikor visszajövök/elolvasom az oldalt kicserélem a pelenkádat/elindulunk haza. Így a gyerek tudja mi következik, fel tud rá készülni és befejezheti azt, amit épp csinált. Még így sem lesz problémamentes az indulás vagy a peluscsere, de talán könnyebb lesz.
Általában is érvényes, ha azt szeretné elérni, hogy a gyerek valami olyasmibe fogjon, amit meg kell tennie, vagy egyszerűen csak meg kell szakítania, amivel épp foglalkozott, jó ha előbb engedi befejezni azt, amit épp csinált. Az egyik legkellemetlenebb dolog, ha az embert megszakítják egy cselekvéssorban, s valami másba kell belefognia, mielőtt még az előző dologgal végzett volna. Ezt egy felnőtt könnyebben elviseli, a gyerekek nehezebben birkóznak meg vele.

Izsó Ildikó

Kérdés:

14 hónapos kisfiam rendkívüli törődést, odafigyelést, szeretetet kap. Jelenleg is szopik reggel és este, kapcsolata velünk, a szüleivel harmonikus. Idegenekkel barátságos, nagyon mosolygós kisfiú, aki rendkívül kiegyensúlyozott benyomást kelt. Mégis aggódom időnkénti viselkedése miatt.
Az egyik dolog, hogy a játékait dobálja, sokszor földhöz vágja. Ezt játéknak tekinti, de sajnos, leszokni nem akar róla. Többször elmagyaráztam neki, ha összetöri a játékait, többé nem tud velük játszani.
A másik probléma a hiszti. Bármikor, ha valami nem tetszik neki - pelenkacsere, öltözés-vetkőzés, vagy nem kaphatja meg azt, amit szeretne, mert veszélyes -, hisztizni kezd. Sokszor ez légzéskimaradással jár, ilyenkor el is vörösödik. Ebben a témában olvastam egy tanácsot, hogy nem kell vele törődni, de mint érző és aggódó édesanya, nem tudom tétlenül nézni, hogy a kisfiam nem vesz/kap levegőt. Ha kint sétálunk, és nem arra megyünk, amerre ő akar, hisztizni kezd, és lefekszik a földre. Ilyenkor sem tudom elképzelni, hogy hagyom a földön feküdni. Vagy ezt kellene tennem? Egyáltalán egy nyugodt, harmonikus légkörben nevelkedő gyermekből mi válthatja ki az ilyesfajta viselkedést?

A válaszomat látszólag messzebbről kezdem, azért, mert ez talán segít abban, hogy egy kicsit kevésbé aggódjon. Az egy év körüli gyerek életében nagyon nagy változás a mozgásfejlődés felgyorsulása. Egyre biztosabban mászik lehet, hogy már el is indult, mindenesetre saját erejéből el tud érni egy csomó dolgot. Ennek hatására akarata is fejlődik, hiszen ahhoz, hogy sok-sok kísérletet tegyen az első lépésekig, mindig újra felálljon és nekiinduljon, előbb bizonytalanul, majd egyre biztosabban, két fontos dolog szükséges. Az egyik az előbb említett akarat, a másik a kíváncsiság. Ebben a korban ugyanis a világ kitágulásával, a lehetőségek megszaporodásával a kíváncsiság motívuma is jócskán megerősödik a gyerekekben. Ennek persze minden szülő örül, a gond csak az, hogy a gyerekek mindenre kíváncsiak, minden felkelti érdeklődésüket, s ha nem tudják kedvükre megvizsgálni a környezetüket vagy nem érik el azt, amit szeretnének, az akaratuk is mozgásba lendül és jön az általunk, szülők által hisztinek nevezett jelenség. Ez persze nagyon kellemetlen, hiszen nem lehet mindig arra menni, addig maradni amíg a gyerek akarja. Minden gyereknél, érettségétől, temperamentumától függően egy éves kor körül elkezdődik a "hisztizés".
Ahogy a gyerekek akaratérvényesítése, temperamentuma is különbözik, úgy térnek el a szülői reagálások is. Vannak szülők, akik számára az utcai fetrengés, kiabálás, jelenet nem jelent gondot, s vannak, akik nehezen viselik Ezeket a jeleneteket -főleg egy érzékenyebb anyukának - nagyon nehéz átvészelni. Ami segít, az a találékonyság. Mivel a gyerek olthatatlanul kíváncsi mindenre, ezt kell kihasználni, hogy a kritikus helyzeteken átjussanak. Ugyanakkor az esetek nagyobb részében engedni kell, hogy a gyerek kielégíthesse kíváncsiságát, vagyis séta közben meg kell állni, és addig kell álldogálni, amíg a kicsi kedvére megvizsgálta az összes kavicsot.
Kérdésének másik része a játékdobálás. Nem tudom milyen játékokat vett a kicsinek, ebben az életkorban a legjobbak azok a játékok, amelyek egyszerűek, jól megfoghatók, színesek, nagyok. Ezeket kedvére dobálhatja, nem tesz bennük kárt. Vizsgálja meg tehát a játékokat és tegye el későbbre a kényesebbeket. Megoldás lehet, ha olyan helyet biztosítanak neki, ahol szabadon kísérletezhet a játékaival. Elmagyarázni nem érdemes neki, hogy ne dobálja a játékokat, mert a fogalmakat még nem érti. Ha dobálja a játékát, csak annyit kell mondani neki: nem szabad, és azonnal el kell venni a játékot, mást kínálva helyette. Próbáljon a fiával játszani, megtanítani arra, hogyan lehet használni egy-egy játékot, mi mindent lehet még vele csinálni a dobáláson kívül. Az én gyerekeim ebben a korban legszívesebben a használati tárgyakkal játszottak, előszeretettel pakolták ki a konyhaszekrényt és vitték a kanalakat, habverőket, lábosokat.
A légzéskimaradás valóban ijesztő lehet a szülőnek, azonban próbáljon meg a gyerekorvosra hallgatni. Az én fiam a homlokát verte a szőnyegpadlóhoz olyan erősen, hogy ottmaradt a mintázata. Én is rettegtem, hogy agyrázkódást kap és sérül az értelme. Amint erőt tudtam venni és nyugodt, következetes tudtam maradni, a jelenetek ritkultak és megszűntek.
A harmonikus, szeretetteli légkör nélkülözhetetlen a fia számára, ez biztosítja neki a megfelelő körülményeket a jó fejlődéshez. Azt javaslom engedje, hogy a fia szabadabban érvényesíthesse akaratát, fedezzék fel együtt a világot.
Remélem ebben a hosszúra nyúlt válaszban megtalálta az Ön számára is hasznos mondatokat.

Izsó Ildikó

A kérdések és válaszok egy részét a rovatban közzé esszük.

Kérdés:

Kisfiam júliusban lesz 4 éves, de még nem eszik szilárd ételt, csak a Hipp készítményeit, Milupa tejpépet reggelire és néhányat a Kecskeméti Konzervgyár bébiételeiből, valamint pudingot. Ha rágnia kell, öklendezik vagy legfeljebb nyalogatja. Kivizsgáltattuk alaposan, szervi baja nincs, testileg és szellemileg teljesen egyenrangú a többi óvodással. Pszichológust ajánlottak végül, ebben kérnénk segítséget.

A darabos ételt nem rágó kisgyermekkel kapcsolatban annyit tudok mondani, hogy érdemes esetleg arra is gondolni, én már tapasztaltam ilyet, hogy
előfordulhat egy rágóizom letapadás is, amelynek nem is lehet mindig az okát tudni (előfordulhat egy nagyon minimális károsodás is, de ezt bizonyítani, vagy cáfolni ma szinte lehetetlen, mindenestre ez a VĂˇlasz:tünetVĂˇlasz: néha megfigyelhető). Ha most 4 éves a gyermek, akkor lehet, (meg merem kockáztatni, nagyon valószínű) hogy, függetlenül az okoktól, a letapadt, nem kellően edzett izmok miatt sem képes már rágni a gyerek. Kellene talán egy olyan gyógytornászt keresni, aki kisgyermekek mozgásos fejlesztésében jártas, és a száj, ill. a fogíny masszírozásával, és esetleg más kiegészítő tornával serkenthetné az izmok működését, fejlődését, és ez után lassan a darabos étel újbóli kipróbálása is megtörténhet. Ha a gyógytornász szerint minden rágóizom teljesen rendben van, akkor érdemes pszichológiai tanácsadásra vinni a kicsit a nevelési tanácsadóba.

A nevelési tanácsadók megtalálhatók Budapesten minden kerületben, vidéken megyeszékhelyeken, és nagyobb városokban is.
Vannak természetesen olyan gyermekpszichológusok, akik a magánpraxisként végeznek terápiát, tanácsadást, őket hirdetések, ismerősök alapján lehet általában megtalálni. Létezik még gyermekpszichiátriai szakrendelés, vagy kórházi osztály, ahol gyakran pszichológus is dolgozik, ide gyermekorvos utalja be a gyerekeket.

Dr. Kőrössy Judit

Kérdés:

Kisfiam 3 éves lesz novemberben, tavaly július óta nem eszik főtt ételt egyáltalán. 1 1/2 éves korában bölcsödébe került előtte tejallergiája volt, így nagyon sokféle ételt nem ehetett. A bölcsödébe kerülés előtt mindig külön főztem neki, s az orvosunk tanácsára nem a mi ételeinket kapta. A bölcsödében 2 hónapig megette az ottani ételeket otthon már csak a tejmentes tápszert kapta, hétvégén pedig üveges bébiételt kapott mivel nem volt időm neki külön főzni.
1 hónapra bezárt a bölcsőde addig a család tagjai vigyáztak rá akik sajnos nem tudtak főzni, de már akkoriban sem akart főtt ételt elfogadni. Ez tavaly július óta megy így, s a háziorvosunk szerint aki amúgy sem foglalkozott a gyermek fejlődésével eleinte nem érdekelte /szerinte jól néz ki/, bár most sem érdekli, de szerinte én elneveltem a gyereket és pszichológushoz kell mennünk. Sajnos tényleg nem tudok 100 %-kal a gyermekkel foglalkozni, mivel a férjem nem hajlandó semmiben sem segíteni otthon, még a gyermekre sem vigyáz. Több erőm nincs már rettenetesen belefásultam, bár néhány ismerősöm azt tanácsolta próbáljak ne foglalkozni vele.

A gyermekek fejlődésénél alapvetően nem az a fontos, hogy az étkezései főtt ételből álljanak, hanem az, hogy a szükséges tápanyagokat (ásványi sókat, vitaminokat, fehérjét, szénhidrátot, zsírokat) megkapja. Amennyiben ezek biztosítottak a számára, akkor mindegy, hogy ezt előzőleg megfőzött vagy épp nyers formában kapja meg. Amit nem javasolnék, az az éheztetés, mert ezzel bajt lehet okozni. Azt hiszem egy szülő elfogadhatja, ha a gyermeke nem akar főtt ételt enni, (számtalan dolgot a felnőttek sem szeretnek), meg kell adni tehát a gyermeknek azt a jogot, hogy ne szeresse a főtt ételt - vagy valamilyen ételt ne akarjon megenni (klasszikus példa a spenót és a tökfőzelék). Azt természetesen már nem lehet elfogadni, hogy amit egyik héten jóízűen elfogyasztott, azt a másik héten csak úgy ne szeresse. Tudom, hogy egy anyának nagy csalódás, ha szeretettel és odafigyeléssel főz, a gyermeke pedig nem hajlandó elfogadni az ételt (van tapasztalatom, mert a nagyobbik gyermekem évekig igen rossz evő volt, tulajdonképpen ő sem igen evett főtt ételt). Írja össze, bevonva a fiát is, mi az, amit szívesen megenne. Természetesen nem lehet csak csoki és chips, kell keresni mellé mást is. Ezután próbálja ezekből az ételekből összeállítani a fia étrendjét.
Önnek azt tanácsolnám, hogy - önmaga megnyugtatása miatt - keressen fel egy másik orvost is, mondjuk a megyei kórház gyermekosztályán, ahol személyesen konzultálhat valakivel.

A levelében van néhány mondat, amit kiemelnék:
"Sajnos, tényleg nem tudok 100 %-kal a gyermekkel foglalkozni, mivel a férjem nem hajlandó semmiben sem segíteni otthon, még a gyermekre sem vigyáz. Több erőm nincs már, rettenetesen belefásultam, bár néhány ismerősöm azt tanácsolta, próbáljak ne foglalkozni vele."
Ezek a sorok arról árulkodnak, hogy Ön nem a legjobb lelkiállapotban van. Azt, hogy ennek mi az oka, nem akarom találgatni, a kérdése sem erre vonatkozott. Amennyiben pszichológushoz fordulna, akkor önmaga miatt tegye elsősorban, mert a hosszú ideig, nagy megterhelés alatt álló lélek türelmetlenné, feszültté válik a környezetével szemben, ami sok konfliktus okozója lehet, illetve a jelentkező problémákat sem tudja megfelelően megoldani.
Izsó Ildikó

Kérdés:

A kisfiam augusztusban lesz 5 éves, már szépen olvas, könyvekből akár több bekezdést is egyhuzamban. Tud összeadni, nagy nyomtatott betűkkel ír. Ezeket nem az én hatásomra kezdte el tanulni, sőt egy kicsit még vissza is fogtam. Neki két év múlva kellene iskolába mennie. Attól tartok, hogy akkorra már sokkal több mindent fog tudni, mint egy átlagos elsős, persze biztos vannak még ilyen gyerekek, mit Balázs, a fiam.
A következő a kérdésem: Mit kell tudnia ahhoz, hogy iskolába járhasson már hat évesen, milyen iskolatípust javasolnak neki? Illetve várja-e meg a hetedik évét az iskolakezdéssel?

Az 1993. LXXIX. törvény, ami a tankötelezettségről szól, így rendelkezik:
"6§ (2) A gyermek, ha az iskolába lépéshez szükséges fejlettséget eléri, attól a naptári évtől válik tankötelessé, amelyben hatodik életévét május 31. napjáig betölti. A szülő kérelmére a gyermek tankötelessé válhat akkor is, ha a hatodik életévét december 31. napjáig tölti be.VĂˇlasz:"
A törvény szerint tehát a fia már most szeptemberben elkezdhetné az első osztályt, ehhez a Nevelési Tanácsadó javaslatára lenne szükség, ahol iskolaérettségi vizsgálatot végeznek, ez alapján pótbeiratkozást lehet kérni a körzeti iskolában.
Semmiféleképpen nem kell még két évet várniuk, hiszen a fia jövő szeptemberben mindenképpen iskolában mehet. A törvény lehetőséget ad arra, hogy egy év késéssel kezdjék a gyerekek az iskolát, a tankötelezettség azonban 6 éves kortól kezdődik.
Fontolják meg a lehetőségeket, ez a hátralévő év talán felhasználható arra, hogy olyan tanítónőt keressenek, aki a tehetséges kisfiú fejlődését elő tudja segíteni, aki nem "ijed meg" attól a gyerektől, aki a többiek előtt jár. Az is lehetőség, hogy egyből a második osztállyal kezdjen, ekkor is a Nevelési Tanácsadó az első lépés, aztán az első osztályos anyagból kell felmérőt írnia.
Az iskolához szükséges érettségnek több összetevője van, a figyelem terjedelme, a felnőtt utasításának elfogadása, a beilleszkedési képesség a kortárs csoportba.
Fontolják meg a leírtakat, személyes javaslatom, hogy mindenképpen tanítónőt keressenek, ne iskolát, ha a hagyományos formát választják. Nézzék meg az elérhető alternatív oktatást adó iskolákat is, egyszóval nézzenek körül alaposan. A tanulás és az iskola sokáig - lassan élethosszig - meghatározza a mindennapjainkat, nem jó, ha a gyerek már a kezdet kezdetén elveszti a kedvét.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam e hónapban töltötte be a 3.életévét. Most kezdte el a bölcsödét, ahová viszonylag könnyen beszokott. A következő a problémánk férjemmel: kisfiúnk nagyon aranyos és jólelkű gyerek, talán túlzottan is. Most, hogy közösségbe került, tapasztalta, hogy nemcsak jóindulatú emberek vannak. Régebben is ha egy másik gyerektől agressziót tapasztalt, inkább arrébb ment és sírt. A gondom, hogy most is inkább nem játszik valamivel, ha azt nem adja oda neki egy másik gyerek önként. Olyat, hogy odamegy és elveszi ő nem csinál, pedig a többi gyerektől ezt tapasztalja. Féltjük, hogy később ez még rosszabb lesz. Próbálunk vele beszélni otthon, mondtuk már azt is, hogy üsse vissza aki őt bántja, és ha kell valami, azt vegye el. Ő azonban csak ezt mondja: Nem, mert nem akarom. Mit csináljunk vele, hogyan tudnánk bíztatni egy kicsit? Később az iskolában ez nagyobb gondot is jelenthet.

Szeretném azzal kezdeni, hogy ne aggódjon, az iskolás korig még van 3-4 év, a kisfia még sokat változhat. A közösségbe kerülés, főleg, ha egyedüli gyerek mindig nehézséget okoz, a visszahúzódás természetes dolog. Amikor megszokja a többiek jelenlétét, majd Ő is megtanulja, hogy ha akarja, hogyan érvényesítheti az akaratát. Többször elolvastam a levelét és az jutott eszembe, hogy miért akarják, hogy egy hároméves fiú elvegye a többiektől, vagy ne adja oda a többieknek a játékát? Azért mert fiú? Vagy tanulja meg idejekorán azt, hogyan lehet elvenni valamit a másiktól, mert majd az életben is...?
Örüljenek a kedves, nem agresszív gyereküknek, és bízzák rá a dolgot. Higgyék el, hogy a gyerekközösségben hosszú távon neki lesz majd "igaza". A beilleszkedés után, ami lehet egy fél év vagy még több is, megtalálja majd a helyét és barátokat is lel, akik nem akarják elvenni tőle a játékokat. Lehet, hogy a hosszas anyai jelenlét után még nagyon elhagyatottnak, védtelennek érzi magát, ezért is nem akarja akaratát érvényesíteni. Azt javasolnám, hogy ne bíztassák otthon olyanra, amit Ő nem akar megtenni (ezt mondja is: "nem akarom"), mert ezzel azt közvetítik felé - kimondatlanul -, hogy nem felel meg az Önök elvárásainak mert nem elég agresszív. Bízzák rá a dolgot, higgyék el, megtalálja majd a fiuk a megfelelő megoldást, ezzel egyúttal megmarad számára a feltétlen szülői elfogadás is, ami sokkal fontosabb még jó néhány évig a zavartalan lelki fejlődéséhez mint az, hogy elveszi-e egy gyerek játékát vagy sem. Meg fogja tanulni az akaratát érvényesíteni, de ennek a tanulásnak a saját tapasztalatából kell fakadnia. Amikor majd Ő fordul Önökhöz azzal a kérdéssel, hogy mit tegyen, hogy ne vegyék el a játékait, akkor elmondhatják, hogy fiam ezt meg ezt tedd (bár nem biztos, hogy a másik bántása a legeredményesebb módszer, mert milyen sokat szenvedünk mi felnőttek attól, hogy sokan csak ezt az egyetlen megoldást ismerik a problémák megoldására).
Egyszóval ne legyenek elégedetlenek a gyermekkel, inkább örüljenek neki, hogy sikerült egy kedves, szelídebb gyereket a bölcsibe adni. Nagy a valószínűsége, hogy ez egy éven belül megváltozik majd.

Izsó Ildikó

Kérdés:

A kislányom 20 hónapos volt amikor sürgősen valami munkát kellett vállalnom és bébicsősz lettem. Vittem őt is, minden nap egy családhoz, ahol 2 gyerek volt egy 3 és fél és egy 1 éves. Az anyuka minden reggel rohant el, amikor én érkeztem és ezért a nagyobbik gyerek nagyon morcos volt kb. 1 órán át. Az én kislányom viszont nagyon szerette őt és alig várta már, hogy végre játszhassanak. Azalatt az egy óra alatt amíg a szegényke feloldódott, az enyém csak morcoskodást, gorombaságot kapott a közeledés helyett. Elég nehezen jutottunk túl azon az első órán. Azután szépen játszottak egész nap. Az egész mese vége mi lett? Az én kis tündibündi csemetém most ugyanezt csinálja, (ráadásul ok nélkül, mivel én nem hagyom őt ott) amint jön hozzánk valaki, morci lesz, hiába örült előtte egy perccel, hogy jön a vendég akit szeret. Amint belép a lakásba kislányom nagyon ellenséges lesz vele és kb. 15 percig az is marad. Akkor múlik el hamarabb a morcos roham, ha rá se néznek a vendégek, amit elég nehéz elérni. Magyarul megtanult egy viselkedést, (szerintem) és már régen nem járok oda bébicsősznek, ő még mindig emlékszik, hogyan fogadták ott őt és visszaadja a kölcsönt! Igaz, most már, hogy majdnem 3 éves, nem mindig csinálja, de senkit sem üdvözöl, (a nagymamát sem, akit imád!) és kell neki legalább 5 perc amíg felenged. Létezik, hogy eltanulta ezt a dolgot, vagy csak véletlen egybeesés??

Azok a helyzetek, amiről levelében írt nem tanult, hanem az életkorral együtt járó jelenségek, ez pedig a szorongás. A szorongás a félelemnek egy sajátos formája, amelynek nincsen meghatározott tárgya. Az idegrendszer ezen speciális izgalmi állapota jellegzetes fiziológiai és pszichológiai tünetekkel társul. A szorongás, a közhiedelemmel ellentétben nem káros/kóros jelenség, hanem bizonyos mértékben szükséges, hiszen felkészíti a szervezetet a várható veszélyre, arra, hogy felvegye a küzdelmet vagy menekülni kezdjen. A szorongás már 8 hónapos korban megjelenik, ők az ismeretlen emberektől, az idegenektől félnek. Van egy életkori szorongás a serdülőkorban is, s van egy periódus, ez a két éves kor körüli időszak, amikor az ún. szeparációs szorongás jelentkezik. Valószínűleg Ön ezzel találkozott annál a gyermeknél is, akire vigyázott. Amikor odaérkeztek a gyerekekhez, az anya "elrohant", amiért a nagyobb gyerek biztos, hogy neheztelt. A fejében az Önök megjelenése és az anya "eltűnése" (az anyától való szeparáció - elkülönülés, elválás) teljesen érthetően összekapcsolódott: Önök jönnek, anya elrohan. Valószínűleg ez volt az oka a nagyobb gyermek ingerültségének, dühének, s az ebből fakadó agressziójának.
Amit Ön tapasztal a lányánál, szintén az életkorral együtt járó jelenség. Annyiban más a helyzet, hogy itt a vendég, az idegen érkezése váltja ki az izgalmi állapotot. A lánya várja a vendéget, ez izgatottságot okoz, s ennek az izgatottságnak a megjelenése a fordított viselkedés. Az életkor és a személyiség fejlődésével a jelenség megszűnik.

Izsó Ildikó

Kérdés:

32 hónapos kisfiam nevelésében szeretném a tanácsát kérni. Rettenetes lelkiismeretfurdalásom van az utóbbi időben, úgy érzem, valamit elrontottam, de hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi okosság. Én 34 éves vagyok, első gyermekem Andris, aki áprilisban lesz 3 éves. Idén háromszor költöztünk, most végre egy szép nagy házban lakunk, ami a miénk, és van jó nagy kert is hozzá. Az egész házvásárlásba a kisfiunk miatt vágtunk bele, de azt hiszem, ő itta meg a levét.
Természetesen nagyon szeretjük Andrist, a férjemmel is nagyon jó a kapcsolatunk. Andris mostanában nagyon sokat hisztizik. Ez igazán nem is zavarna, mert elég jól viselem, de nem csak sikít, hanem közben üti az arcát. Sokszor csinálja, szinte rögtön elkezdi, ha nem kap meg valamit, vagy nem azt csinálom, amit ő szeretne. Szerencsére most már egész nap vele vagyok, de a költözésnél egy hétre anyukámnál hagytuk Andrist. Azelőtt szeretett ott lenni, de mostanában ha arra megyünk, már tiltakozik, sír.
Ezenkívül az is bánt, hogy Andris nem hajlandó a bilire ülni (nem is erőltetem soha), és nagyon rossz az étvágya, néhány féle ennivalót eszik csak meg, de azokból sokat szokott enni. Úgy érzem, túlságosan szeretem a kisfiamat, nagyon óvom, így gátolom abban, hogy önálló lehessen. Kérem segítsen, mit tegyek, mert az nem jött be, amit eddig javasoltak, hogy ha sikít Andris, tereljem el a figyelmét.

A helyzete és a levele is összetett, ezért több részre bontanám a válaszomat is. A legfontosabb: ne legyen lelkiismeretfurdalása, nem követett el semmiféle nagyobb hibát. Ennek a tudatosítása az, hogy ezt elhiggye, az első lépés a megoldás felé. (Meggyőződésem, hogy egy gyereket nem lehet "túlzottan" szeretni, esetleg néha nem elég "okosan" szeretjük).
Tehát először a hiszti: Hároméves kor körül megnő az önállósodás igénye a gyerekekben, ezért az "én csinálom", "én akarom" egyre gyakrabban hangzik el. Ennek oka, hogy a gyerek értelmi és a mozgásfejlődésével egyre nagyobb kompetenciára tesz szert a világgal kapcsolatban, vagyis egyre több mindent képes megtenni abból, amit elhatároz (pl. "odamegyek a polchoz, leveszem a játékot, ha nem érem el, odaviszem a kisszéket", stb). Előbb-utóbb minden három év körüli gyerekben tudatosodik, hogy mindezt "ÉN" csinálom, egyre magabiztosabbak lesznek, lassan úgy gondolják, hogy bármire képesek. Ez persze nincs így, csakhogy a korlátokat most már nehezebben viselik. A fejükben ugyanis nem az van, hogy ezt nem tudom megtenni, mert még kicsi vagyok, hanem az, hogy nem tehetem meg, mert nem engedik. Két akarat feszül egymásnak: a szülő tiltása és óvása valamint a gyerek akarata. Ez okozza a konfliktust, ami a hisztihez vezet. Amit tehát mi hisztinek nevezünk, az a gyermeki akarat korlátok közé szorításából fakadó tiltakozás. Ez lehet látványosabb és lehet szelídebb, de mindenképpen meg kell jelennie a fejlődés folyamán, mert a gyerek akaratának fejlődését jelzi. Egyszóval szükséges, ha nem is kellemes jelenség. Fontos, hogy a felnőttek ne törjék meg ezt az akaratot, csak józan korlátok közé állítsák. Amennyiben lehet, engedjék érvényesülni az akaratot, teremtsenek választási lehetőségeket. Pl. szeretné megnézni, hogyan ég a gyufa, ezért leveszi a polcról és kivesz egy szálat. Ezt persze nem lehet hagyni, hiszen még nem képes felmérni a tűzzel járó veszélyeket, ezért a gyufát olyan helyre kell majd tenni, ahol nem férhet hozzá. Jó azonban megmutatni, hogy hogyan ég a gyufa, milyen gyorsan ellobban a láng, lehet két három szálat vele együtt elégetni, esetleg meggyújtani egy gyertyát. Lehet közben mesélni a tűzről is. Ezzel a kíváncsiság, ami a háttérben van, kielégült, az "én csinálom"-nak is engedtünk, és azt is tudjuk, hogy a gyufát ezentúl még magasabbra kell tenni. Vannak olyan helyzetek is, amikor nem lehet engedni, vagy nincs idő a szemlélődésre, ekkor a gyereknek el kell fogadnia, hogy most nem lehet valamit megtenni. Ez zökkenő mentesebb, ha gyakran vele együtt teszünk meg dolgokat. Ami a konkrét problémát illeti. Az arccsapkodás és a sikítás múló dolog, az anyai riadalom csak segíti a fennmaradását. Amit tenni lehet: csendesen szólni Andrishoz és megvárni, míg elmúlik. Baja nem lesz belőle, hogy egyszer-kétszer pofon üti magát, ha tapasztalja, hogy nincs eredménye, abba fogja hagyni. (Az én fiam a padlószőnyeghez verte a homlokát, néha pontos lenyomat volt a fején a mintából). Csendesen közölni kell Andrissal, hogy ha befejezte e hisztit, akkor .és itt már Önnek kell döntenie a szituációtól függően, hogy mit mond. Enged-e valamennyit, vagy közli a fiával, hogy nem lehet ezt vagy azt megtennie. Itt is nagyon fontos a következetesség, ha egyszer valamit nem lehet, akkor azt egy darabig tényleg ne lehessen megtenni.
Ami a nagymamát illeti: elképzelhetőnek tartom, hogy az egy hét hosszú volt, bár nem írta, hogy hogyan is zajlott pontosan ez a távollét (egyáltalán nem találkoztak Andrissal, vagy csak a napközbeni felügyelet volt a nagyié, előtte milyen hosszan vigyázott rá). Talán egy darabig nem kellene erőltetni az arra való sétálást, jöjjön a nagymama unokalátogatóba.
A bilivel várjon nyárig, ha jó idő lesz, lekerülhet a pelenka, hároméves kor körül gyorsan szobatiszták lesznek a gyerekek először nappalra, majd éjszakára. Ebben az ügyben várjon, egyenlőre kapcsolja ki a bilit, nem kell ráülnie Andrisnak, ha egyébként még pelenkát visel.
A levele alapján nem hinném, hogy rossz lenne az étvágya, talán van néhány étel, amit jobban szeret, mint mást. Abban az esetben, ha a gyerek előtt van étel és van választék, nem kap nassolni két étkezés között, akkor előbb utóbb kiegyensúlyozottabb lesz a táplálkozása. Fontos, hogy mindig legyen "evőtársa", vagyis ne egyen egyedül, hanem mindig Önnel együtt.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam 2,5 éves. A dackorszaka megkeseríti az életünket, és bár mindenki azt mondja kinövi, türelem, tehetetlennek érzem magam. Bár írtad hogy ez normális fejlődési szakasz, de azt gondolom a mi fiunk viselkedése talán már a magatartászavar határát súrolja. Tehát a szituáció a szokásos: ellenkezés ha valami nem az akaratának megfelelően történik. Ami aggaszt: az ellenkezés módja. Ez széles skálájú: a földön fetrengéstől, a visításól, az agresszióig terjed. Van hogy az agresszió a dühöt kiváltó személyre irányul: pl. belerúg, csikar, harap (!!) ez lehet bárki- leggyakrabban azonban én, vagy irányulhat önmaga ellen: fetreng, veri a fejét a falba vagy a földbe. Ami számomra érthetetlen: bizonyos tiltásoknak eleget tesz: pl. nem szabad a késsel játszani, ne firkáld össze a könyvet, és ezt elfogadja, de bizonyos dolgokat nem: hintától megőrül, nem hajlandó órák múlva sem kiszállni belőle, vagy ilyen eset a játszótérre járás, (pl. nem érti meg hogy most nem mehetünk oda, mert esett az eső és vizes a homok). Ilyenkor semmi nem használ, és általában dühroham lesz a vége. A dührohamot képtelen vagyok kezelni- szép szóval, szeretgetéssel nem tudom megnyugtatni- felveszem- vagy belém harap, vagy csomóstul tépi a hajam, vagy rugdos. Ha nem figyelek rá- akkor is folytatja, ha megfenyegetem akkor még dühösebb lesz. Normális dolog-e az ilyen fokú és stílusú ellenkezés részéről? Mit tehet ilyenkor az ember? Okozhat-e lelki sérülést az, ha pl. beküldöm a szobájába gondolkodni, és nem engedem ki? Drasztikus megoldás lenne-e, ha zuhany alá tenném? Megoldódna-e a harapás probléma, ha pl. visszaharapnám, hogy tisztában legyen vele, milyen fájdalmat okoz ezzel másoknak?
Mikorra növi ki? Melyik az a pont, mikor szakemberhez kellene fordulni? Beilleszkedik-e ilyen magatartással egy bölcsődei közösségbe, illetve kitehetik-e onnan magatartása miatt? Egyértelműen kimondható-e hogy a kevés törődés miatt viselkedik igy?
Háttérinfó: van egy 4 éves nővére- mostanában felerősödő oda-vissza féltékenységgel. Elmaradt beszédfejlődésű- két és fél évesen csak szavakat mond- azt sem tisztán, és keveset, örökmozgó nyüzsgő gyerek, akit képtelen huzamosabb időn keresztül bármivel is lekötni.
Az anya magatartása befolyásolhatja-e a viselkedést- tudniillik az hogy képtelen vagyok előtte az érzelmeimet leplezni a dühöngéskor: türelmetlen, ideges leszek, pláne ha nagy nyilvánosság előtt zajlik, hogy szorongok már ha játszótérre indulunk, és hogy képtelen vagyok következetesen büntetni- szorongok attól helyesen cselekszem-e. Nem tudom az-a helyes-e hogy féltőn, esetleg következetességet mellőzve, vagy következetesen drákói szigorral, emelt hanggal, fenyegetve érem-e el a célt?

Leveledben nagyon sok kérdést tettél fel, igyekszem mindegyikre válaszolni, előtte azonban néhány szó a dackorszakról: az első és harmadik életév közötti időszak a kisgyermekkor, ekkor sok olyan fejlődési állomás van, amiről szót kell ejtenünk ahhoz, hogy megérthessük a dackorszak jelenségét: az 1-3 éves korban a beszéd-, és mozgásfejlődés felgyorsulása mellett az én-tudat kialakulása is megtörténik. Ennek többféle következménye is van, talán a környezet számára legszembetűnőbb a gyermek önálló akaratának a megerősödése. "Én akarom", "én csinálom", ami sok konfliktus forrása lehet, hiszen egy 2-3 éves gyerek nem igazán tudja felmérni a lehetőségeit és cselekedeteinek következményeit. Nagy leleményre van szükség ahhoz, hogy létrejöjjön valamilyen egyensúly a gyermek akarata és a lehetőségek között. Azt szoktam javasolni, hogy meg kell próbálni alternatívákat felkínálni, vagyis választhasson a gyerek, de a felnőttek biztosította lehetőségek közül. Érdemes alaposan átgondolni, megéri-e a gyerek "ellenében menni" egyes esetekben? Nem lenne-e részben teljesíthető a kérése? Lehetséges, hogy sok konfliktust lehet megelőzni, ami a szülő-gyerek kapcsolatnak is jó tesz. Van még valami, ami ebben a korban kezd el kialakulni, s ez a szabályok elfogadásának, az azokhoz való alkalmazkodásnak a képessége. 1-3 éves kor között, ahogy nő a gyermek, egyre több elvárással, szabállyal találkozik, megkezdődik a "társadalmi lénnyé" való alakítása. Ezek a szabályok, elvárások, esetenként tiltások akadályozzák a gyermeket növekvő önállóságának kibontakoztatásában, akaratának érvényesítésében, ami csak újabb konfliktuslehetőséget teremt. A gyermek akaratérvényesítését, a szabályok elleni tiltakozását nevezzük mi, felnőttek, dackorszaknak. Az akaratérvényesítésnek sok esetben végletes formáját választják a gyerekek, nem véletlenül. Ugyanis az a viselkedése, ami egyszer eredménnyel járt, nagy valószínűséggel újra megismétlődik, vagyis a gyerek nagyon gyorsan megtanulja, hogyan tudja a legjobban érvényesíteni akaratát.
Nálatok egyfajta kommunikációs problémát is érzékelek - perszer csak a leveledre hagyatkozva - ami közted és a fiad között áll fenn. Ezt támasztaná alá, hogy vannak szabályok, amelyeket elfogad a fiad, azokat valószínűleg egyértelműbben kommunikálod felé mint a többit. A visítós, fejbeverős, hajtépős ellenkezést mindenképpen meg kell szakítani, jó ötlet a szobába küldés, de előtte mondd meg a fiadnak, hogy miért kell bemennie, s melyek a büntetés megszüntetésének feltételei (bocsánatot kér, puszit ad, stb). A visszaharapás nem a legjobb ötlet, a hideg vizes arcmosás, mondjuk a szobába küldés előtt használhat. Egyébként, a fiad viselkedése még beleférhet a normális kategóriába, sajnos a feltételes módnál többet nem írhatok.
A leveled végén van egy bekezdés, ami arról árulkodik, hogy lelkileg elfáradtál. A fáradtság következtében csökken az ingerküszöb, vagyis olyan dolgok is kihozhatnak a sodrodból, amire máskor nem figyelnél. A fáradtság miatt a kompromisszumkészséged is csökken, nem lesznek ötleteid, hogyan lehetne dűlőre jutnia a fiaddal. A bölcsibe még vígan beilleszkedhet a fiad, ne légy meglepődve, ha egy angyali gyermekről érkeznének a beszámolók. Ott ugyanis más helyzettel találkozik majd, ahol nem az otthon megszokott viselkedési rutinokat alkalmazza.
Egyszóval nem ártana a pszichológus, de azt javasolnám, hogy inkább Te keress fel egyet, nem azért, mert baj lenne veled, csak azért, hogy visszanyerd a belső egyensúlyod, vidámabb, nyugodtabb légy, mert a gyerekek viselkedését csak így tudod megváltoztatni. A személyes konzultáció során végig lehet beszélni a helyzeteket, a benned keletkező érzelmeket, oldódik a feszültség, közelebb juthatsz a megoldáshoz.
Izsó Ildikó

Kérdés:

2 éves a kisfiam és elkeseredetten tapasztalom rajta a dackorszak első jeleit, ami alig két héttel ezelőtt kezdődött, és ezalatt a rövid idő alatt ki is teljesedett. Kétségbeesve állunk a párommal a probléma előtt, és teljesen tehetetlenek vagyunk. Elolvastam egy hasonló gondokkal küzdő édesanya levelét - és a választ rá - de nálunk annyiból rosszabb a helyzet, hogy szemünk fénye - ha neki nemtetsző dolgot kérünk - ütni-rúgni kezd, kiabál, hogy ne nyúljunk hozzá, majd önkívületi állapotban elkezd fetrengeni a földön. Innentől kezdve se lát, se hall, minden ígérgetésre - fenyegetésre teljesen süket. Próbáltunk szeretettel, megértéssel közeledni hozzá, de ha hozzáérünk elkezd verekedni, csapkodni. Hiába magyarázzuk, hogy ezt, vagy azt miért nem lehet, meg sem hallja.
Az anyukához hasonlóan én sem vagyok híve a verésnek, de nálunk nem vált be, hogy "ez most fájt a maminak". Ilyenkor még egyszer megüt, és látom rajta, hogy provokálni akar.
Ha a dackorszak ellen nem is tudok tenni semmit, hogyan szoktassam le arról, hogy verjen minket?

A dackorszak megjelenése a fejlődés folyamatában teljesen normális, ha nem lenne, az lenne a baj! Tehát ne keseredjen el, próbáljon úgy viszonyulni hozzá, mint a gyermekbetegségekhez, túl kell rajta lenni. Könnyebb lehet ezt megtenni, ha kicsit többet tudunk a dackorszakról. A gyermek fejlődésében akkor következik be, mikor "ráébred" arra, hogy önálló akarattal, cselekvési szabadsággal rendelkezik, tehát megtehet dolgokat, vagy éppen nem tesz meg valamit. A gyermek akkor tanulja meg helyes módon használni a cselekvési és akarati szabadságát, ha próbálgatja azokat, ami nekünk, szülőknek kevésbé örömteli, nagyon fárasztó dolog. A gyermeknek a próbálgatás során meg kell tapasztalnia, hogy meddig mehet el, hol állít elé korlátokat a környezete. A korlátokat azonban csak úgy tudja megtapasztalni, ha folyamatosan feszegeti azokat, vagyis ez a korszak non-stop "határsértés". A gyermeknek biztonságérzetéhez szüksége van a korlátokra.
Az Önök esetében is határ-próbálgatásról lehet szó, amikor nagyon határozottan, meg kell vonni a korlátokat: egy gyerek nem ütheti meg a szüleit. Próbálkozzanak meg a következővel: a legközelebbi esetben, ha ütni akar a gyerek, vagy megütötte Önöket, határozottan fogják meg a kezét, és szigorúan szóljanak rá úgy, hogy érezni lehessen hangjukon is a neheztelést. Amennyiben földre veti magát, fetreng, legcélszerűbb nem foglalkozni a dologgal, menjenek ki a szobából. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy a szülői figyelem felkeltésének nem ez a módja, amellett vannak dolgok, amit meg kell tennie szülői utasításra. Tehát, ha elmúlt a roham, újra kérjék meg, hogy tegye meg a kérdéses dolgot. Segít, ha együtt, Önnel közösen végzi el a "nem szeretem" feladatot. Fontos, hogy ne engedjék el a feladat - eleinte legalább részbeni - teljesítését, tehát célszerű olyat kérni a gyerektől, amit biztosan meg tud tenni. S még valami: ez a túlzott reakció a gyermek részéről, a szülői figyelem ilyen formában való elérése jelezheti, hogy a gyermeknek több odafigyelésre, együttlétre, több foglalkozásra van szüksége. Tehát, azzal egy időben, hogy megtanítják vele, hogyan nem lehet elérni azt, hogy a szülők figyelmét magára vonja, azt is meg kell neki mutatni, hogyan érheti el, hogy a szülei csak rá figyeljenek. Próbáljon arról is gondoskodni, hogy a gyermek érvényesíthesse akaratát, tehát, ahol lehet, kínáljon fel számára választási lehetőséget. (legjobb, ha két dolog közül választhat).
Izsó Ildikó

Kérdés:

Hogyan tudom a két és fél éves gyermekemet fegyelmezni, ha a testi fenyítést elutasítom?
Fiunk kedves, kiegyensúlyozott gyerek, aki mindig is jól kezelhető volt. Soha nem a tekintélyelvűség uralkodott nálunk, nem volt a szülői szó szent, inkább mindent igyekeztünk megértetni és elfogadtatni vele, s próbáltunk akkora szabadságot biztosítani neki, amekkora csak lehetséges. Ha nem akart fogat mosni, azt mondtuk jó, de tudnia kell, ha nem mossa meg a fogát, a manócska belemászik, és lukat kalapál a fogába, ami bizony fáj. Ekkor persze ő kérte, hogy mossuk meg a fogát. Minden konfliktust hasonló trükkökkel próbáltunk kezelni, s büszkék voltunk magunkra, hogy milyen jól sikerült. A testi fenyítést nem tartom helyesnek, s megfogadtam, bebizonyítom e nélkül is kezelhető és nevelhető egy gyerek. Most azonban teljesen el vagyok keseredve, fiammal nem tudok, mit kezdeni, csak a tehetetlenségemet élem át nap mint nap. Talán a dackorszak teszi, de egy ideje szándékosan ellenkezik, s nem lehet rávenni, hogy megtegye amit kérünk. Minden nap ismétlődnek a konfliktusok, s ezek között a legnagyobb az ebéd utáni alvás. Hozzá kell tennem, hogy születésétől fogva éber babának számított, aki mindig jóval kevesebbet aludt, mint kortársai, de azt hiszen itt most nem ez a lényeg. Nem tudom, mit tegyek, amikor a megszokott rend szerint lefektetem, megpuszilom, megszeretgetem és kijövök. Soha nem aludt el könnyen, néha többször is be kellett menni, vissza tenni az ágyba (pici kora óta heverőn alszik), de 1-2 órán belül, komolyabb veszekedés nélkül elaludt. Most viszont kijön a szobából, nem akar lefeküdni. Próbálok beszélni vele (megkérdezem ő most szófogadónak tartja-e magát, ajándékot vagy virgácsot érdemel), majd büntetést kitalálni (alvás után nem játszok vele, nem megyünk oviba, nem nézhet mesefilmet...stb), majd egyre türelmetlenebb leszek, felemelem a hangom, közlöm, hogy dühös és szomorú vagyok, újra és újra visszaviszem. Ő mindenre reagál, sír, hogy ne legyek dühös és ő alszik, két perc sírás után azonban újból kijön és szó szerint az arcomba nevet. Látom rajta, hogy várja, "na most mit csinálsz", provokálja a konfliktust. S ez így megy minden nap 1-2 órán át, amíg el nem fárad és egyszer csak elalszik. Én pedig gyötrődöm, mert látom, hogy a fiam próbálgatja, hogy meddig mehet el, de úgy érzem, teljesen tehetetlen vagyok. Nem tudom, hogy ez a dackorszak, s majd javul a dolog, vagy alapjaiban elrontottunk valamit, és most ennek a levét isszuk. Mi tévők legyünk?

Ne keseredjen el, mert az, amit leírt, valóban a dackorszak következménye. A dacos, mindenben ellenszegülő kisgyermekkel valóban nagyon nehéz, hiszen a szülő és a saját akaratának és érvényesülésének a korlátait próbálja kitapogatni akkor, amikor valamit nem akar, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon szeretne valamit. A dackorszakot mutató gyermek nevelését alig lehet konkrét tanácsokkal segíteni, hiszen minden családban más dolgot tekintenek fontosnak és az életmódjukhoz valószínűleg az felel meg a legjobban. Csak általános szempontokat tudnék megemlíteni, de hátha ez is segít. Szerintem azt kell elsősorban eldönteni, hogy amivel a gyermek dacol, az valóban nagyon fontos-e. Ha igen, akkor a szülőnek nagyon határozottnak, következetesnek kell lenni, és el kell érni, akár büntetéssel is, persze nem durva eszközökkel, hogy a gyermek megtegye, ami ésszerű és fontos. Ilyenkor persze az is fontos, hogy a szülői harag ne kemény elutasítás legyen, hanem feloldható érzés, amit akár a gyermek is ki tud békíteni. Ha nem olyan lényeges a dacosság tétje, akkor lehet engedni a gyermeknek, illetve feltételt lehet szabni, olyat, amit a gyerek teljesíteni tud, hiszen az is fontos, hogy a gyermeki akarat, önérvényesítés ne sérüljön meg. Ha az akarat kifejezés, akarat érvényesítés sérül, akkor akarat és éngyenge lesz a gyermek, aki később is önállótlan, bátortalan, bizonytalan lesz, vagy éppen az ellenkezője, túl makacs és csökönyös. A neveléslélektani kutatások azt igazolják, hogy ha úgy büntetik a gyermeket, hogy a személyiségét, önbecsülését nem sértik meg, és a hibázás ténye, a büntetés oka a gyermek által belátható, és a büntetés mértéke arányban áll az elkövetett cselekedettel, akkor ez nem okoz sérülést a gyermek fejlődésében, sőt, segít megtanulni a szabályokat, a szülői ésszerű elvárásokat. Kisebb korban még az is fontos, hogy a büntetést ne halasszuk későbbre, mert akkor a gyermek nem fogja megérteni, hogy miért is kapta az elmarasztalást. A büntetés nem ellentéte a szeretetnek, sőt, ha a szülő igazán felelős a gyermeke egészséges fejlődéséért, akkor azt is meg kell neki tanítani, hogy mit szabad és mit nem, és ezt sokkal könnyebb olyan szülő-gyermek kapcsolatban megtanulni és megtanítani, ahol jó kapcsolat van a felek között, hiszen a haragot és a dacot fel tudja oldani a kölcsönös szeretet, a bizalom, egymás elfogadása. Még egy biztató dolog: szerencsére a dackorszak valóban elmúlik, és lassacskán most is könnyebb lesz majd, hiszen sok mindent megért majd a kisfia, és így jobban lehet arra támaszkodni, hogy előre figyelmezteti őt a rá nézve kellemetlen következményekre, illetve, ő ígér meg valamit, amit be is tud tartani. vagy a következő lapon.

Kérdés:

Babám egy éves lesz.
Édesanyám - pszichológus diagnózisa - skizofreniaban szenved. Én nem ismerem ezt a betegséget, csak annyit tudok, hogy édesanyámmal lehetetlen kijönni, rendkívül labilis személyiség. Szóval én nem merem rábízni a babát, természetesen nem akarom eltiltani, elvadítani a nagyanyjától, de kettesben nem hagynám őket, őszintén szólva nem lennék nyugodt. Hangulati hullámzásai nem biztos, hogy egy baba hasznára válnak.
Túlzott az aggodalmam ?

Csak megerősíteni tudom abban, amit írt, nem túlzott az aggodalma, hiszen valóban nem szabad az egy éves gyermeket kitenni egy nem egészséges lelki működésű nagymama hatásának, különösen akkor nem, ha a gyógyszert sem szedi, pedig a mai gyógyszerek valóban jó hatással bírnak, és jó állapotban tartják a betegeket. Természetesen abban is egyetértek, hogy nem kell a gyermeket a nagymama ellen nevelni, az Ön édesanyja nem tehet a betegségéről. Jóllehet azt nem írta meg, hogy milyen schizophreniáról van szó az édesanyja esetében, mégis, ahogy a gyermekkoráról nyilatkozott, annak alapján azt hiszem tényleg jobb, ha a nagymama csak egészséges felnőttek jelenlétében találkozik a kisgyermekkel. Azt tudom tehát javasolni, hogy a kisgyermeket nem bízzák rá a nagymamára, ugyanakkor érdemes lenne elérni, hogy az édesanyja rendszeresen szedje a felírt gyógyszert, hiszen akkor kellemesebbek lehetnének a családi találkozások, kevésbé kellene attól tartani, hogy a hangulatingadozások befolyásolhatják a kisbaba fejlődését, és a felnőttek közötti kellemesebb kapcsolat a kisgyermekre, sőt a családtagokra is jobb hatással lenne.

Kérdés:

Nagyobbik fiam áprilisban lesz 3 éves. Óvodába szeretnénk adni szeptembertől. Sajnos több problémánk is van ezzel. Kisfiam rettentően anyás, ami érthető is valahol, főleg mióta megszületett a kistestvére. Szeptemberben viszont ő már majdnem 3.5 éves lesz, testvére több mint 1, úgy gondoltuk nem kéne tovább várni vele. Csakhogy nagyon nem szereti a közösséget. És ez még enyhe kifejezés. A játszótéren akkor érzi jól magát, ha rajtunk kívül nincs senki ott, ha mégis vannak más gyerekek, a legcsöndesebb sarokban játszik, míg el nem mennek. Próbáltam baba-mama klubba vinni, ott közölte -sajnos szó szerint- "van gyerek, az nem jó". 1 éves kislánytól képes hazáig szaladni, ez is megtörtént már. Másik gondunk, hogy rettentően óvatos. Emiatt kissé ügyetlen. Megtudná csinálni, de nem meri megtenni. Az ugrálásra nem tudjuk rávenni. Azt mondja nem ugrál, mert elesik. Igazából meg sem próbálta még. Nem mászik fel sehová, nem futkos bárhol. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy annak örülnék, ha állandóan a fa tetejéről kellene lehoznom. Tisztában vagyok vele, hogy nem szeret csak úgy mindent kipróbálni, óvatoskodik. Ennek is meg van a jó oldala. Főleg ő olyan típus, aki aprólékosan szereti megfigyelni a dolgokat. Az alkatához is ez illik jobban, mivel vékony, testileg, lelkileg törékeny. Durvaságoktól megijed, hangosabb szótól is képes félni. Pedig azt sem mondhatnám, hogy elzárva élünk. Elég nagy a család, sőt van vele egykorú unokatestvére, akivel még együtt is lakunk, nap mint nap találkoznak. Attól tartok, bekerül az oviba és nem elég, hogy nehezen barátkozik, még meg is verhetik, ügyetlennek titulálják. A gyerek orvosunk azt ajánlotta várjunk az óvodával. Járunk mozgás fejlesztő játszóházba, ahol külön foglalkoznak vele, ott is ezt ajánlották. Mi viszont félünk, nem lesz neki egyre nehezebb az idő múlásával? És főleg, hogyan lehet segíteni ebben neki?

Az óvodába adás nálunk 3 éves korban szokásos, ennek azaz oka, hogy ekkor jár le a Gyes, aminek a megléte nagy eredmény. A 3 éves kor azonban nem azt jelenti, hogy akkor minden gyerek érett is az óvodára. Egyszer egy idős kolléganőm azt mondta, hogy az óvodába akkor kell beadni a gyereket, ha a kicsi akar odamenni. Talán az eddigiekből kiderült, hogy én is azt javaslom, várjanak még egy évet az ovival, s csak akkor próbálkozzanak. A gyerekek egy év alatt sokat változnak, még a zárkózottabb, társaságkerülőbb gyerekek is oldódhatnak. Egyébként csak az iskola előtti egy év ajánlott az óvodából, de még az sem kötelező, tehát az óvoda ajkár ki is maradhatna. Azt javasolnám Önnek, hogy várjanak még egy évet, s akkor is csak délig legyen oviban a fia. Az ott alvás kritikus pontja az óvodának, a gyerekek nagy többségének ez a kifogása az ovival szemben. A félnapos ovi megterhelő az otthon maradó anyukának, mivel általában ütközik a kisebb alvásával, de általában megszervezhető. Ennek a megoldásnak sok előnye van: a fia, egy évvel idősebben megtapasztalhatja a közösséget, de nem "dobják mély vízbe", vagyis nem egész napra kell elszakadnia az anyukájától. Az egy év alatt a mozgás és személyiségfejlődésben bekövetkező változások miatt a fia érettebb lesz a kortárscsoportba való beilleszkedésre, így sikeresebben is alakít ki majd kapcsolatokat.
Izsó Ildikó

Kérdés:

Panaszmentes kismamaságot követően, nagyon vártuk a gyermeket. Még a hasamban volt, beszéltem hozzá, verseket, meséket mondtam neki....
Nagyon korán, nem akarok túlzásba esni kb. 1 hónapos kora körül már figyelt a mesekönyv színes lapjaira. Hamar elkezdett gőgicsélni. Állandóan mozgásban volt. Nappal nem szívesen aludt, ez talán betudható a hasfájásnak is, de az éjszakák első naptól kezdve virrasztás nélkül történtek, ebbe az éjszakai szoptatást beleértve....
Nem mászott sokáig, csak az elért tárgyig, amire felkapaszkodhatott, és körülötte lépkedhetett. Azon a napon, amikor betöltötte a 9 hónapot, megtette egyedül az első lépéseket.
Az eltelt hónapok alatt, - hiszen állandóan együtt voltunk -, folyamatosan beszéltem hozzá, meséltem, mindenhol ott volt, ahol én. Nem volt gügyögés, s a normális beszédnek tudható be, korán elkezdett szavakat mondani, 8 hónaposan, kár-kár, keksz, apa .. És napról-napra több szót tudott.
Mivel munkahelyemre nagyon hívtak vissza, és sajnos a gyes nem igazán biztosította a megélhetésünket, ezért úgy döntöttünk, hogy 15 hónaposan szeptemberi kezdéssel Gábor megpróbálja a bölcsődét.
A beszoktatási 3 hét elég nehéz időszak volt, az elszakadás nehezen ment. A reggeli sírás után volt megnyugvás is, de alvás 10-20 perc. Ami otthon 2-3 óra. A gondozónő az első napokban nagyon kedves, segítőkész, de aztán eljött a családlátogatás ideje, s mikor ez megtörtént változott a magatartása is....
Egy-egy korábbi uzsonna közbeni érkezésnél kihallatszott, hogy hogyan beszél a gyerekekkel, s főként Gabi volt a célpont, mert folyton beszélt (a többiek még nem).
Sérelmeztem és elbeszélgettünk a gondozónővel, hogy talán más megközelítésből kellene a gyerekekkel beszélni, rendet kell tartani, de a 1,5 - 2 éves gyereket nem lehet katonaként nevelni.... Azért szóltam, mert már igazán rosszul esett, hogy minden egyes alkalommal amikor én mentem a gyerekért mindig azt mondták, hogy Gabi a rossz, és csak kizárólag ő, más gyerek olyan könnyen beszokik, nem sír, nincs vele gond....
Segíteni abban, hogy mit kellene tennünk, annak érdekében, hogy Gabi megszeresse a bölcsődét nem igazán tudtak. Javasolták, vigyem el pszichológushoz, mert ilyen nem igazán fordult elő a gondozónők 20 éves praxisában, hogy egy gyerek kb. 1-2 hónap után nem szokik be a bölcsődébe. A gyermekorvos nem javasolta a pszichológushoz való elvitelt, ő is volt bölcsődeorvos és tapasztalatokat is szerzett a gyerekek beilleszkedése terén. Azt javasolta, ha nem változik a helyzet inkább, próbáljak meg másik bölcsődét, mert már nem biztos, hogy a gyermek a hibás....Problémának tekinti a gondozónő, hogy a szatyrát nem adja oda senkinek, valamint egy-egy játék nem köti le hosszú ideig a figyelmét. Nem autózik, nem épít sokáig a legóval, az udvaron nem használja a lábbal hajtós motorokat, a homokozóban szórja a homokot.
Otthon mindez kicsit másként van. Le lehet kötni a figyelmét Gabinak, de inkább a felnőttek munkájának az utánzása tetszik neki. Fűnyírózik, kalapácsol, kávét főz, törölget, mosogat. Természetesen az Apa az, akivel épít nagy tornyokat, anyával homokozik, mesét mondunk....
Nagyon szeret a nagyszülőknél lenni, akik, vidéken és kertes házban élnek. Ott eteti az állatokat, fűnyírózik, beszélget a szomszédokkal, locsol, játszik az ott lévő gyerekekkel.
4 hét bölcsőde szünet volt, már előre rettegtem mi lesz az első napokban (hiába jártunk pontosan 1 évet). Beszélgettünk, hogy milyen érdekes lesz új épületben, új szobában kezdünk a szünet után, várják a gyerekek, a gondozó nénik. Válasz "Ne menjünk a bölcsibe, mert az nagyon rossz".
Az első nap olyan hisztériás ordítást rendezett, mikor beérkeztünk nem akart levetkőzni, átöltözni, bemenni. Megpróbáltam győzködni anyának mennie kell, dolgozni, de nagyon siet érted.
Mikor eltelt 10 perc mondtam Gabinak most már be kell menni, mert sietek, ezt meghallva nagy nehezen kijött a gondozónő és próbálta becsábítani a többiekhez. Én eljöttem s közben még messziről is hallottam mennyire sír. Ilyenkor facsarodik az ember szíve, és számtalanszor felteszem magamnak a kérdést milyen anya vagyok!
A másik bölcsőde gondolata is felmerült, de nem szívesen vesznek át gyerekeket évközben, a lakásunkhoz közelebb lévő bölcsőde egyszerre szünetelt a miénkkel, így még ismerkedésre, új helyre történő beszoktatásra sem volt lehetőség. Azért vittük ebbe a bölcsödébe mert mindeni dicsérte milyen jó.
Nem hibáztathatjuk a gondozónőket, hisz a mi gyerekünk, a mi génjeinket örökölte, valószínű mi is rontottuk el.
Olvastunk több helyen a hiperaktivitásról,- bár laikusak vagyunk - reménykedünk, hogy csak dackorszakról van szó és nem nagyobb problémáról.

Először is két dologgal kapcsolatban kell megnyugtatnom. Az első, hogy a gyermek biztosan nem hiperaktív, sőt, teljesen egészséges, jól fejlett, és mindent úgy csinál, ahogyan kell, beleértve a bölcsődei tiltakozást is. Erről majd mindjárt bővebben is írok. A második dolog, amivel kapcsolatban meg kell nyugtatnom az az, hogy Ön jó anya, jól neveli a gyermeket, nagyon sokat tud a gyermekről, a fejlődéséről, és az is látszik, hogy ezek nagyon fontosak Önnek. Ne tartson tehát attól, hogy elrontotta a kisfiút! A leírtak alapján úgy látom, hogy a gyermekkel semmi baj sincs, a kisfiú egyetlen problémája, hogy nem érzi jól magát a bölcsődében. A bizonytalanságérzet és a szorongás miatt nem tud a gyermek olyan színvonalon játszani, barátkozni, mint pl. otthon. Ahogy leírta, ez részben valóban összefügg a gondozók viselkedésével. Azért írom, hogy részben, mert egyrészt a felnőttnek, a gondozónak nagyobb tudása, képessége, lehetősége van arra, hogy a kisgyermek félelmein segítsen, hogy segítse a kicsi beilleszkedését. Másrészt azonban az is igaz, és itt szerintem erről van szó, létezik olyan, hogy egy felnőtt és egy gyermek nem talál egymásra, nem értik meg egymás érzelmeit, kifejezési módjait. (A bölcsődei beszoktatáskor egyébkén egyáltalán nem ritka a hosszú sírós időszak. Az anyától való elszakadás nagyon fájdalmas ilyen kicsi korban, de jó gondozói magatartással, szeretettel, jó bölcsődei légkörrel, és persze az anyai melegség biztonsága és a gyermek érzelmi és gondolkodásbeli változása mellett jól fel lehet dolgozni ezt az érzést. Hozzá kell rögtön tennem, hogy a gyerekek nagyon különbözőképpen éreznek és viselkednek egy ilyen helyzetben, és gyakran előfordul, hogy a három hét után is sír a kicsi a reggeli elváláskor.) Azt gondolom tehát, hogy legjobb lenne, ha mégis keresnének egy másik bölcsődét. Az e mellett szóló érveim a következők: megpróbáltak már a gondozókkal beszélni, de semmi nem változott, nem sikerült tehát változást elérni ott, ahol pedig leginkább lehetett volna, a felnőttnek nagyobb kompetenciája van abban, hogy ő változzon, változtasson, mint egy 28 hónapos gyermeknek. A kisfiú nem érzi ott jól magát, ez elég nyilvánvaló, ő viszont ezen a dolgon aligha tud változtatni. Azt tanácsolnám legszívesebben, ha mégis elvinnék ebből a bölcsődéből, hogy ne is intézményt keressenek, hanem gondozónőt, olyat, akiben Önök megbíznak, és akire szívesen rábízzák a kisfiút. (Ezt a fajta személy keresést javaslom egyébként az óvodával és az iskola alsó tagozatával kapcsolatban is.) Ha mégis úgy döntenek, hogy elviszik innen a a gyereket, akkor arra lehet készülni, hogy valószínűleg hosszabb időt vesz majd igénybe az új helyen, amíg a kicsi megtanulja, hogy létezik olyan hely az otthonin kívül, ahol szeretik és biztonságban van. Attól nem kell tartani, hogy ha innen elviszik, akkor az példaértékű lesz arra nézve, hogy az van, amit a gyerek akar. A gyerekek pontosan különbséget tudnak tenni a jó és a rossz hely között, és ha megtapasztalja, hogy egy másik bölcsi jó és érdekes, akkor idővel jól fogja ott érezni magát.

Kérdés:

Kisfiam két és fél éves, okos, érdeklődő. Rengeteg Gazdag Erzsi, Weörös Sándor verset tud fejből, ismeri az autómárkákat, összetett mondatokban beszél. Két hónapja bölcsődés, sajnos vissza kellett mennem dolgozni. Maga a döntés is nagyon nehezemre ment, a bölcsibe való beszoktatás alatt sajnos nem tudtam visszafogni magam, és sokszor én is sírtam a búcsúzkodásnál vele együtt. Kétszer volt eddig beteg, utána nagyon nehezen ment a visszaszokás, de a gondozónők elmondása szerint csak az elválásnál sír, utána már nem, játszik, eszik, sokat emleget, mikor érte megyek jókedvű, ugrik a nyakamba. (8-tól fél 5 ig van ott)
Az utóbbi egy hónapban azonban nagyon szófogadatlan lett. A bölcsiben állítólag nem vészes, itthon azonban szinte alig bírunk vele. Semmilyen rászólás nem használ, ha csinál egy rosszaságot és rászólok, hogy nem szabad, megtetézi egy másikkal. Dobál, tör, zúz. Olykor sajnos már előfordult, hogy tehetelenségemben ráütöttem a kezére, fenekére, de ez sem használ semmit. Kínomban ilyenkor beteszem a kiságyába, de persze szinte rögtön kijön, ha tízszer küldöm vissza akkor is. Ha csak rá figyelek, és vele foglalkozom, akkor még tűrhető a dolog, de ha közben mással is foglalkozom, nem bír magával. (Hozzá kell tennem , hogy a bölcsiben, gyakran találnak valamilyen kifogást, amiért nem lehet kimenni az udvarra, így nem igazán tudja, ki sem szaladgálni magát. Munka után próbálok vele minél többet levegőzni, de mostanában már este nagyon hideg van, esik az eső, így nem sikerül mindig. Hétvégén igyekszünk ezt bepótolni. )
Korához képest nagyobb termetű gyerek, és nagyon szereti a társait ölelgetni. Akik persze ezt nem akarják, meg fel is borulnak. Ezt csinálta már a bölcsi előtt is. De az utcán gyakran a szembe jövő idegenek elé is (főleg nagyobb gyereket), kiteszi a kezét, meg akarja ölelgetni őket. (Otthon nagyon sok köztünk (hármunk közt) a testi kontaktust, ezt nagyon szereti. Így nem értem, hogy miért van szüksége erre.
Tegnap szólt a gondozónő, hogy elalvás előtt hasra fekszik, két kezét a nadrágjához szorítja a fütyijénél (még pelenkás) és úgy emelgeti a csípőjét sokáig. Nem szólt rá, és úgy beszéltük meg, hogy ez így is marad, és este otthon is elkezdte az esti ágyban való, elalvás előtti beszélgetésnél. Ez aggaszt egy kicsit.
A szobatisztaságot soha nem erőöltettem, ez látszik is, mert még mindig állandóan pelenkát hord. A bölcsiben rendszeresen bilire ültetik őket, hol engedi hol nem, otthon szinte soha. Viszont, ha bekakilt, akkor már zavarja, nem hajlandó leülni, de sokszor azt is csak sokára engedi, hogy tisztába tegyem.
A kérdésem: Kell-e foglalkozni, a "maszturbálással"? Hogyan kezelhetem a rosszalkodását?
Általában véve úgy érzem, hogy rossz hatással van rá a bölcsibe járás. Ha nagyon nagyon muszáj, mert a fejlődése, lelki állapota ezt teszi szükségesség, akkor az óvodáig vissza tudok menni gyesre. Szükséges?

Az otthoni rosszalkodás gyakran előfordul azoknál a gyerekeknél, akik napközben valamilyen intézményben (óvoda, bölcsőde) vannak, ahol egész nap szabályoknak kell megfelelni, vagyis jó kell viselkedni. Érthető, hogy otthon egy kicsit elengedik magukat, rosszalkodnak. Az otthoni rosszalkodásnak oka lehet az is, hogy a fia így fejezi ki a neheztelését, amiért el kell válnia Öntől. Az esti rosszalkodásokkal eléri, hogy a számára fontos felnőttek figyelme állandóan ráirányuljon. Igaz, hogy ez nem a legjobb megoldás, de el kell ismerni, hogy nagyon hatékony. A fia új szokása a "fütyizés", önnyugtatás, önvigasztalás, a szeretett felnőtt távolléte miatti hiányt, feszültséget csillapítja így. Persze nagyon könnyen rá lehet szokni, hiszen kellemes élményt nyújt a fiának, ezért aztán már otthon is csinálja, amikor már Ön mellette van.
A levele végén azt kérdezi, menjen-e vissza erre a fél évre újra gyes-re? Nem szívesen adok konkrét javaslatot, mert a döntés következményeit, s ezzel a döntés felelősségét nem lehet átvállalni. Talán segít Önnek, ha néhány szempontot sorba veszek. Ha most újra otthon maradna, akkor fél év múlva egy másik közösségbe úgy is be kell majd illeszkednie a fiának, és újra csak el kellene válnia Öntől.
Azt is kérdezte, hogyan kezelheti az esti problémákat? A rosszalkodásokat türelemmel és következetességgel lehet csak kordában tartani. Ha büntetésre szánta el magát, akkor abban legyen következetes, vagyis küldje be a szobába a fiát, ahonnan csak akkor jöhet ki, ha megnyugodott. A kézre, popsira verés csak az Ön feszültségét vezeti le, a fiánál előbb utóbb elveszti hatékonyságát, ráadásul az embernek mindig lelkiismeretfurdalása van a popsira verések után.
A "fütyizés" esetében a figyelemelterelés lehet a megoldás, vagyis adjon a fia kezébe valami nézegetni valót, pl. fogja a könyvet a mesénél. A tiltás nem vezet eredményre, mert csak felhívja a figyelmet a cselekedetre, ráadásul a tilalom betartását sem lehet ellenőrizni, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor egyedül van a fia. A lehető legtermészetesebb hangon kérje meg, hogy hagyja abba amit épp csinál, forduljon hanyatt, vagy üljön az Ön ölébe, mert mesélnek. Bármit ki lehet találni, amit a helyzet hoz, a fontos, hogy természetes legyen (a gyerekek roppant érzékenyek a titkokra, azonnal megérzik, ha a felnőttek valamit el akarnak hallgatni).
A szobatisztasággal várhatnak nyárig, akkor gyorsan és főleg konfliktusmentesen lehet a fiát leszoktatnia a pelenkáról. A bölcsiben lehet, hogy előbb is eredményt érnek el, beszélje meg, hogy semmiképp se erőltessék a fiát.
Otthon próbáljon meg minél többet a fiával lenni, ha csak teheti, tartsa maga mellett, beszélgessenek, vagy vonja be a munkájába. A tiltással legyen határozott, következetes. A jó viselkedésért pedig mindig dicsérje meg, akár többször is egy nap.
Izsó Ildikó

Kérdés:

Férjemmel Hollandiában élünk de külön városban dolgozunk így csak a hétvégeket tudjuk együtt tölteni. A nehézségek ellenére kapcsolatunk harmonikus, nagyon szeretjük egymást. Mindent megpróbáltunk, hogy egy városban, együtt élhessünk, sajnos ez a vágyunk egyelőre nem teljesült.
Jelenleg hat hónapos terhes vagyok, és kisbabánk jövőjével kapcsolatban több kérdés is felmerült bennünk.
Mindkettőnk számára nagyon fontos, hogy magyar anyanyelvű legyen gyermekünk, és ezért én mindenképpen magyarul fogok vele beszelni. A szerződésem azonban nem engedi meg hogy három hónapnál tovább otthon maradjak vele így korán bölcsődébe fog járni, ahol hollandul fognak hozza szólni.
Nem aggódom a kétnyelvűség miatt, mert több ismerősöm gyereke is nagyon jól alkalmazkodott a kétnyelvű környezethez. Azonban felmerült bennünk, hogy esetleg a férjem angolul beszéljen a csöppséghez, ami egy harmadik nyelvet jelente. Tekintettel arra hogy mindkettőnknek meg kellett küzdeni a nyelvtanulás nehézségeivel, szeretnénk ha minél több nyelvet tudna elsajátítani, de nem akarjuk teljesen összekeverni. Számomra az is nagyon fontos, hogy jó kapcsolat alakuljon ki a pici és papája között.
Így a tanácsát szeretnénk kérni abban, hogy hallott-e már háromnyelvű környezetről, és hogy ez mennyire nehezítené meg vagy zavarná össze a pici beszédtanulását.

A három nyelvűség valóban ritka dolog, én sem sok beszámolót olvastam róla. A beszédfejlődés csak egyéves kor után indul meg, s nagy egyéni különbségek vannak a gyerekek között. Van aki már másfél évesen szavakat mond, két évesen folyékonyan beszél, míg a másik két és fél éves koráig nem mond csak egy-két szót. A többnyelvű környezet valószínűleg befolyásolja a nyelvelsajátítást, szinte biztos, hogy keverni fogja a szavakat, kifejezéseket a kicsi. Valószínűleg azon a nyelven szólal meg először, amelyiket a leggyakrabban hallja.
A levelében van egy pont, amit csak érint, mégis fontosnak tartom, hogy reflektáljak rá. Ez az, hogy csak három hónapig marad együtt a kicsivel, ezután bölcsibe kell, hogy adja. Nem írt a részletekről, arról, hogy mi a munkája, s miért van ez a szigorú szabályozás, ami csak három hónapot engedélyez az anyának. Mindenhol azt hangsúlyozzák, hogy a gyermek életében az első év a legfontosabb, hogy a kötődés, ami majd a későbbiekben mintaként szolgál a gyermek számára, kialakuljon. Gondolom, nyolc órában dolgozik, ami nagyon sok egy ilyen kicsinek. Szoptatni sem tudja majd, nem tartom valószínűnek, hogy 4 óránként elengednék egy-egy órára. Gondolják át a férjével, hogy a gyermekük életében az első évet nem tudják visszahozni, az első mosoly, az első gügyögés nem Önöknek szól majd, hanem a gondozónőnek. Innen nézve az anyanyelv sem kérdéses, az a holland lesz. Ugyanis nem az a gyermek anyanyelve, amit az anyukája beszél, hanem az, amit először elsajátít.
Végül még egy gondolat. A nyelvelsajátítás valóban nehéz, fáradtságos munka, magam is átéltem-átélem, amikor a szavakkal, a nyelvtannal birkózom. Mégis úgy gondolom, hogy nem akkor indítják optimális feltételekkel a gyermeküket az életben, ha már fél évesen három nyelven tudja azt mondani, hogy asztal, hanem akkor, ha biztos, stabil, érzelmi támaszt adó egész családban cseperedhet fel. A fejlődés folyamán ugyanis vannak vissza nem hozható periódusok, amelyek ha elmúlnak, pótolni sem lehet azokat, ilyen a már említett kritikus egy év. Az egyéni szakmai karrier, a pénz valóban fontos tényezők az életben, kérdés, hogy amit most elmulasztana, az a jövőben pótolható lenne-e?
Elnézését kérem, ha esetleg kellemetlenül érintette a válaszom, de úgy diktálta a szakmai tapasztalatom, hogy felhívjam a figyelmét erre a kérdésre.

Izsó Ildikó

Kérdés:

7 hónapos kisfiam mellé kiválasztott baby-sitter anyanyelvi szinten beszél németül. Ön szerint érdemes-e, ill. hasznos-e ezt a lehetőséget kihasználni és a baby-sittert arra kérni, hogy ezen a nyelven kommunikáljon fiammal? Hétköznapokon, napi 6 órában lesz a gyermekkel, a baba a hétvégén és hétközben a délután 2-3 óra utáni időszakban mindig velem, ill. a férjemmel van. Mi magyarul beszélünk vele, ill eddig is kizárólag így beszéltünk hozzá. (Én elég magas szinten beszélek németül, de nem anyanyelvi szinten.) Kérem, hogy írja meg véleményét arról, hogy használok-e azzal a gyereknek, ha már ilyen korán elkezdem idegen nyelvre "tanítani" vagy gondot okozok-e ezzel és nehezítem a magyar nyelv elsajátítását?

Levele alapján úgy gondolom, jót tesznek a kicsinek, ha a rá vigyázó német anyanyelvű lány a saját nyelvén szól a kicsihez. Természetesen nem árt, ha tud valamennyit magyarul is, mert eleinte, amikor megindul a beszédfejlődés, szükség lehet a magyar szavakra is. Az, hogy a kicsi korán megszokja az idegen nyelv hangzását, esetleg beszél is majd németül, a későbbiekben nagy előnyt jelent számára. Mindez akkor lesz igazán sikeres, ha a baby sitter hosszú ideig állandó marad, stabil kapcsolatot, személyt jelentve a kicsi életében.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Egy 17 hónapos kislány szülei vagyunk, aki nagyon szépen fejlődik, most van abban az időszakában, amikor már részben vagy egészen érti, hogy mit szeretnénk tőle, illetve ő is tudatni képes szándékait, vágyait. Jelenleg, illetve várhatóan két-három évig Finnországban fogok dolgozni, ahol természetesen velem van a feleségem és a lányka is. Nemrég merült fel a feleségemben az a gondolat, hogy Ő is dolgozni szeretne, aminek kapcsán adódik az a kérdés, hogy hol helyezzük el a gyereket. Azt szeretnénk tudni, szakértői szemmel mit tart kedvezőbbnek: egy finn nyelvű óvodát (bölcsődét), ahol az első időben sajnos nem sokat fog érteni abból, ami körülötte történik, avagy keressünk egy olyan (lehetőleg magyar) személyt, aki ügyel rá addig, amíg mi dolgozunk.

A gyerekek nyelvi fejlődésével kapcsolatban ugyan ma még sok kérdés tisztázatlan, de az megfigyelésekkel is bizonyított, hogy a kicsi gyerekek meg tudnak tanulni két nyelven is beszélni úgy, hogy a tanulás egyidőben történik. Akkor lesz kétnyelvű a gyerek, tehát akkor tanul meg egyformán jól beszélni két nyelven, ha a szülőknek eltérő az anyanyelve, illetve ha nem anyanyelvi környezetben jár a gyermek pl. óvodába, bölcsődébe vagy iskolába. Elképzelhető, hogy ha finn óvodába vagy bölcsődébe adják a kicsit, akkor ez egy rövid időre megakasztja a nyelvi fejlődést, hiszen nemcsak a nyelv lesz neki idegen, hanem, ha jól értem, az a helyzet is, hogy először megy bölcsődébe, először válik el hosszabb időre az édesanyától. Kb. 2-2,5 éves kortól csökken jelentősen az a félelem, amit az anya távolléte miatt él át a kisgyermek, tehát ha eddig nem volt bölcsődés a kicsi, akkor talán ezt az életkort érdemes lenne kivárni. Ha azonban eddig is járt már bölcsődébe a kislány, illetve szereti a gyermektársaságot, nincsenek félelmei a mama távollétében (ebben is nagy egyéni különbségek lehetnek, mint annyi másban), akkor meg lehet próbálni Finnországban is ezt. A nyelvi fejlődés megtorpanása csak rövid ideig szokott jelentkezni a gyerekeknél, amit aztán nagyon hamar behoznak a következő időszakban, és a kicsikre jellemző módon nagyon gyorsan (kb. fél év, kicsiknél még rövidebb időszak is lehet, õk ugyanis többnyire utánzással tanulnak nyelvet) megtanulják az idegen nyelvet (gyermek nyelvet), és azt, hogy otthon magyarul beszélnek, máshol idegen nyelven. Az új nyelv elsajátítása, és az anyanyelv további fejlődése általában tehát nem okoz problémát a gyerekeknek, ugyanakkor komoly eszközt jelent a hasonló korú gyerekekkel való kommunikációban, játékban. Mivel arra számítanak, hogy hosszabb időt töltenek Finnországban, azt gondolom, jó lenne a kislánynak, ha sokat játszhatna gyerekekkel, vagyis, ha megtanulná a finn nyelvet, és finn óvodába, gyermekközösségbe járhatna. A gyermek nyelvi fejlődése tehát nem sínyli meg a másik nyelv megtanulását, pusztán emiatt nem szükséges hosszú távra szólóan magyar nyelvű gondozót vagy felügyelőt keresni a kislánynak. De, ahogy azt az előbbiekben is már leírtam, nemcsak a nyelvi fejlődés szempontjait érdemes végiggondolni, hanem a kislány eddigi tapasztalatait (jár-e bölcsődébe), életmódját, társas igényeit, a szülőkhöz való ragaszkodását.

Kérdés:

9 hónapos kisfiunkhoz feleségem születése óta spanyolul beszél. Nem anyanyelve ugyan a spanyol, és tudom, ilyenkor nem szokták javasolni, de számára nagy örömöt jelent ezen a nyelven kommunikálni és nagyon jól is beszéli (szakmája, élt is nyelvterületen felnőttként, és általában született spanyolnak nézik anyanyelvűek). Régóta készült arra, hogy a gyerekeivel spanyolul beszél majd, tud mondókákat, dalokat, vannak mesekönyvei, élvezettel tanul meg minden új szófordulatot, játékot. Én is megtanultam mellette a nyelvet annyira, hogy spanyol barátaival jól megértetem magam.
Ugye jól teszem, hogy támogatom ebben? A babával én persze magyarul beszélek, igyekszem minél többet foglalkozni vele. Egymás közt is magyarul beszélünk.

Leveléből arra következtetek, hogy itt élnek Magyarországon, vagyis a gyermekük itt fogja elkezdeni az óvodát és az iskolát. (Itt jegyzem meg, hogy nagyon irigylem a feleségét a nyelvtudásáért és a fiukat is, mert nagy előnnyel indul az életben!) Abból, hogy levelet írt nekem, arra következtetek, hogy mégsem biztos abban, hogy mindenben helyesen járnak el, s valahol igaza van. Addig, amíg a beszédfejlődés intenzívebb szakaszba nem ér, addig nem okoz semmi problémát a spanyol szó - azután sem - az egy éves kor elérésétől azonban jó lenne, ha a felesége is szólna magyarul a kicsihez. Lehet spanyolul is beszélni hozzá, fenntartani, fokozni az érdeklődését a másik nyelv iránt, de igazán optimális az lenne, ha itt Magyarországon magyarul tanulna meg először, s csak második lenne az idegen nyelv, amit ettől még optimálisan el tud majd sajátítani. A kétnyelvűen nevelt gyerekeknél megfigyelték, hogy kisebb a szókincsük, igaz viszont, hogy a gondolkodásuk rugalmasabb. Mivel itt Magyarországon fognak élni - leveléből legalábbis nem derült ki az ellenkezője - gyermeküknek szüksége lesz az árnyaltan elsajátított anyanyelvre. Egyszóval azt javasolom, hogy a felesége is kezdjen lassan magyarul is szólni a gyermekükhöz, legyen a magyar az anyanyelv, s emellett maradhatnak a spanyol dalok és mondókák is. Lényeges, hogy ne erőltessék a nyelvet, mert ezzel a későbbiekben könnyen kedvét szeghetik a kicsinek.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Két és fél éves kisfiam van, aki 2 éves korában már nagyon szépen beszélt, egész mondatokat mondott, ragozott. Úgy 3-4 hónapja elkezdte ismételni a szavak első szótagját, de akkor nem ijedtünk meg, mert hallottunk róla, hogy van ilyen életkori sajátosság, Szépen ki is nőtte, úgy 1 hónap alatt. Most azonban újra beszélési nehézségei vannak (kb. 6 napja) és az most sokkal rosszabb, szinte nem tud beszélni velem. "Nem" "mi ez?" ezeket gond nélkül kimondja, de ezen túl szinte semmit. Elkezdi a szót és gyakorlatilag "belefullad" nem is fejezi be. Most nem dadog, hanem inkább olyan mintha nem jönne ki hang a torkán, vagy begörcsölne a szája.
Ez is egy életkori sajátosság és el fog múlni, vagy forduljak szakemberhez és ha igen, milyen szakemberhez?
Fiam hogyan élheti meg ezt a dolgot, néha úgy veszem észre, hogy elszomorítja, hogy nem tudja elmondani, amit akar? Mit tegyek én, hogy segítsek neki?
Ha nem életkori sajátosság, elképzelhető-e, hogy amikor egyszer leesett a székről megsérült a beszédközpontja? Van-e lelki oka (én nem találtam lehetséges okot az életünkben)?

A kérdéseire a következő válaszokat tudom adni:
-         amit tapasztalnak, nem életkori sajátosság, ezért mindenképpen pszichológushoz kellene fordulniuk. Ajánlanám kiindulópontként a Nevelési Tanácsadót, ahol logopédus is dolgozik, akinek szintén jó lenne megnéznie a gyereket.
-         anélkül, hogy nem láttam a kisfiút, nem igazán tudom megmondani, mennyire zavarja a beszédében bekövetkezett zavar.
-         Ami a beszédközpont sérülését illeti: pontosan csak egy neurológiai vizsgálattal lehetne erre a kérdésre választ adni.
-         Ön mit tehet? Azt hiszem a legnagyobb segítség, amit a fiának adhat az, hogy szembenéz a problémával és mielőbb szakemberhez fordulnak, s ami a legfontosabb, a fia mellett áll és támogatja a vizsgálatok és a kezelések során.
-         Végül a pszichológiai okokról: mielőtt bármilyen zavar esetében pszichológiai okokat tételeznénk fel, mindenképpen ajánlatos a szervi kivizsgálás. Ezért feltétlenül menjenek el logopédushoz és neurológushoz is. Pszichológus felkeresését is ajánlanám, hiszen a kommunikáció zavara kapcsolati zavarokhoz vezethet, amelyek a későbbiekben a személyiség fejlődését károsan befolyásolhatják. Ebben pedig a pszichológus az illetékes.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam augusztusban lesz 3 éves, kb. 2 hete azt vettük észre, hogy ismételi a szavakat, főleg a szavak elejét. A "szakértők" azt mondták, hogy biztos valami trauma érte. Visszatekintettünk, de annyi változás történt, hogy a cumija lett megvonva tőle és a "hisztije" lett korlátozva. Okozhatja ez a dolog ezt a jelenséget, vagy máshol kell keresni a problémát? Ezidáig teljesen tökéletesen beszélt. Semmiféle beszédzavara nem volt.

A gyermekek kb.80%-ánál 2-3 éves korban előfordul a szótag vagy hangzóismétlés, ezt élettani dadogásnak hívják. A beszédfejlődés során ebben az életkorban a gondolatok sebessége és a beszédképesség még nincs összhangban. Fontos, hogy a környezet ne javítsa ki állandóan a gyermek beszédét, sőt ne is figyelmeztesse a hibára, mert ezzel elősegítheti az ismétlések kóros rögzülését. (Hagyják az egészet figyelmen kívül, mintha nem is lenne) Az élettani dadogás néhány hét vagy néhány hónap alatt eltűnik. Ebben az életkorban szakember segítsége csak akkor szükséges, ha a gyermek az első szótagokat görcsösen préseli ki. Az Ön leveléből úgy tűnik, hogy a gyermekénél észlelt probléma nem ebbe a kategóriába tartozik. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ne javítsák ki, ne figyelmeztessék a gyermeket a hibás beszédre, mert ezzel felhívják figyelmét a hibára. A gyakori javítgatás görcsössé teszi a gyereket és ezzel rögzíti a hibás szótagismétlést. Az Önök által észlelt tünet maximum félév, de általában már jóval hamarabb eltűnik.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Két és fél éves fiam egyik napról a másikra elkezdett dadogni. Előtte folyamatosan, mondatokban beszélt. Most pedig a szavak elejét, első szótagját többször megismétli. Az állapota hullámszerűen változik. Valamikor alig észrevehető, pár nap múlva pedig megint ötször, hatszor is nekifut a szavaknak. Szeptember 16.-án kezdődött. Mindjárt az első héten volt egy kritikus mélypont, amikor a gyerek szinte nem is beszélt, csak egyszótagos szavakat mondott, illetve mutogatott. Azóta ilyen nincs, jó kedve van, beszédes. Szeretnék tanácsot kérni, hova fordulhatnánk. Szükséges-e valamiféle terápia?

A beszédzavarok között kiemelt helyet foglal el a dadogás, ahol a beszéd folyamatossága sérül. A dadogó ember valamilyen belső gát következtében vagy a szókezdő mássalhangzót, vagy egy-egy szótagot ismételnek meg többször. A dadogás gyakrabban fordul elő fiúk, mint a lányok között, és gyakrabban válnak dadogóvá az elsőszülöttek, mint a testvérsorban később következő gyerekek. A dadogás általában két és hétéves kor között jelenik meg, 11 éves kor után általában soha.
Az okot még mindig kutatják, de megnyugtató magyarázatot még nem találtak. Részben az öröklésnek is tulajdonítják a dadogás megjelenését, bár nincs un. Dadogásgén, több elem együttes hatásaként alakulhat ki a dadogás.
Van egy magyarázat, ami számomra a legjobban elfogadható, ez Bloodstein nevéhez fűződik, aki sokat foglalkozott a dadogás kérdésével. Arra jutott, hogy a dadogó elővételezi (anticipálja), a kudarcot és az ebből eredő feszültség valóban a dadogás okozójává válik, megakasztja a beszédet. Az anticipációs küzdelem oka pedig az, hogy a felnőtt környezet valamilyen ésszerűtlen ok miatt folytonosan javítja, helyreigazítja a gyermeket. A korai életkorban, amikor a beszéd elakadása időnként még természetes, a folytonos javítgatás, kritizálás következtében a gyermek azt tanulja meg, hogy "beszélni nehéz". A beszédtevékenységéhez szorongás társul.
A legfontosabb feladat, főleg ilyen korai életkorban, nem is a dadogás kezelése, hanem a szorongás kialakulásának megakadályozása, ami nem egyszerű dolog. A dadogásnak akár oka, akár következménye, a szorongás minden esetben a dadogó gyerekek karakterisztikus jegyévé válhat, beindítva ezzel az elkerülő magatartást (a gyerek kerüli a beszédet, később a kapcsolatokat is). A legfontosabb szülői, pszichológiai feladat tehát, hogy ennek az elkerülő magatartásnak az elejét vegye.
A dadogó gyerekkel pszichológusnak, logopédusnak egyaránt foglalkoznia kell, hosszas munka eredménye a javulás. A fő feladatnak azonban a gyermek beszélő kedvének, önérzetének megőrzése kell legyen.
Az Önök esetében a dadogás még éppen elindult, ez lehet élettani, a fejlődéssel együtt járó folyamat is, még nagyon kicsi a fiuk, hogy ezt egyértelműen el lehessen dönteni. A legfontosabb, hogy ne javítsák ki a kicsi beszédét, ezzel ne vegyék el kedvét a beszédtől. Amennyiben 1-2 hónapon belül nem rendeződik a dolog, keressenek fel pszichológust. Megtalálják a Nevelési Tanácsadókban, ahova beutaló sem kell. Amennyiben ott indokoltnak látják, logopédust is bevonnak a kezelésbe.

Izsó Ildikó

A kérdések és válaszok egy részét a rovatban közzé tesszük.

Kérdés:

Kisfiam jan. 30-án volt 2 éves, tegnapelőtt hirtelen dadogni kezdett. Eleinte csak a le-vel kezdődő szavakat, ma már nagyon sokat dadog. Főleg, ha nagyon el akar mondani valamit. Láthatóan zavarja őt is. Egyébként szépen beszél, ráadásul egész nap, szinte megállás nélkül. Úgymond minden gondolatát hallani. Magáról még csak e/3-ban beszél. Lehet-e ez valami életkori sajátosság? Vagy valami rossz élmény érte? (ilyenre egyébként az elmúlt napokban nem emlékszem)

Az Ön által leírt probléma előfordulása többször tapasztalható a beszédfejlődés hirtelen felgyorsulásakor. Azoknál a gyerekeknél, akik hirtelen kezdenek el beszélni, a szavak kimondásának szándéka és a "technika" még nincs összhangban ez okozhat dadogást. A dadogás kialakulásáról több elmélet is született, de egyik sem ad kielégítő magyarázatot, valószínűleg azért, mert ugyanannak a tünetnek - dadogás - a hátterében számtalan egymástól jelentősen különböző ok is meghúzódhat. A statisztika szerint a fiúkat gyakrabban sújtja, többször fordul elő elsőszülötteknél, és az átlagos vagy a feletti intelligenciájú gyerekeknél többször fordul elő.
Fontos, hogy sose javítsák ki a gyereket, ha dadog! A javítgatás, a kisegítés a "valamit nem csinálok jól" gondolatát erősíti egyre jobban, a gyerek lassan félni kezd a dadogástól -hiszen szeretne a környezetének megfelelni, vagyis szépen, hibátlanul beszélni - egyre inkább figyel a dadogására, így egyre jobban dadog majd a görcsössé váló akarástól. Amit a környezet újra kisegít, ezzel megerősítve a "már megint nem sikerült" érzését, így a dadogás végül állandósul.
Megfigyelték, hogy éneklés, suttogás esetén nem fordul elő a dadogás, ezért tanuljanak sok dal, énekeljenek, így nő a gyerek magabiztossága. Mindig hallgassák végig, akármilyen nehezen is születik meg egy-egy szó, és még egyszer: ne vegyenek tudomást a dadogásról.
Az, hogy kisfia önmagáról egyes szám 3. személyben beszél természetes, az én személyes névmás megjelenése három éves kor körül tapasztalható.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kisfiam 2,5 éves, korán, a hangokat tisztán ejtve kezdett beszelni. Nagy szókincse van és változatos mondatszerkezetet használ. Egy dolgot mégis furcsállok. Az "én" személyes névmást nem magára, hanem arra a személyre használja, akivel éppen beszél. Önmagára pedig egyes szám második személyt használ. Már kb. egy éve így beszél. Szeretném tudni, szükség van-e arra, hogy valamilyen módon beavatkozzunk, vagy várni kell, míg kisfiam magától megtanulja a helyes használatot.

A leírtak szerint azt gondolom, hogy ha semmi más beszédbeli probléma nem jelentkezett eddig, akkor különösebb ok nincs az aggodalomra. Arról nem írt, hogy hogyan használja a személyragokat a kisfia, tehát nem tudom, hogy ez egy következetes megfordítás-e. A beszéd fejlődése során gyakran találkozunk avval, hogy a gyermek olyan nyelvtani szabályt alkot meg, ami nem felel meg a felnőtti beszédnek, és egy ideig ezt használja, majd lassacskán kijavítja, és a helyes szabályt kezdi használni. Előfordulhat, hogy ez is egy ilyen szabály. A nyelvi fejlődés egyik máig is megoldatlan problémája, hogy hogyan és miért fordítja meg a gyermek az én-te névmásokat, amikor pedig mindig ugyanolyan relációban hallja: a másik személy mond "ént", és ő mondja rám hogy "te". Ha semmi más fejlődési probléma nem látszik sem a játékban, sem a rajzban, sem másféle beszéd produkcióban, akkor nem jelent ez problémát, de ha néhány hónap múlva sem változna meg a beszéde, illetve más probléma is felmerül, vagy felmerült, akkor érdemes lenne pszichológiai vizsgálatra elvinni a kisfiút. A kérdéseket és válaszokat általában a rovatban közzé tesszük.

Kérdés:

Kislányom 2001. szeptemberben lesz 3 éves. Nagyon értelmes, mindent megért, megcsinál, amit mondunk neki, de sajnos nem beszél, egy-két szó kivételével. Mindent megértet velünk, amit akar, de inkább mimikával, mozdulatokkal, hangokkal. Próbálgatja kimondani a szavakat, de felcseréli a szótagokat, vagy a betűket. Van olyan betű, amit az egyik szóban tökéletesen kiejt, pl. DÉDI, de a saját nevét (DALMA) már úgy mondja MALMA. Sokat beszélgetünk vele, mesélünk neki, ő is nagy igyekezettel mesél a meséskönyvből, de halandzsa nyelven. 7 éves nővérével is sokat játszik, aki szintén sokat beszél hozzá. Nagyobbik lányom már 2 évesen hosszú meséket, verseket mondott el. Mindenki próbál nyugtatni, hogy egyszer csak beindul kisebbik lányom beszéde, de most már kezdek nyugtalankodni. Szeptembertől óvodába megy, és ettől is félek egy kicsit, mi lesz vele.

A beszédfejlődés hosszú és összetett folyamat, ahol nagyok lehetnek az egyéni különbségek. A hathónapos csecsemő már kezdi megérteni a beszédet. Először a gyerek a hanghordozás érzelmi színezetét különbözteti meg: kedveskedő hangra derűsen vagy örömmel reagál, szigorú, dorgáló hangra ijedt arcot vág, esetleg sírva fakad. 6-7 hónapos korú gyereket figyelve az a benyomásunk lehet, hogy érti a beszédet, ez azonban nincs így, mert a gyerek ilyenkor még a helyzetben tájékozódik, nem szavakat ért. A szavak tartalmi megértését, a tiszta beszédmegértést megelőzi a helyzeteknek a megértése, amelyeknek a beszéd egyik összetevője. A beszédmegértés folyamatának az a lényege, hogy a gyerek számára egyértelművé váljon, hogy egy adott hangcsoport változatos helyzetekben kapcsolódik egy és ugyanazon jelentéshez. A gyerekek eleinte megtanulnak egy szót, amely egyetlen tárgyat jelöl, világossá válik számukra, hogy minden szó egy konkrét dolognak a neve Ezután különféle helyzetekben lejátszódó, változatos cselekvések révén terjesztik ki ezt a megnevezést színben, nagyságban, formában különböző, de a cselekvés szempontjából hasonló tárgyakra. 16 hónapos kor körül az átlagos beszédfejlődésű gyerek 8-15 szót használ, ezek zöme "saját gyártású" (pl.aja=anya, nene=inni, nyem-nyem=enni, stb) a megértett szavak száma ennek többszöröse. 2-3 éves kor között gyorsul fel a beszédfejlődés, a második életév végén általában megjön a gyerek beszélő-kedve, rájönnek, hogy a kapcsolatteremtésnek a beszéd is eszköze lehet. A beszédfejlődés során nagyok az egyéni eltérések, akadnak gyerekek, akiknél csak a harmadik életévben következik be a fordulat. (Saját példa: a fiam 2,5 éves koráig egyetlen árva szót -még saját gyártásút sem - mondott, ezután kb. 8 hónap alatt folyékonyan megtanult beszélni.).
Önöknek azt javasolom, hogy még várjanak egy kicsit. Általában az a tapasztalat, hogy azok a gyerekek, akik nehezebben kezdenek beszélni, egy idegen közösségben, ahol nem értik meg tökéletesen a mutogatást, mimikát és hangokat, gyorsan el kezdenek beszélni. Még valami: a beszédfejlődés, beszédtanulás során természetes az Ön által leírt hangzócsere. Ne javítsák ki a gyereket, mert ezzel kedvét szeghetik.

Izsó Ildikó

Kérdés:

A fiam most 19 hónapos és megállás nélkül beszél. Bár ezt jobbára csak én értem, mert szinte csak első szótagokat mond, ami a kisebb probléma. A nagyobb az az, hogy szinte csak ajakhangokat (?) - p, b, t, c, ny - használ. Ha megpróbálunk hangokat utánozni, mondjuk a kígyó sziszegését, nem tudja megcsinálni. Ráér még a hangokat megtanulni? Vagy ehhez biológia fejlettség szükséges? Meddig lehet várni és mikor érdemes szakemberhez fordulni (ha szükséges egyáltalán)?

A nyelvelsajátítás hosszú folyamat eredménye, egyes kutatók szerint már a születés után megindul. Az első lépés a gagyogás, majd a szerepcserélgetős, párbeszéd jellegű interakciók a felnőttekkel. (Ez utóbbi, amikor a szülő utánozza a gyerekét, amikor a kicsi hangzókat "mond"). A 3 hónapos kor körül megjelenő gügyögést, a fél év körül megjelenő gagyogás váltja fel, amikor a csecsemő már csak az anyanyelvében előforduló hangzókat utánozza. A következő határ az egyéves kor, ekkor a beszédfejlődés fordulata következik be. Ez arról ismerhető fel, hogy a gyerekek mindig ugyanazzal a hangsorral jelölik ugyanazokat a tárgyakat. Ezek a hangsorok olyanok is lehetnek, amelyek a felnőttek számára is felismerhetők, de ez nem szükségszerű. (A kutya lehet vau-vau is, de lehet ga-ga is, a lényeg, hogy ugyanarra a tárgyra ugyanazt a hangsort használja a kicsi). Ezután már csak idő kérdése, mikor kezd el beszélni a gyermek. A fiúk általában később kezdenek beszélni, lassabban indul meg náluk a beszéd. Az egészséges, környezetében beszédet halló gyerek megtanul beszélni. Segíteni lehet a folyamatot, ha a közös játék, foglalkozás alatt megnevezik a tárgyakat, és a cselekedeteket is ( ez a baba, ez az autó. Itt a baba, tessék, stb.) Sokat segíthet a ritmikus, rímes versek mondogatása és az éneklés. Nagyon élvezik a kicsik, ha a ritmusra ringatják, mozgatják őket.
Végül egy saját tapasztalat: a nagyobbik fiam 2 és fél éves koráig semmit nem mondott, még a "ga-ga" is kimaradt, azonban mutogatással, jelzésekkel mindent megértetett a környezetével, még idegenekkel is. Ezután röpke fél év alatt "megeredt a nyelve". Egyenlőre tehát ne aggódjon, a többi hang is előkerül majd, fontos azonban, hogy ne erőltessék a gyereket, ne mondassanak vele ilyen-olyan hangokat. A nyelvelsajátítás bonyolult folyamat, még ma sem ismerik a teljes mechanizmusát, azonban sok belső, idegrendszeri kapcsolatnak kell kialakulnia, hogy meginduljon a beszéd. Ha nem erőltetik, nem kapcsolnak teljesítményt a beszédtanuláshoz, akkor az egészséges gyermek a maga idejében megszólal.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Az én fiam még "csak" 15 hónapos és ő sem beszél, illetve az egyetlen "szó", amit használ, az az, hogy "be" (=bekapcsolni a lámpát, betenni a kockát a dobozba, bemenni a szobába, szóval elég tág jelentésű). Ezt már több hónapja használja, de azóta nem igen fejlődött. Folyamatosan halandzsázik ugyan, olyan, mintha mondatokat mondana, de nincs benne egy értelmes szó sem. Utánozza a felnőttek hanglejtését is. Elég kevés hangot használ (b, p, m, n, f, v, t, k, g, ny és a, e, ö). Viszont nagyon sok mindent megért, egy ideig írtam, hogy hány szót ért meg passzívan, de 70 után feladtam. Egyszerűbb felszólításokat is megért, behozza, odaviszi, megmutatja, amire kérjük. Ezeket azért tudom ilyen pontosan, mert ez a szakmám (nyelvtanár vagyok). Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, az én gyerekem szólal meg legutoljára :-). Nemrég olvastam egy tanulmányt, amelyben azt írta egy gyermekpszichológus, hogy a beszédfejlődés késése az anyai gondoskodás és az anyával való kapcsolat függvénye is. Ettől kicsit megijedtem. Nem tudom, késlelteti-e az a kisfiam beszédét, hogy napközben, mivel heti két délelőtt dolgozom és időnként otthon végezhető munkát is vállalok, sokszor a dédnagymamája vigyáz a kicsire. Ő ugyan sokat beszél hozzá, énekelget neki, de talán ez mégsem olyan hatékony, mintha velem lenne? Amikor én foglakozom vele, igyekszem minél többet játszani és beszélni vele, mutogatom neki a tárgyakat, a képeket, formákat, színeket, stb. Ő érdeklődve hallgatja, mindent megmutat, de semmit sem hajlandó elismételni. Lehet, hogy érez rajtam valamilyen elvárást és "csak azért se mondja"?
A másik aggályom pedig az, hogy a családi veszekedések mennyire hatnak ki egy gyerek beszédfejlődésére. Sajnos az én és a párom családja közt sok az ellenségeskedés és ez időnként a gyerek szeme láttára zajlik. Ilyenkor ő nem mutat különösebb érdeklődést, de nem tudhatom, mi zajlik le benne.
Tudom, hogy korai kétségbeesni, hogy nem beszél még, csak sajnos a környezetünk sem túl kedvező ilyen szempontból. A legtöbb ismerős gyerek (fiú is, lány is) egy éves kora körül már beszélt (egy-két szót). Ezek az ismerős anyukák (akik szinte egész nap a gyerekükkel vannak), meg vannak róla győződve, hogy ez az ő érdemük és sajnálkozva kérdezgetik, hogy vajon miért nem beszél még mindig az én fiam. Aki ráadásul a korához képest még kimondottan nagy termetű is, úgyhogy a jóindulatú nénikéktől is megkapjuk az utcán, hogy "ekkora gyereknek már beszélnie kéne".

Szeretném megnyugtatni, ne aggódjon, fia remekül halad a beszédfejlődésben. Nagyon sok szót ért, és a kimondott hangok száma is megfelel a korának. A leveléből nem derült ki, hogy a kollégám milyen összefüggésben mondta a beszédfejlődés és az anyai gondoskodás hiányának kapcsolatát. Valószínűnek tartom, hogy jóval későbbi életkorban jelentkező beszéd hiányra/zavarra gondolhatott. A gyermekek általában 1-1,5 éves korban mondják ki az első szavakat, de ez egészen 3 éves korig(!) kitolódhat. Annak, hogy mikor szólal meg egy baba, számtalan oka van. Pl. a fiúk később kapnak kedvet a beszédhez, a lányok előbb szólalnak meg. Saját tapasztalatom is, hogy éppen az odafigyelő, a gyermek kommunikációját -ami nem azonos a beszéddel .- jól megértő környezetben a gyerek később érzi szükségét a szavak használatának, hisz a jelzéseit, akár hangokat, szótöredékeket "mond", akár mutogat a környezet pontosan azonosítja. Egyszóval ne aggódjon, egyrészt nincs semmi baj, másrészt ráér még a fia a beszéddel. Ne erőltesse, bízza rá, az egészséges gyerek "tudja" mikor jött el az ideje a beszédnek. (További megnyugtatásként: a lányom, aki harmadik gyermekünk, egy hónap múlva két éves lesz és talán két-három hete kezdett el szavakat mondani, most kb. 10 szót használ, mindent megért és nagyon jól megérteti magát a környezetével.)
Egyszóval ne aggódjon, sem a munkája, sem a dédnagymama felügyelete nem befolyásolja a beszédfejlődést. Az a szempont, hogy ha nem az anya van a kicsivel, akkor lehetőleg mindig ugyanaz a személy vigyázzon rá, Önöknél teljesül. A dédi biztosan odafigyelve, kicsit talán visszafiatalodva gondozza a kicsit. Az Ön és férje családja közötti diszharmónia már fontosabb, bár egyelőre közvetlenül még nem érinti a fiát. Áttételesen azonban igen, hiszen az ellentétek következtében a felnőttekben keletkező érzelmi feszültséget már nagyon korán érzékelik a gyerekek. Amennyiben nem tudják megtalálni, feloldani vagy mérsékelni a konfliktusok forrását, próbáljanak valamilyen más megoldást találni. Ennek a baba későbbi fejlődése szempontjából lenne jelentősége.
A "jóakarókkal" ne törődjön, próbálja figyelmen kívül hagyni a megjegyzéseiket. Még egyszer: nyugodjon meg, a kicsi beszédfejlődése rendben zajlik.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Arra szeretnek választ kapni, hogy mikor KELL és hány éves korban AJÁNLOTT óvodába adni a gyermeket? Kislányom most két éves, de nem tervezzük 3-4 éves kora előtt oviba adni. Arra gondoltunk, hogy esetleg játszóházba elvinnénk, de úgy hogy én is ott maradok vele. Szocializálás szempontjából melyik az a kor amikor el kell kezdeni az ovit?

A magyar óvodapedagógia világhírű, az óvónők nagyon jól képzettek, bár az óvoda intézményét az hívta életre, hogy a nők munkába álltak, a gyereket valahova vinni kellett. A gyermeket nem KELL óvodába adni, bár a jogszabályok a nagycsoportos, úgynevezett iskola előkészítőt javasolják. Személy szerint én is javaslom, hogy a nagycsoportot közösségben töltse a gyerek, mert a közösség működésének szabályai vannak, amit jó, ha még az iskola előtt sajátít el a gyerek. Meg kell tanulnia a felnőttől függetlenül megtalálni a helyét a közösségben, tudnia kell kapcsolatokat, barátságokat kialakítani. Az, hogy mikor ajánlott az óvoda kezdése, függ a gyermek személyiségétől. Egyszer azt hallottam, hogy akkor kell óvodába adni a gyereket, amikor menni akar. Ezt persze csak nagyon ritkán tudják a szülők megvalósítani, többnyire valamilyen külső kényszer miatt a megszokott időben, három évesen kezdi a legtöbb gyerek az óvodát. Engedjen meg egy személyes tapasztalatról szóló beszámolót: mi három gyermeket nevelünk, ebből kettő már kapcsolatba került az óvodával. A legnagyobb fiam csak az iskola előkészítő nagycsoportot járta, sosem szeretett óvodába menni, annak ellenére, hogy az óvónőjéhez mind a mai napig - most másodikos - rendszeresen bejár. Azért nem szeretett az oviban lenni, mert nem volt barátja, olyan igazi, "csak mi ketten" barát. Egy kialakult közösségbe került, ahol a gyerekek nagy részét egy vagy kétéves közös előélet kötötte össze. Nehezen találta meg a helyét az óvodában, pedig nagyon könnyen teremt kapcsolatot, általában Ő a kezdeményező. Az iskola első éve is kínlódás volt, nem a tanulás miatt, hanem azért, mert nem szerzett rutint a közösségben való viselkedés, az ott érvényes "játékszabályok" alkalmazásában. Most másodikban jött egy új osztálytárs, akiben a fiam megtalálta a barátját, nincs is semmi probléma az iskolába indulással reggelente. A második fiamat már háromévesen óvodába adtuk, de nem bírta, korai volt még neki. Így egy év kihagyás után a középső csoportban kezdett újra, a beilleszkedés zökkenőmentes volt, megérett a közösségre. Most nagycsoportos, már élvezni tudja a társaságot, tisztában van a szabályokkal, nem szorong, felszabadult.
Ezek az én tapasztalataim, nem általánosíthatók. A gyerekek egy része, főleg, ha van nagyobb testvérük, hamarabb megérik a közösségre, míg az elsők szerintem később kívánkoznak el az anyjuk mellől. A játszóházat mindenképpen javaslom, bár ott az anya jelenléte miatt más az élménye a gyereknek. A középső csoporttól ajánlom az óvodát -ha ezt megengedhetik a szülők - ugyanis akkor még zökkenőmentesen be tud illeszkedni a közösségbe, így könnyebbé válik az iskolakezdése is.

Izsó Ildikó

Kérdés:

Kislányom 13 hónapos, már 2 hónapja jár, viszont az ismeretségi körünkből sokan azt mondják, már beszélnie kellene - legalábbis néhány szót. Rengeteget mesélünk, énekelünk neki. Bár a mesekönyvet általában fordítva tartja. A maga saját kis nyelvén rengeteget karattyol, de értelmes szavakat még nem mond. Ha bármit mondunk neki megérti, és meg is teszi. Lehet-e valami gond, vagy majd csak később lesz a beszédből valami.

A 13 hónapos kislány beszédfejlődése éppen megfelel a szokásos és normális beszédfejlődési ütemnek. Az, amit az ismerősök hiányolnak, az első egy-egy szó megjelenése, a 10-18 hónapos kor közötti életszakaszra tehető, ami azt jelenti, hogy ezen a 8 hónapos időtartamon belül bármikor is jelenik meg az első szó, teljesen normális és egészséges beszédfejlődési ütemnek tartható. Amit a Ön kislánya most produkál, a halandzsabeszéd, vagyis egyfajta intonációval kísért értelmetlen sorrendje az össze-vissza illesztett szótagoknak, az is azt jelzi, hogy normális, és az átlagnak megfelelő a kislány "beszéde". A gyerekek fejlődési üteme nagyon eltérő, az egyik gyerek 12, a másik 15 vagy 18 hónapos korban ejti ki az első szót, ennek azonban nincs különösebb szerepe a későbbi beszédfejlődésben akkor, ha ez belül van az előbb említett "normális és egészséges" sávon. Ne nyugtalankodjanak tehát, a kislány azt teszi, ami az életkorának megfelel, és nem is lehet mással segíteni ezt a fejlődést, mint amit egyébként nagyon helyesen tesznek is: beszélnek hozzá, beszélgetnek vele, könyvet "olvasnak".

Kérdés:

Kislányunk fél éves, érdeklődő baba. Az elmúlt egy hónapban furcsa szokást vett fel: nagyon erős hangon sikít és kiabál. Így például elég kellemetlen a babakocsizás is, mert az egész utca őt nézi. Említettem a doktornőnknek, aki azt kérdezte vissza, hogy miket gügyög a baba. Ezen viszont elbizonytalanodtunk, magánhangzókat még csak-csak, de az "előírt" mássalhangzókat (m, p, b) igazából még nemigen hallottunk tőle. Azt kérte, hogy figyeljük, és majd egy hónap múlva visszatérünk a kérdésre. Az egy hónap viszont még messze van, és nekem elültette a fülembe a bogarat. Milyen problémát jelenthet ez az egész? (A baba hallása jó.)

Véleményem szerint a babával nincs semmi baj, egyszerűen csak felfedezte a hangját és most örül annak, hogy szándékosan hangot tud adni. Egyszerűen gyakorolja a hangadást, készül a beszédre. Tehát ne aggódjon, ha a hallásával minden rendben, akkor csak a beszédre való felkészülés kicsit hangosabb korszakát élik. Próbáljon "beszélgetni" a kislányával, amikor ráér, próbálja Ön is utánozni a kicsit, először ugyanolyan hangosan, majd halkabban. A kicsi biztosan élvezni fogja a játékot, közben pedig megtanulja, hogy a hangerejét szabályozni tudja. A későbbiekben aztán Ön állhat elő új hangzókkal, amit majd ő próbál meg utánozni. A beszédfejlődés elindulása egyébként így történik, általában egy éves kor körül tapasztalható az, hogy a gyerek ugyanazzal a hangsorral jelöl meg tárgyakat pl. "nene" a cumisüveg, "peci" a pelenka. A beszédfejlődés a második-harmadik évben indul meg igazán, a gyerekek nagy része ekkor kezd el folyamatosan beszélni.
Egyszóval ne aggódjanak, legyenek türelmesek, az utcával pedig ne törődjön, szerintem az emberek élvezik a jókedvű babák közelségét!

Izsó Ildikó

Kérdés:

Férjemen kívűl még senkinek nem mertem elmondani a problémámat, de úgy érzem gyermekem fejlődése érdekében tanácsot kell, hogy kérjek.
Külföldön élek, sajnos szüleim nincsenek a közelben. Barátaink nincsenek, csupán pár felületes ismerős, akikkel 2 hónapban ha egyszer találkozunk pár órára. Napjaimat a lakásban töltöm lassan kétéves fiammal, akivel itthon maradtam, nem dolgozom. Mióta megszületett férjemmel sehol sem voltunk kettesben, se mozi, semmi. Nem túlzok. Nincs kire hagynunk gyermekünket még 1 órára sem. Hármasban sem járunk sokfelé, sajnos.
Sajnos úgy érzem, sokszor nagyon türelmetlen vagyok hozzá. Azt vettem észre, hogy sokat kiabálok vele, pedig mindig megfogadom, hogy nem fogok. Viszont valahogy úgy érzem, nagyon fáradt vagyok, nem testileg, valahogy lelkileg. Próbálom türelmesen elmondani a kérésemet, de csak akkor veszi komolyan, ha már kiabálok. Épphogy leveszem az ágyról, amin ugrál, már mászik máshová, futok utána, veszem el a tévétől már...stb. Napjaim monotonná váltak, arra kelek, hogy üvölt, rohanok reggelit készíteni, délre már mindenhol kaja, kosz rumli, összetakarítok, főzök, stb. estére kezdem elölről. Közben nagyon sok ügyintézés szakad rám, ami sajnos rengeteg telefonalgatással és idegeskedéssel jár.
Úgy érzem, gyomoridegem van, sokszor azt veszem észre, hogy kezemet szorítom össze, mellkasomban nyomást érzek néha, nyakam tájékán zsibbadást. Elsírom magam, mert rossz híreket kapok otthonról vagy mert régmúlt dolgokon rágódok. Nem alszom este, mert akkor van időm kicsit lazítani, tanulni, olvasni, így sokszor hajnalig fenn vagyok, reggel nehéz a kelés.
Ez persze nem áll fenn egyfolytában, csak sűrűn. Gyermekemet imádom, soha meg nem ütném, de bárcsak le tudnék szokni a kiabálásról. Játékra, sétára nem sajnálom az időt. Szedjek nyugtatót? Soha életemben nem szedtem semmilyen gyógyszert. Férjemmel nagyon imádjuk egymást, sokat segít.
Elnézést hosszúra nyúlt levelemért, talán jólesett kiadni bánatomat. Ajánlja Ön terápia igénybevételét? Ha igen milyenfajta kezelést vegyek igénybe? Van betegbiztositásom, ami talán fedezné. Szeretnék nyugodtabb lenni. Valahol szégyenlem ezt a helyzetet, s sokszor úgy érzem nem vagyok megfelelő anya e miatt.

Mindenekelőtt szeretném megnyugtatni, hogy jó anya! Ezt mutatja az is, hogy megírta a levelét, mert ha rossz anya lenne, eszébe sem jutna, hogy szeretne változtatni!
A gyermekkel való állandó együttlét, a folyamatos készenléti állapot nagyon kimeríti az anyákat testileg is, lelkileg is. Annak, hogy nagyon szereti a fiát, semmi köze nincs ahhoz, hogy a napjai egyhangúan, lényegében új ingerek nélkül telnek el. Egy felnőttnek szüksége van arra, hogy a világból sokféle inger érje, legyenek kapcsolatai, barátai. Egy kétéves kisgyerek, még ha a világ legédesebb gyereke is, akkor sem lehet partnere egy felnőttnek, főleg nem hosszú távon. Ön pedig szinte teljes elszigeteltségben él! Arról nem írt a levelében, hogy miért nem sikerült mélyebb kapcsolatokat kialakítania, miért nincsenek kismama barátnők, akikkel együtt lehetne sétáltatni, akikhez időnként el lehetne menni vendégségbe a fiával vagy akiket meg lehetne hívni.
Mindenképpen figyelmet érdemel az állapota, hiszen a lelki kimerültsége elérte azt a fokot, hogy már testi tünetei is vannak. Addig, amíg a saját állapotára, helyzetére nem talál megoldást, addig nem lesz türelmesebb sem! Felvetette a terápia lehetőségét is, nem rossz gondolat, legalább egy kicsit kimozdulna otthonról, s önmagával foglalkozna. Kérdés, hogy addig kire bízná a fiát? Nem írta meg, a világ melyik pontján élnek, talán nem messze, akkor az lenne a legjobb, ha a fiával hazajönne egy-két hónapra! Megoldás lehet, ha a fiát bölcsibe adja, s Ön visszamegy dolgozni. Egyszóval valamit tennie kellene, hogy az elszigeteltsége megszűnjön!
Jó lenne, ha két napra a férje elvinné a fiát valamerre kirándulni, s Ön ezalatt kipihenné magát, vagyis aludna, amikor kedve tartja, olvasna kedve szerint! A krónikus fáradtság ugyanis csak fokozza a tüneteket! Emlékszem, én ugyanígy esténként foglalkoztam azzal amivel kedvem volt, olvastam vagy varrtam, mikor mit. Másnap pedig, hogy pótoljam a kimaradt alvásidőt, lefeküdtem a fiammal aludni. Nem volt minden este friss vacsora, mert két napra főztem, néha többre is, de valahogy sikerült találnom egy olyan egyensúlyt, ami kielégítette az igényeimet. Ez persze az én megoldásom, Önnek is meg kell találnia a sajátját.
Nem tartom nyafogásnak vagy szégyellni valónak az állapotát, sőt azt hiszem, komolyan kell venni!
Izsó Ildikó

Kérdés:

25 éves anyuka vagyok, egy hatéves és egy egyéves kisfiam van. Nagyobbik gyermekemről kiderült, hogy hiperaktív, a Budai Gyermekkórház neurózis osztályán kezelik. A betegség okaként a szüléskori körülményeket (téraránytalanság, intrauterin hipoxia), genetikailag kódolt személyiségszerveződést, és családi körülményeket (édesapa keveset van velünk, néha aggresszív) jelöltek meg.
Azt már tudom, hogy vele nem úgy kell bánni, mint a többi gyermekkel, ugyanakkor nincsenek a kezemben hatékony eszközök, ezért szeretném a segítségüket kérni. Én nagyon jól elvagyok a gyerekkel, az őt már ismerő pedagógusok is pozitív változást vettek észre rajta, mióta kezelik őt.
A legnagyobb problémám az, hogy hogyan kezeljem az olyan helyzeteket, amikor idegenek csóválják a fejüket a viselkedésén, és olyan megjegyzéseket tesznek, miért nem nevelem meg, miért nem tudok rászólni? Ezek a "beszólások" nekem nagyon fájnak, mert ugyebár nem mutathatom meg mindenkinek a zárójelentést, hogy az én kisfiam nem rossz, csak más, mint a többi gyerek.

Teljesen meg tudom érteni a problémáját, hasonlót magam is átéltem, amikor a dackorszakát élő gyermekem télen a nagy hóban lefeküdt és keservesen sírt, mert nem az történt amit éppen akkor kigondolt. Mindez nappal, a város legforgalmasabb pontján. Az alatt a néhány perc alatt 4 jó szándékú megjegyzést kellett elviselnem, különböző stílusban. Égett az arcom és nagyon dühös lettem, főleg azért, mert nem tudtam mit válaszolni, előadást mégsem tarthattam fejlődéslélektanból!
Önnek azt javasolnám, hogy egyszerűen közölje a megjegyzést tevőkkel, hogy a "gyermek azért viselkedik így, mert hiperaktív. Ez olyasmi, mint a mandulagyulladás, csak sokkal látványosabb, ki fogja nőni, ha megértik és békén hagyják."
Ne engedje, hogy idegen emberek fájdalmat okozzanak Önnek, próbálja meg nem magára vonatkoztatni a megjegyzésüket, már csak azért sem, mert Ön mindent megtesz a fiáért. Azok az emberek továbblépnek és máris elfelejtik, hogy mi is történt velük, hogy megjegyzést tettek egy gyerekre, egy anyára. Fontosnak tartom, hogy ezekben a helyzetekben mindenképpen védje meg a fiát!
Ön pedig tréningezzen erősítse magát addig, amíg leperegnek a megjegyzések. Tegye mindezt azért, mert az erejére és a kitartására szüksége lesz, egy hiperaktív gyereket nem könnyű felnevelni.
Egyszóval gondoljon ki egy tetszetős mondatot -ennek nem kell annak lenni, amit az előzőekben írtam - és mondogassa otthon sokat. Lehetőleg ne szerepeljen benne, hogy "beteg", inkább az, hogy állapot, helyzet, s legyen benne a jövőre vonatkozó pozitív kép. Mindezt azért írom, mert felteszem, hogy a megjegyzések nagy részét a fia is hallja.

Izsó Ildikó

Így erősítheted a babád immunrendszerét

A baba immunrendszere az első évben fejlődik a legintenzívebben: a veleszületett védekezéshez lassan társulnak azok az antitestek és védelmi mechanizmusok, amelyeket a kicsi a környezetéből „tanul meg”.

X EZT MÁR OLVASTAD?
	Hogyan öltöztesd a babádat télen csillagoverálban? – Praktikus útmutató és...